Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 10-11. szám

BIRÓ LAJOS: A TERMÉKENY GŐG

A huszonegy éves Ady Endre újságíró volt Nagyváradon. Havi fizetése... ötven forint. Társadalmi helyzete kissé ingadozó: - sokszor kétségbevont, de hiteles keresztlevéllel bizonyított származása által némiképpen támogatott. A múltja: egy debreceni verskötet. A jövője? Néha egy - mindig melankolikusabbá váló - pillantás az indexére, amely vagy két, a jogtudománynak áldozott szemesztert mutatott ki. És? És néhány új vers, amelyet nem sokan értettek és melyért egy páran (hárman vagy ketten?) lelkesedtünk.

És ez a huszonegy éves fiú, akinek az ebéd és a vacsora kérdése gyakran okozott gondokat, úgy járt a kedves és okos nagyváradiak között, akik azonban akkor még meglehetősen ismeretlenül és idegenkedve tekintettek rá, mint egy inkognitóban utazó fejedelem. Az irodalmi programja meglehetősen bizonytalan volt; Verlaine, Baudelaire és a többiek, akiket a nevével együtt szoktak emlegetni, nem hathattak rá, mert alig ismerte őket; idegen költők közül különösen talán csak Byront szerette az Ábrányi Emil pompás fordításai révén; magyar poéták közül - ha jól emlékszem - Csokonait és Szilágyi Gézát emlegette leggyakrabban; az egyetlen programja tehát az volt, hogy minden érdekes hangra feszült figyelemmel és nagy érzékenységgel figyelt; az egyetlen igazi programja a maga ereje, a maga - pár ember által megérzett és egy-két ember által dédelgetett - talentuma volt. És ebben a talentumban úgy bízott, a maga kiválasztottságában úgy hitt, mindaz, ami egy vidéki újságírónak imponál - budapesti lapok és budapesti írók - oly kevéssé imponált neki, olyan nyugodtan, olyan királyian, olyan féktelenül gőgös tudott lenni, ha megérintették, a szúrós dölyfnek olyan tüskepáncélját tudta kifelé fordítani, hogy - minden bizodalmam mellett is - elámulva és aggódva néztem rá néha.

Mi lesz ebből a dölyfből? Van-e akkora talentum a világon, amely méltóvá tud lenni hozzá, amely bele tud nőni ebbe a petőfi sándori büszkeségbe?

Tíz esztendő eltelte után semmi egyebet nem akarok megállapítani, csak ezt az egyet: Ady Endrének szüksége volt erre a dölyfre. Szinte azt kell hinnie az embernek, hogy természeti erők működnek az irodalmi struggle for life-ban is: - ha ez a határtalan és megingathatatlan büszkeség, ez a meg nem félemlíthető gőg, ez a minden bántásra csak haragosabban feltámadó dölyf nem lett volna benne, akkor régen abba kellett volna hagynia, amit elkezdett, a tüzes italt, amelyet adott, fel kellett volna vizesítenie, magát, meg kellett volna tagadnia, megfélemlítve és megtépázva halk dadogásba kellett volna fognia. Jó volt, hogy gőgös volt. Milyen tíz esztendő volt ez! Különösen az első öt, amikor még a mai közönségét sem találta meg. A kritikák, az előfizetők méltatlankodó levelei, a gúnyos megjegyzések még csiszolt ízlésű emberektől is, a "nem magyarázná meg, mit jelent ez a vers" kezdetű beszélgetések... Ki próbálta már meg, mit jelent az, tovább beszélni, mikor az embert kinevették? Ki tudja, micsoda fogat összeszorító hősiesség, micsoda nyugodt, haragos, dacos büszkeség, az isteneknek milyen gőgje kell hozzá? Vége lett volna, ha nem lett volna gőgös.

Én voltaképpen gyűlölöm a művészgőgöt. Oktalannak, ostobának, megbocsáthatatlannak tartom, különösen ha jól szituált, meghízott, úgynevezett ünnepelt íróknál jelentkezik irodalmat nem értő, vagy csak kevéssé értő, egyszerűen csak dolgozó emberekkel szemben. Azt is nagyon értem, hogy a fiatalok tomboló büszkesége meghökkenti és bosszantja még azokat is, akik egyébként nagy jóindulattal nézik ezt a fiatalságot és akik semmitől sincsenek távolabb, mint attól, hogy öregek legyenek. A fiataloknak ez a tomboló büszkesége, azt hiszem, nem is más, mint az Ady Endre szuggesztív gőgjének a rezonanciája. És Ady Endre nem élhetett volna és nem írhatott volna e nélkül a gőg nélkül.

Az isten keresését, az istenhez való megtérést, az istennel való kibékülést is ez a nagy büszkeség teszi érthetővé, az magyarázza, sőt az szövi át egy megható, naiv, gyerekes vagy zsoltári szubjektivitással. A többiek, akiket okkal vagy ok nélkül megbántott, maradhatnak. Ha kibékül valakivel, istennél kezdi. És isten - Heine-val szólva, akit szeret - bizonyosan meg fog neki bocsátani. C`est son métier.