Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 10-11. szám

LESZNAI ANNA: ADYRÓL

"Szinte sercent hogy nőtt a fű
Zengett a fény, tüzelt a nap.
Szökkent a lomb, virult a föld
Táncolt a föld - táncolt az Ég
S csókolt minden az Ég alatt
S csókolt minden az Ég alatt."

Mifelénk júniusban virít minden virág. A rózsák akkor buggyannak zöld kelyhükből kiforrva. A liliomok hirtelenül fehérlenek az utak mentén - mintha gyökerük se lenne - bimbójuk se lenne, hanem feledékeny éjjeli tündérek földbe szúrt varázsvesszői volnának. Éjszaka még fehérebbek, mint nappal - úgy hogy az ember bízvást megleli őket a sötétben - mert igen messzire világítanak. Holdfényben nő-nő a kelyhük - hószín híves tündérpalotává tágul - ha valaki ráhajolna ilyen varázskehelyre, nézné-nézné és beleszédülne: menten tündérországba jutna - csakhogy mindenki ijedten kapja vissza a fejét - mert érzi, hogy ruhája nem elég díszes és teste, lelke nem elég ékes erre a vándorlásra. - A hársfák délben pompásak, mikor levelükről méz és napfény csurog, mint valami paradicsomkerti fáról, és hét határ zümmögő szerelmi vágya szövi szárnyas fátyolát köréjük. Ott áll az ember a hársak előtt és szégyelli magát, hogy nem tud ilyen szépen szeretni. - Júniusban virít még az Istenfa, a viola és a mák, aki lefoszló selymes leplével alig-alig tudja kivárni, mint válik maggá nehéz testében az élet; a mályva, aki kétszer nyílik - egyszer dúsan, pazarul - másodszor csak úgy emlékképen - sápadtan hervadásba hajlón. Ez az ideje sok tarka ajkú palántának, sok láthatatlan virágú fának és bokornak. Egyenként külön színük, sajátos illatuk sincs tán - csak szebb velük a kert - és jobb, gazdagabb a levegő - mert ők is beléolvadtak a minden virágok ünnepébe. Ilyenkor az ember örül, hogy élhet - bár sohasem fáj jobban a szíve a nagy duzzadó virítási kedvtől, teremni vágyástól, életszomjúságtól. Junius után is akad virág - szálanként lessük, várjuk fakadásukat; szálanként szeretjük őket, mert szépek és gyérebb már a virításuk.

Ady is hagy még megírni valót a költőknek - sok szép vers születik, sok alszik még a gyökérrel aláfont talajban. De ő mindenek közül a földből buggyant "csudálatos ember-virág." Bús ősi keserű földnedv pereg sűrűn erezett levelében - fájhat ő néki - kiben annyi a nagy, szent természet, hogy emberré száműzve, szorítva, különvált magános létre kellett ébrednie. Mert hiszen silány, szomorú dolog az emberi sors, csak, akkor szép akkor ér valamit, amikor megfeledkezünk magunkról - sajátos emberi létünk fájdalmas "én" korlátairól. Intenzíven, teljesen csak olyan pillanatokban élünk, ha erős ösztönző állatnak - szétporló puha rögnek - "szökkenő büszke lombú platánfának" - szerelemben más, idegen ember-testvérükkel egynek - Istennek, mindennek sejtjük magunkat. De minden gyönyörteljes önfeladást - minden megszűnés kéjét borzalommal vette körül a titokzatos szándékú Isten. A nagy összecsapás előtti reszkető félelem - az egymásba kapcsolódó halvány ajkak pillanatig tartó halálra szánt örökkévalósága, a verdeső szárnyú gyilkos virágport szitáló öröm, az ismeretlen Mindenbe válás fekete-zöld babérfák szegte útjának - legfájóbb szent borzalomban reszkető látnoka Ady. - Mi élünk, élünk - és mindenben azt valljuk fontos fődolognak, ami legkönnyebben megmondható - mintha csak hideg nevük kedvéért születnének a színes fogalmak, lüktető érzések. Úgy akarjuk lelkünkről lerázni sejtéseinket, hogy pongyola, hanyagul illő formában cseppentjük őket. Gazdag, dús szavakkal pedig léhán bánunk. Élet, halál, boldogság, ezek a súlyos érzelemtartályai emberi sorsunknak - is konvencionális jelzésekké dermedtek, megszűkült értelmük medre - mindenki sokkal szegényebb értelemben használja, - mint a milyennek tényleg megsejti, elképzeli őket. - Azt ami tulajdonképpen fontos, amire folyton gondolunk, mit mindig magunk körül érzünk, azt nem tudjuk megnevezni. Névtelen az a létünket átható légies valami, amiből rokonszenv, sejtések, áhitat és melyből lappangó, szorongó félelmek fakadnak. Mintha nevet csak egyes tagokra - jobban mondva tünetekre leltünk volna - a mindent magába egyesítő egésznek nem tudtak nevet adni az emberek. És ekkor jön egy csudálatos valaki aki sokat teremt - nevet adva az eddig névtelennek - aki sokat mond el olyan zamatos testiségtől ragyogó szavakkal, mintha kézzel tapintható, szemmel látható anyagból gyúrná - zománcos, réteges színekkel festené meg őket. "A mezők liliomai nem munkálkodnak és nem fonnak" - az Úr maga gondoskodik makulátlan köntösükről. Azt hiszem Ady versei is teljes pompájukban születnek meg. Az ő kifejezésmódja nem fáradtsággal szerzett, nem átalakítható, nem felcserélhető emberi köntös, de élő vérrel táplált, idegekkel átszőtt test, mely lelkével elválaszthatatlan egyet alkot. Nyelvezete azért oly gazdag új és életerős kincsekkel - mert teljesen alkalmazkodik, azonosul mondanivalójával. - Mondanivalója pedig új és megkapó. Megkapó, mert öntudatunkban lappangó ősrégi, egyszerű, erős dolgokat mond - és új, mert először ő vette észre, ő mondta őket. - Az erdő fáit - a közöttük rejtőző, nyüzsgő állatokat - a sűrűségbe hatolt embert sok ének dalolta, sok mese rémítgette. De a tízöles Csönd herceget Ady zárt először bővös szóbilincsek közé, - rátette csuda süvegét az álomalakra és az egyszerre láthatóvá vált. Pedig hát, talán Csönd herceg az, kit mindig fogva erősebben éreztünk erdőben jártunkkor, mint a fákat, a surranó gyíkokat - mint önnön létezésünket. Nyár múlását, ősz hervadását ezerszer megírták - de Adynak kellett "lelkében égő kis füstös, furcsa, bíbor rőzsedalokkal" végig ballagnia Szent Mihály útján, hogy meglássa egymás mellett való elsurranásuk, szomorúan kacagtató találkozásuk rejtelmes pillanatát. Sokan állottak meg lihegve "az ember sűrűs gigászi-vadont" megpillantva - de ott, hol mások egymáshoz simuló, torlódó, szorongó palotákat - szédítő emberi tömegek lázát - ezerféle boldogulási és fejlődési lehetőséget kerestek - ő érezte meg az erdők-erdejét, a lelkek minden indulatát felszabadító, elrejtő hű Bakonyt. Ő látta meg Párizsnak talajból termett, természetben gyökeredző, valóban növényi voltát, amiért is Párizsnak minden végletekig finomult ember alkotta műve mégis oly életteljes, organikus és termékenyítő képes, mintha közvetlenül a természet testéből eredet volna.

Adynál semmi sem légből kapott, minden tőből fakadt. Ezért van hát látományainak olyan mythikus hatalma. Az Ős-Kaján félelmes Isten, kinek útjában rettegő csudálattal lapul meg minden emberfia. A pénzt ő szentelte vad őszinteségű zsoltáraival remekbe alkotott pogány bálvánnyá. Mámorosan szállott új vizű tengerekre és szőke habjaikat teleszórta új álmok és partról hangzó asszonyi sóhajok szépségével. Mindnyájunk Urához - az emberi szenvedélyekből kiragadott, megfosztott, istenhez szemtől-szembe szólott, rég feledett, dacos szeretettel. - Ha én volnék az Isten - örömem telnék az ilyen rakoncátlan gyönyörű gyerekben. Megparancsolnám a Nyárnak, hogy bánjék jól "siető fiával" - ki megelőzvén idejét - sok eljövendő nyarak pompás mámorát hozta el az emberiségnek.