Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 10-11. szám

BALÁZS BÉLA: A VERSRŐL

Valahányszor genie támad az emberek között, mindig úgy érzik egy ideig, mintha újból kellene kezdeniük az életet. Újra megkérdezik, mi az élet, mi a becsület, mi a művészet, mi a vers. Hiába tudjuk, hogy nagy fejlődések nagy befejezői rendesen, hiába látjuk egyes műveiket öreg múltak talapzatának magasán állni, az egész egyéniség hangulatában mégis mindig van valami előlről kezdés, először élés frissességének hangulata. Az első látás meglepettsége, homályos tapogatódzás, valami kezdetlegesség, nyers íz.

Bennem egy genie megérzése, ha ezer esztendős kultúra puhította is az idegeit, ha a legrafináltabb technika mestere is, olyan hangulatot kelt, amely egy ősi népdalhoz hasonlít egy kissé. Hiszen az új meglátások, ha egy nagy kúltura végső fokáról esnek is, előzmény nélkül való, szemtől szembe állások, a nyers még definiálatlan élettel. És ezeknek az óriás gyermekének új életekre ébredése olyan elementáris valami, mint az ősember, fogalmat és gondolatot megelőző első eszmélése.

Soha úgy ezt nem éreztem, mint Ady Endrénél. Talán mert katexohén lírikus lévén, közvetlenül áll előttünk egy táguló öntudat vajúdása éppen "homályos és érthetetlen" strófáiban, melyektől megborzongva, érezzük meg, hogy tulajdonképpen valamennyien erős emberek vagyunk ezen a világon, akár Ádám apánk. És ezt a homályosságot rótták fel hibául neki, ezt a káoszt, melyben jövendő világokat érzek? - Hiszen paradoxonnak hangozhatok, hogy az, aki túllép a mi kultúránkon, primitív, ősibb legyen mindnyájunknál. De a mi árva emberi szemléletünknek és gondolkodásunknak eredendő tragikuma, hogy mindent, amit szentnek, öröknek, az élet gyökeréről szakadtnak érez - paradoxnak lát. Mindig. Legfelül tükröződik, amit legmélyén sejtünk, csak az utak végén érünk a kezdethez és a legegyszerűbb árva és hő elszakadtsága az ősegységtől okozza ezt. Okozza, hogy a legtávolibbnak látjuk, amit a mellünkben és az agyunkban hordunk, mert alany és tárgy vagyunk egyszerre, mert két ellentmondó oldalról látunk mindent, aminek gyökere a mi életünk gyökerével egy. Mindig.

A versre így áll ez. Íme a nagy mesterséggel és körülményességgel ékszernek kovácsolt valami - primärebb és primitívebb kifejezése a léleknek az egyszerű prózánál, bizonyítja a fejlődéstörténet.

A vers öregebb a prózánál. Versek voltak az emberi kultúra első írásai és versbe, dalba, foglaltattak még minden írásnak előtte a vallásos bölcsességek és történelem, törvény és tudomány. És a világirodalom történetén végig mindenütt kimutatható, hogy elébb fejlődött ki a vers és csak azután a próza, nyugodt és hűvös alkonyata, forró, szikrázó ujjongó napoknak. És az egyén fejlődésében is (mely elismétli a fajét) elébb jelenik meg a vers. Versírással kezdte majd minden költő és akárhány megírta legjobb dalát 25 esztendeje előtt - de prózája korával érett.

Íme a vers ez a sok mesterséggel és körülményességgel ékszernek kovácsolt valami elsőbb, kezdetlegesebb kifejeződése a léleknek a prózánál. Hogyan? - A prózának gerince, formája a logika. Józan kritikus gondolkodásunk közlését, közlekedésének módját hívjuk prózának. Azt amit belátni, amit folytatni, amire felelni lehet. A próza tudatos társulás eredménye. - De a társulás előtt (és után) van a magány és a logika nem első mozdulása az öntudatnak. Azt az első megérintettség okozta mozdulást, mely előtte és alatta van a logikának, a nyersélethez közelebb, azt a hullámzását a léleknek, melyben titkosan rokon képek és hangok vonzzák egymást és forrnak össze logikátlanul, azt ami már élet, de még nem gondolat, azt a vers fejezi ki. Ez az első magányos hang, melyre nem lehet felelni, melyet belátni nem, melyre csak ráismerni lehet, mely kezdet és vég; az egész, mert nem folytatható.

És íme ez az őshang ritmikusan, rímesen száz boszorkánysággal és nagy munkával kikészítve jelenik meg. Mert amit nem lehet magyarázni, azt festeni kell. Ritmus és rím mint keret fogja, tartja össze azokat a szavakat, képeket, melyeket logika nem kapcsol és összetartván őket egymás közelében, elindítja titkos vonatkozásaik delejes áramát. És a nyelv is más. Hiszen a szavak már maguk fogalmak, nevek elvonatkozások, hogy fejezzenek ki fogalom előtti még el nem vont életet? - De íme a nyelvnek paradoxona, hogy nem az "egyszerű" névszó az elsőbb, kezdetlegesebb. Elsőbb és öregebb nála - mint a vers a prózánál - a hasonlat, a metafora. Bizonyítja a fejlődéstörténet. Minden szó metafora eredetileg. Ha új dolog került az emberek szeme elé, nem tákoltak össze találomra új nevet számára, hanem a meglévőkkel máshoz hasonlítván határozták meg, érzéki képpel, nem elvont szóval. Csudálatosan kevés gyökérszó van egy nyelvben, majd mind hasonlat, metafora eredetileg, associatió, melyhez a logikának semmi köze. De a használatban lassan név lett belőle és eredeti jelentése elhomályosult és már használták új dolgok új hasonlatául és így sok ezeréves történetében a szó sok dolgok neve volt, sok dolgok titkos vonatkozásának szálait bogozván. És ha a lélek először eszmélvén valamire, gondolat és fogalom előtt megérzi dolgok titkos közét egymáshoz, akkor metaforóval szól, mert az elsőbb, kezdetlegesebb a névnél. Sőt a verses beszéd vehementiájától a puszta névben is derengeni kezd az elhomályosult kép és rég halott ősök fantáziája segít ott, ahol a logika nem használható. És ha valaki oly genieje a beszédnek, mint Ady Endre, hogy megérezvén a szavak sok ezeréves vándorlásának utját - tovább halad rajta, akkor mintha a szó minden halott jelentésének kísérlete vibrálna benne, átlátszóvá válik a név leple és az egymást jelentő dolgok ősegységét érezzük.

Íme a versben ritmus és rím, mint keret fogja, tartja össze azokat a szavakat, melyeket a logika nem kapcsol és összetartván őket, egymás közelében elindítja titkos vonatkozásaik delejes áramát. Ez az értelme a versnek, ezért lett és valahogy lényege, kritériuma a logikátlanság. - Annak a nagy és hatalmas világnak bennünk, mely már tapasztalat, érzés, élet, de még nem sűrűsödött gondolattá - annak kifejezése. - Talán az unokámban már fogalommá keményedik. De az ő lelkében akkorára újon keletkező élet első sejtése, újon nyílott mélységek homálya új ködöket támaszt majd kritikus gondolatai körül, melyet logikával, prózával csak nem fog tudni megmarkolni soha. És ha racionalisták azt mondják, hogy az ilyen versek kétségtelenül elsőbb, kezdetlegesebb termékek lévén a prózánál, hitványabbak, alantasabbak is annál - akkor mi azt feleljük: talán - de soha sem az egyidejű prózánál. Százesztendők múltán keményedik az a matéria logikus prózává, ami ma a versben hullámzik még - ha közben el nem vész. - Régen élt már és talán rég nem él már bennünk az amit a próza registrál. És a definíciók mindig avulnak, a dolgok maguk soha. A megrögzített élet mindig eleven marad és új definíciókban új értelme támad. Mily hamar avul el a legjobb próza is, de ezeréves verseket is tudunk még igazi, mai közvetlen gyönyörűséggel olvasni, hogy semmi ódon izét nem érezzük. A vers fejlődéstörténetének paradoxona ez, hogy mindig előbb fejlődik ki a prózánál és mindig túléli. Mert ha százesztendők multán fogalommá sűrűsödik is, ami hullámzik még a versben - nem sok köszönet van benne. A racionalistáknak mondom ezt a mesét: - Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy világtalan ember. Annak is volt tíz fia, akiket ő sohase láthatott, mert vak volt már mikor születtek. Nagyon szerette a vak ember az ő tíz fiát és ölelte, csókolta, magához szorította, tapogatta, simogatta és az volt legnagyobb kívánsága, hogy bár megpillanthatná őket. Nagy vágyódásában egyszer aztán tündért idézett. "Te tündér, látni akarom gyermekeimet. Mi áron adod meg szemem világát?" - "Semmi áron, vak ember. Hanem azt mondom neked, ha megadom szemed világát, egyet pillanthatsz csak meg 10 fiad közül - a többi eltűnik örökre." - A vak ember sokáig küszködött magában és még szorosabban ölelte magához a gyermekeit. De mikor megöregedett, nem állta tovább, hanem megint idézte a tündért. "Tündér add meg a szemem világát." - És látott a vak. Egy fiát látta: a legöregebbet, a legsatnyábbat, akit legkevésbé szeretett.