Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 10-11. szám

KÉRI PÁL: ADY ENDRE SZOCIÁLIS GYÖKEREI

Kis, kezdő és szegény ország vagyunk. Ezért nálunk csak az olyan költő kaphat helyet a napon és polcot az emlékezetben, aki széles rétegek vágyait és fantáziáját, nagy tömegeket, bár öntudatlanul foglalkoztató álmokat, szociális forrongások tengerszín alatt való háborgását, összecsapások fegyverzaját, jajjait és ujjongásait, szóval minél több embert, minél közvetlenebbül érdeklő gondolatokat és érzelmeket szólaltat meg. Általában úgy van az, hogy az igazi nagyok művészetben, költészetben mindig tömegek és tömegek mozgolódásainak kiizzadt gyöngyei voltak; igazi korszakos értékek csak azok voltak, akikben egy-egy forradalom szólalt meg; új utat vágók, új hangok megütői csak azok, akikben tömegek fölkavarodása, akikben a szociális fejlődés lökésről lökésre, nyomott, vagy fegyver-hangos ütközetről ütközetre haladó menete tükrözik; igazi egyéniségek - bármennyire paradoxonnak hangozzék is még ma legtöbbek fülében ez az igen is logikus és egyszerű megállapítás - csak a tömegek emberei: tömeg-törekvések és érzések, tömeg-mozgolódások, tömeg-összeütközések kifejezői.

Kis, kezdő és szegény országokban meg éppen minden másforma, differenciáltabb és differenciált kereteken belül maradó hang elvész, mint a pusztában. Luxusra nincs energia; a mindennapi kenyeret is alig, hogy föltengődtetni tudják. Az ilyen országok hangversenye csupa harsona; a pásztorsípokat fúvó tüdők csakhamar elsenyvednek. Innen van az, hogy kis országok sokkal nagyobb mértékben tudnak gyakran meghallgattatáshoz jutni a világon, semmint azt a nemzetek közt való súlyuk után következtetni lehetne és innen van az, hogy kis, szegény és kezdő országokban, mint például nálunk, alig szólal meg hang, amely ne fújná rétegek, tömegek kótáit, amelynek ne volnának határozott és világos szociális vonatkozásai.

*

Érthető ilyenformán, hogy Ady Endre, akinek jelentőségét annyira érzi mindenki, akiről nem is beszélnek másként, mint rajongással, vagy haragos ellenszenvvel, egész munkásságában, minden versében, minden sorában és refrénjében, szociális forrongások, törekvések és elkeseredések, küzdelmek és háborgások kifejezője és terméke, olyan nagy mértékben, amilyenre nálunk még példa alig volt. Az ő sírásában tízezrek jajja van benne, keserűségét milliárd meg milliárd könnycsepp hordta össze, kétségbeesésén átzöldellő reménységei százezrek számára az ígéret zöldje. Ő a mai Magyarország harcainak Tirtajosza, szociális jelenség olyan kifejezetten, olyan közelről érezhető nagy mértékben, hogy szinte azt lehetne mondani, bizonyos küzdő rétegeknek alkalmazott harci dalosa.

Ez az oka annak, hogy aránylag nem nagy zenekarral dolgozik, hogy a mondanivalójában szinte refrénszerűen visszatér mindig ugyanarra a néhány tézisre, bár aztán e kereteken belül, kápráztatóan sokszínű meglévő hangjaiból hihetetlenül változatos skálát csinált magának. Rendkívül mélyen és görcsös-erősen bele van gyökerezve a talajába; abba a rétegbe, amelynek hagyományai, örökletes tulajdonságai és bűnei öntözték, trágyázták az ő pompázó virágzását. És annyira heves, visszautasíthatatlan benne az ösztön, hogy annak a harcnak trombitáit szólaltassa meg, amelynek szószólójául küldetett, hogy bárhová is néz, bármerre fordul, bármerre vágyik, végül marsok és riadók pengenek a húrjain.

Az ő látszólagos önmagát ismétlése tulajdonképpen nem is egyéb különösen pregnáns egyéniségnél és az ő egész munkája, számtalan sípot megszólaltató, a sugarakat számtalan szikrázó színre bontó, ezer versszakból való egy vers.

*

Ady Endre beteg, nagyon beteg. Most nem akarnánk itt azzal az ősi kérdéssel foglalkozni, hova tegyük az egészségnek és betegségnek oly bizonytalan határvonalát, hová különösen költőknél. Az az egy azonban kétségtelen ugyebár, hogy Ady Endre hisztériás, extatikus, vizionárius, féktelen erupciókban kitörő hangja csak fokozása annak az áldott betegségnek, amely valakit költővé bélyegez. De vajon Ady Endre ott áll-e már az ő betegségével, túlemelkedve a megértők tömegének idegein és fölfogó megérző-képességén, jeges csúcson, zilált haja mint lobog a szélben, az őrület felhői közepette? Vajon kuriózum-e, néhány jobb dolga-nincs sznob számára, vagy egy nemzet költője?...

Egészséges, a lehetőségig normális költője csak egészséges országoknak és koroknak lehet. A mai Magyarország, az ő rettenetes szociális ellentéteivel, szakadékokkal elválasztott rétegeivel, egymástól századokkal elrugaszkodó osztályaival, kétségbeejtő mindenfajta nyomorával, romlásával, görcsös küzdelmével a fojtogató fenyegetéssel fel-feltűnő néant ellen; belső harcaival, napról-napra hangosabbá, kíméletlenebbé váló, már szinte orosz méreteket öltő szociális forrongásaival; nagypipájú, kevésdohányú voltával, kitartott, vért szívó, jogosulatlanul hízó, Amerikából Ázsiába csöppen Budapestjével; határállásával a lázas, szédületes tempót vevő nyugati kapitalizmus, és a nagykapitalista világrendbe általános, nehéz, nyavalyatörős, talán százados forradalommal beleilleszkedni igyekvő Kelet között - ez a rendetlen, hisztériás, beteg ország és kor nem találhat kifejezőbb és szuggesztívebb költőt Ady Endrénél.

Azonkívül pedig Ady Endre betegsége tősgyökeresen annak a társadalmi rétegnek a betegsége, amelyből kinőtt. A romlásnak indult birtokos, vagy volt birtokos magyar középosztály büntetlenül nem áldozott évszázadokon át egyetlen szellemi mulatság gyanánt az iddogálásnak; az egész ország össze-vissza rokonodása; a szüntelen egy kasztból való házasodás a degenerálódás mindenféle tüneteit nyomta lelkeikre; az időn túl ridegen megtartott feudális gazdasági berendezkedés satnyává tette a földet és satnyává a rajta élőket, szegényekké és a szegénység minden bajával ékessé; a korlátlan hatalom, amit jobbágyaikkal szemben élveztek és élveznek, valami féktelenséget és gőgöt fejlesztett ki bennük, a tropenkollernek egy magyar nemét; gyomruk rossz és szívósságuk, ellent álló erejük minimális; nem dolgoztak soha és idegrendszerük munkára való oldala elsatnyult - beteg nép. És mindennek a betegségnek bánatában, törekvéseiben, keserűségében, hangjában, szerelmében, halni vágyásában foglalatja, pézsma-terméke Ady Endre, aki méltán hivatkozik büszkén rá: ő ne volna magyar?...

*

Ady Endre szilágysági protestáns kisnemes. Családjában, mindkét ágon voltak prédikátorok és a protestáns tradícióknak, szonór, telthúsú, vértől kicsattanó beszédmódja termékenyíthette meg gyerekintelligánciáját. A beszédnek és írásnak az a gondozott, ritmusos, szinte áhítatos formája, amellyel a bibliával táplált protestánsok és különösen protestáns papok jóformán egyedül őrzik, ápolják nálunk ezt a prédára hagyott, megcsúfolt magyar nyelvet, jelentkezik és virágzik ki dúsan az Ady Endre egészen különös, új, elragadó és mégis oly ős gyökereken nőtt, oly igaz magyar nyelvében. Bibliai komolyság és zsoltárszerű zengzet, - "istenszag" van rányomva az ő strófáira, amellett, hogy úttörő, korlátokat tagadó, modern létére minden izében meleg életet lehelő valójában, érzelmeiben, idegvilágában ma utolsó óráit élő és szenvedő huszadik századbeli voltában e régi pénzén olyan új gazdagságokat vált, amit talán Vörösmarty óta nem láttunk. Temperametumát és eksztatikus alkotó-módját hozzátéve, bizonyára, e bibliai kultúrán táplált elokvenciája teszi azt, hogy mindent, érzéseket, elvontságokat, verstémáit, megszemélyesítsen és személy gyanánt szóljon hozzájuk, nem pedig Baudelaire hatása, amit csak azok állíthatnak, akik Ady Endrét talán olvasták, de Baudelairet semmi estre sem ismerik. Része lehet ebben az ösztönében talán annak a keleti vércsöppnek is, ami örmény eredetű anyja révén került az ereibe.

Másik forrása az ő hangjainak a régi magyar irodalom gazdag oázisa, a kurucköltészet. Azok a régi kisnemesek, akik egy küzdelmes, mozgalmas, verekedő korban, nyugati műveltségtől beoltottan a biblia rezonanciájával lelkükben, föld nélkül, hazátlanul kóboroltak, szerte Magyarországon és a világban, mit ő és tavasz múlását, szerelmüket, harcaikat énekelték maguk mulattatására. A kuruc versek lüktetését, amelyeket egész az ő idejéig nagyon elhanyagoltak az újabb magyar költők, ő ébresztette új életre a maga költészetében és ha Ady Endre mesterét, elődjeit keressük, nem kell, hogy "szemünket Párizsra vessük," hanem idehaza, a kuruc korig kell visszamennünk.

*

Ha a magyar költő szíve-vágyát, ideálját keressük, a legmagasabban szárnyaló ritmusok és gondolatok között is, végül megtaláljuk a tiszta fehér vidéki házacskát, a hűs méhest, földet, szőlőt, baráti kört és egy szerény, mosolygó feleséget. Ady Endre az első jelentős magyar poéta, aki elszakadt legbensőbb vágyaival a földtől és hűs erényeitől, aki a füstös és fényes, dús és nyomoros, a nagy kapitalista napsugarakon veszett táncban kavargó aranyatmoszférájú Kozmopoliszban járt költi kalandok után. Az ő vágyai féktelenek, étvágya mohó vizionarius szeme szinte tágabb beteg gyomránál; ő járt a Gonosszal a hegytetőn, meglátta a világ minden csudás kincsét, mámorosan rohanó életét; megkísértetett és elbukott. Nem tudja és nem akarja álmait a magyar költőnek kiszabott sovány földre, annak örömeire korlátozni; ismeri a maga értékét és modern ember létére tudja, mi jár a szellemi munkáért. A jussáról, - hiszen nyakas magyar sarjból való - nem akar lemondani; mint a nagyapja, tán élet-halál pörbe szállt az osztályos atyafiával, neki egyszer ilyen kétségbeesett pöre van a sorsával. Újra és újra birokra kel ezzel a disznófejű nagyúrral,- mert nem adja néki, éppen néki, akinél méltóbbat és rátermettebbet a világ minden káprázatos élvezetére nem tud, az aranyakat, a világ legszebb dalát zengő aranyakat. Újra, meg újra kezdődik a harc; új Anteuszként, akinek mindig az idegen föld, az ő szépségeivel és gazdagságával adja meg a kétségbeesést, az újra feltüzelt, élesen fájó, vad kívánságokat, újra, mindig újra birkózik az ő hatalmas ellenségével; és százszor kifáradtan vereséget szenved, százszor ismét kezdi, amíg végre bágyadtan már csak azért könyörög, hadd legyen meg benne is az a lemondani tudó, kevésre korlátozott szerény ösztön, ami másoknak olyan szép boldogságokat gyümölcsözött.

Ez a feltétlen vágyakozása a nagyvilág jólösmert örömei után termelte - azt hiszem - legérdekesebb, leginkább egyedül való, legértékesebb dalait. Búgó szerelmi vallomásai, kétségbeesett átkozódásai, elragadtatott himnuszai a pénzhez tán az egész világirodalomban páratlanok. És ennek a nótának csakugyan itt nálunk, Magyarországon kellett megteremnie - ez az igazi magyar nóta! Nálunk, ahol jogtalanul, bár a Nyugathoz fűzött voltunkból érthetően, valódi eszközök és képességek nélkül, intenzív nyugati életet igyekszünk mímelni, - a feneketlen nyomor és tudatlanság ingoványa, meg a terméketlen, agyagkemény uralkodó osztály közt egy vékony kis humuszréteg terül el; talán néhány ezer lélek az egész, minden nyugati hájjal fölösen megkent, élénk szellemi tulajdonságokkal betegesen dús, korán érő, lázasan izgága rétege a szellemi munkásoknak. Ettől a rétegtől, amely mintha maga akarná átélni az egész ország stagnáló elmebeli- és lelki-életét, semmi gondolat, semmi szép, semmi új és modern nem idegen. Rettenetes kultúréhség, annak anyagi és szellemi téren való kielégítésének mohó vágya uralkodik benne és minthogy az ország egyéb rétegeitől nagy szakadékok választják el, önmagát emészti lázas balkáni módra túlkulturált életében. Ez a réteg, amelynek kvalitásai szélesebb körre egyenletesen elosztva egy haladott ország áldása lehetne, nálunk szintén nem a gyarapodást szolgálja, hanem a feloszlást. Egyébként is közel állván anyagi léte folytán hozzá, roppant nagy éhségei, szinte korlátlan kultúr-vágya révén a szellemi proletariátus karakterisztikumát ölti fel: ez a réteg fermentum, amely szakadatlan forradalmat szolgál.

Ady Endre, a föld nélkül maradt magyar nemes, az állam szolgálatába is léphetett volna, de költő-volta belevitte ebbe a szellemi proletáriátusba. Nálunk a csak költő és igazi költő többnyire szellemi proletár (Petőfi is az volt), közönsége amely eltartsa alig van és ennek a kis közönségének magas nívója, nagy igényei mindig távolabb viszik a közönségétől messzi-messzi torlódó nagytömegtől... Ady Endrében a kútura minden ékességével, étvágyával, ösztöneivel teli, de meztelenül e világon hagyott felsőbb szellemi proletár kétségbeesett dala szólalt meg. Az Európát járó balkáni raszta dalait ő adta a világnak.

Forradalmi kötészetének gyökerei ezekből már világosak. Ady Endre nem proletár-költő, nem munkás-költő. Ő a halál rokona, aki szeretne mindent megcsókolni, ami elmegy, hogy is dalolhatná a kemény munkában és hideg küzdelmekben foganó új világ énekét. Az ő hangja csak az új Magyarországnak szól. Munkásokról és munkás-érzésekről szóló néhány verse erőtlen, tán hazug is. Ellenben a vad gyűlölet harangosan kongó legszebb hangjait találta meg saját osztálya, a földesúr, a dzsentri ellen. Az a nép, amely ezen a pusztuló országon az élethez erőszakosan kapaszkodva vergődik a halállal, tárgya az ő gyűlöletének. Dózsa György szellemét hívja segítségül az ellen a nép ellen, amely okozza, hogy sivár kulturálatlanság és szegénység közepette, teljes értékét megközelítően sem élvezve, helyét nem találva kell lézengenie. Az ő költészete csak a virágzó, gazdag, kapitalizált és konszolidált Magyarországot reméli és kívánja, annak akadályait döngeti, a régi feudális rend maga vérében és bőrén érzett átkára olvas rá.

Ady Endre a magyar középosztály rothadásán kigyulladt, de perzselő tűzzel lobogó lidérc-láng.