Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 10-11. szám · / · FENYŐ MIKSA: ADY ENDRE
Szenvedélyes, mélyből jövő, megrázó líra Ady Endre lírája. Az ő "életakarása", ez a nagy kaputárás mindenféle szenvedésnek, gyönyörű és különös költeményekben virágzik ki, melyeknek színén, illatán, gyökerén még érzik a talaj, melyből kiszakadtak. Kívülről sohasem veszi tárgyát. Olvasmány, mások élménye, sőt maga a művészi, áthasonlító látás (mely - novelláiból tudjuk - nála elég erős) sohasem késztetik versírásra. Csak magából merít: amit élt, amiért álmatlan éjszakákon veszekedett, amiről százszor lemondott, amihez százszor visszazarándokolt: ez hömpölyög erős árammal verseiben. (Nem kristálytisztán... szaggatja magával a partokat és felkavarja a mélységeket.) Csak magából merít s mert jelentékeny egyéniség, minden, amit megír: jelentékeny és érdemes a megírásra. És innét van az is, hogy ezek a versek nem különálló alkotások: külön hangulat, külön érzés, külön meglátás megverselései, hanem egymáshoz és hozzá tartoznak, egyik a másik értékét növeli, hatását fokozza, mert megvan bennük az a kiváló képesség, hogy mindenik vers mindig felrebbentse a benyomások, hangulatok, érzések egész tömegét, mely verseinek olvasása nyomán lelkünkben szunnyad. Bármelyik versét olvastuk el, annak rythmusát titkon kíséri minden versének zenéje, és jajját mint százszoros visszhangot verik vissza költészetének fekete sziklafalai.
"Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hívem. S lelkem alatt,
Egy nagy mocsár: a förtelem."
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
"Van csömöröm, nagy irtozásom
S egy beteg fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram én megadom magam."
Nemcsak az a mély szomorúság ejt meg bennünket, mely e sorokon elömlik, az életnek ez a szelíd, keserű, megadó kérlelése, hanem hogy láthatatlan chorusként fokozzák, önmagán túlnövelik hatását mindazok a hangulatok, melyek más versekben, más érzések talaján fakadtak: egy szigettenger, melynél vulkanikus rázkódások nyilvánvalóvá teszik, hogy odalenn a vizek mélyben egy összefüggő, véghetetlen földdarab.
Egy az eredetük ezeknek a verseknek és egy a végzésük. Mindannyian a halálba torkollanak. Mint sötét babérerdők sötét vizekre, borul az elmúlás fájdalmassága az ő költészetére. Világnézetet, (mely mindig valami egységességet, valami végleges viszony megállapítást jelent,) metaphysikai gondolatokat hiába keresnénk Ady kötészetében; de sötét pompájával úr bennük minden világnézet, minden metapysika forrása: a halál. Ellenállhatatlanul ragadja feléje minden érzése; hol lemondó bölcsességgel áll vele szóba, hol böcklini csendben, hajlékony ciprusok között lehajtott fejjel lépi át küszöbét ("Mit hagyok itt, nem is tudom már. Messzebb-messzebb visz minden óra. Fekete zöld babérfák terhe Esőzik a bús távozóra: Én kifelé megyek"), hol kínok között pörbe száll vele ("Akarom tudni, hogy mit hozott a szent átkozott? Mint gyermekségem idejében, Elalszom-e nyugodtan, szépen?") hol mint vidám pajtást tréfásan lekomázza ("Lagzink előtt a Násznagyunk jön, Rigmusos, orjás harcsaszájjal S egy fölpántlikázott kaszával"), száz alakban százképpen látja. És a halálversek költészetének legértékesebb darabjai. Nem elérzékenyülés a halál gondolatára, nem a melancholia hátterének erősítése, nem a "thema" jellemzi ezeket a verseket: a halál van bennük, a titkokat rejtő, az összeszorított ajkú. Tort ül az elillant évek szőlőhegyén. Vörös-kék szőlőlevelekkel koronázza meg hajló fejét. Lassan gőggel magasra száll. "A csúcson majd talán megállok, Földhöz vágom a boros-korsót S vidám jóéjszakát kívánok." ("Elillant évek szőlőhegyén)". nemesebb, klasszikusabb verset keveset ismerek. Vagy az a másik vers "Közel a temetőhöz", teli megható, éjféli remegéssel, sejtésekkel, melyek kékesfehérek, mint a kísértetek. Vagy gyönyörű szerelmi vallomása a halálhoz - mindahhoz, amit az élet meghagyott számára - "A halál rokona" című versében. Az a tömjéntől, gyásztól, orgonabúgástól, ezüst csengettyűktől pompás temetési vízió a "Sírni, sírni, sírni" című versben. Vagy a "Bolond, halálos éj" című verse a halálba halkuló befejezéssel:
Megyek, megyek: ez a Halál.
Tudom, tudom: ez a Halál.
Felőltözök, ajtót nyitok
S a küszöbön utamba áll.
Óh, be bolond, halálos éj.
Ki győzné mind felsorolni. Minden imáját és minden átkát a haláltáj felé fordulva mondja el. Az éjszakai csönd hangjaiban ("Hallottátok már? Ősszel, amikor kavarog a köd, az éjszakában valaki nyöszörög. Valami dobban. Valaki minden jajt összelopott. Valaki korhadt, vén deszkákon kopog."), néma bútorok reccsenésében, ahogy éjórában a hóvíz hallgatva lefut a bádogcsatornán... mindenütt a halál. Ilyen mélyen a szemébe senkise nézett.
És mégsem pessimista költészet Ady költészete, legalább nem schopenhaueri és nem nietzchei értelemben. nem az életet háromszor megtagadó, nem is az élettel farkasszemet néző ember szól ezekből a versekből. Nem is valaki, aki egynek érzi magát a nagy mindenséggel, s akinek pantheistikus érzését valamely csoda - egy megkapó gondolat, vagy magkapó látás - gyönyörű költemény kristályokba szökkenti. (Az olyan stílusú költőkre gondolok, mint C. F. Meyer). Aki ezekből a versekből szól mély sóvárgással: alázatos koldusa az Életnek. Valaki, akinek az élet minden gazdagságából csak a halál gondolata maradt meg: az örökös szép játék e gondolattal mint valami erős fűszer mesterségesen fokozza életerejét. Aki a "Sötét vizek partján" című költeményt írta:
Ültem partjain Babilonnak
S ültem már partjain a Gondnak.
Láttam már apró szenvedelmet
S láttam beteg, hosszú szerelmet.
Lelkemet már nagy válság ülte
S voltam kis álmok kis őrültje.
Néhányszor, már-már, szinte hittem,
Néhányszor megjelent az Isten.
Hárfámat már felakasztottam,
Hárfámat már leakasztottam.
Isten, kétség, bor, nő, betegség
Testem, lelkem összesebezték.
Voltam trubadur, voltam bajnok.
Rossz hátgerinczem százszor hajlott.
Mennyi sok mindent odaadtam,
A míg ily szépen elfáradtam.
Ülök, csapdos ár és hideg szél
Babiloni sötét vizeknél.
A muzsikáló Élet. Talán így kellene portraitirozni őt. Távol partokat mögéje, ahonnan a habok az üzenetet egyre hozzák. A "Harc a Nagyúrral", "Májusi zápor után" és "A paraszt Nyár" a legszebb, a legáhítatosabb ódák az Élethez.
Még néhány szót költészetének tartalmáról. Soha még magyar költőnél úgy nem éreztem, hogy egész gazdag élete költészetébe ömlött át, mint Ady Endrénél. Petőfinél sem. Vörösmartyról Schöpflin megírta: "Szerelmes költeményeiben majd mindig érzünk valamit, ami a dologtól idegen, ami közénk és a vers közé áll, mert ott állok a költő és a vers között is." Arany lírája - ez a nekem nagyon rokonszenves líra - úgy hat, mintha gyöngéd fályolokat eregetne lelke elé, melyeken keresztül csak sejteni lehet lelki életének finom kontúrjait. Ady költészetében az ember teljesen benne van. Közte és versei között nincsenek distanciák. Verseinek kiváló kompozíciója - ez a legbelsőbb, legrejtettebb, legművészibb kompozíció - tisztán azt a célt szolgálja, hogy az embernek és költőnek ez az egységessége érvényesüljön. Minden verse a maga finoman árnyékolt szavaival, ritmusával és földalatti zenéjével a gyökeréig fut minden érzésnek, egészen odáig, ahol az érzés a nagy schopenhaueri világ akaratból kipattant. Ahol az enyém és a tied és mindenkié. A "vers" jelleg, ami játékos megkötöttség e fogalomhoz tapad, az secundär értékű nála; az aesthetikai szempontok az ő verseinek olvasásánál a legkésőbb jelentkeznek; az elsőrendű az a psychológiai folyamat, hogy minden verse mintegy megváltás azoktól az erős érzésektől, melyekhez ezer finom gyökérszállal tapad. Rája gondolunk és magunkra, bús, üveges szemű szomorúságokra s a lelkünk mélyén érzések mozdulnak meg, melyeket a maguk kifejezhetetlen differenciáltságában csak Ady Endre költészete tudott kifejezni. Ki betűzte ki azt a fájdalmasan gyöngéd mosolyt, mellyel finom lelkű emberek gyermekkorukra emlékeznek? Ezekről a bánatos, halk lépésű búcsújárásokról gyermekkorunkhoz Ady költészete szól a legszebben. ("Egy ismerős kis fiú", "A maradandóság városában".) Ugyanezzel a lágyan simogató, babráló gyöngédséggel szól a falujáról, melynek erős vállára szereti lehajtani megszépült szatír arcát. ("Csicsitgat, csittit, csókol, altat S szent, békés, falusi hatalmak Ülnek majd a szívemre. S mint kit az édes anyja vert meg, Kisírt, szegény, elfáradt gyermek, Úgy alszom el örökre".)
Milyen másként jelentkezik az "anya" Ady költészetében, mint ahogy más - nagy költőknél is - megszoktuk. Náluk az anya rendszerint valami igen egyszerű poétikus fogalom: a végtelen szeretet és végső menedék. Adynál több; valaki, akinek e sokhúrozatú, szomorú versekhez köze van, akinek "barna kontya" köré e költemények őszies fényű sugaraiból fonódik glória, aki ennek a költészetnek alfája, miként a halál az omegája.
Oh élni bús és élni szép:
Áldott az, aki befogadja.
Ma, a kinek van édesanyja,
Him testvérem borulj elébe
S csókold meg sírva a kezét.
Ady gyönyörű költeményekben borul eléje ("Mária és Veronika", "Az én két asszonyom," "A kit én csókolok.")
"Eltemetve lenni, nem a legmelancholikusabb sorsa valamely kincsnek. Azonban annak a megismerése, hogy valamely csodálatos mű elmúlóban van, eltűnik, ez minden kéjt lázzá fokoz. Mulandónak lenni az értékek legértékesebbje. Karjainkban tartani és naponta látni: hogy hervad el a szeretőnk, ez valami hasonlíthatatlan melancoliával teszi teljessé az élvezetet, melyet szeretőnk nyújt. Nincs olyan igazi fokozott érzés, melybe a halál eszméje nem vegyült volna." Barrésnek ez a mondata jutott eszembe, mikor Ady Endre szerelmi verseiről gondolkoztam. És egy másik mondata: "A kéj és a halál; egy szerető és egy csontváz: csak ezek tudják még a mi elfáradt szegényes gépezetünket valami tevékenységre bírni." Egy szerető és egy csontváz. Ady Endrének szerelmi versei e kettőnek melancholikus találkozójáról szólnak. Felületesség volna ezt a szerelmet a sadismus szóval jellemezni. Két emberről szól, kik egymás életét megrontották, s akiknek e rontás nélkülözhetetlen ópiumuk. Még így sem; ez túlságosan egyszerű volna. Valami nagyszerű, kegyetlen őrültség van ebben a szerelemben, az örökös összecsapásokban és örökös egymáshoz simulásokban. Véres szentképekre gondolunk: szüzekre, kiknek fehér mellén tőrszúrás szederjes rózsája fakadt; ifjakra, kiknek ágyékába horgos hegyű nyilak szakadtak; végzetes, megmagyarázhatatlan, mystikus dolgokra, melyek ki tudja hová torkollanak. "Héja-nász az avaron," Örök harc és nász, "Két hajdani szeretők," A Léda arany szobra" a legszomorúbb, a legkegyetlenebb szerelmi versek... "Csupa rom és romlás a lelkünk, Mindegy, akartuk. Sorsunkon titkos, fekete leplek, Csak azért is szeretlek." Ez van bennök.
Az istenhez való viszonya sokkal egyszerűbb. Olyan egyszerűek az istenversek s olyan egyszerű az ő istenfogalma, mint amily komplikált a lélek, mely e versek alázatosságához menekült. S ezeknek a verseknek primitívsége nem stilizált, nem praerafaelita primitívség, hanem inkább ótestámentomi: hangjuk teli tiszta csengésű, - kétségeken és hitetlenségeken keresztül egyenest a szívbe talál.
"Ádám, hol vagy?"
Oszlik lelkemnek barna gyásza:
Nagy, fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim leigázza.
Az arcát még titkolja, rejti,
De Nap-szemét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.
És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött.
Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús, "Ádám, hol vagy?"-ára
Felelnek hangos szívverések.
Szivemben már őt megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem
S egyek leszünk mi a halálban.
Csak a hozzá nem értés vagy a rosszhiszeműség mondhatja, hogy ezek a versek Verlaine "Sagessse"-je nélkül nem íródtak volna. Verlaine Sagesse-je gazdagabban van hangszerelve, mint Ady "A Sion hegy alatt" ciklusa, több bennük a spiritualismus, a mysterium, a csoda, a kápolnák színes ablakain beszűrődő sejtelmes fény; Ady versei azonban egyszerűbbek és nemesebbek. Semmi katolicizmus, semmi vérjegy, semmi vonaglás földöntúli elragadtatásban; nála igazán nem kell attól tartani, hogy "hatásai abba a folyamatba torkollanak, mely a hegyeken túlról ered." (Protestánsok, majdnem protestánsok Ady Endre istenversei.)
Sokat lehetne még minderről írni. És érdemes volna. A pénzversekről. Arról a rossz fiakkerről, mely Párizsban, Bécsben - ködös téli este - mindig a Rotschildék palotája előtt viszi el. A Darius kincséről - száz forintról, - mely a szegény néhai Vajda Jánosnak a haláláig hiányzott. Az ő magyarságáról, mely mindennél keserűbb, mindennél igazabb. Párisról és a magyar ugarról. Az örök vándorlásokról nagy szűzi tájak felé, melyeket soha el nem érünk. ( Az "Uj versek"-ről írva azt mondottam: "A vágyódások az ő birodalma. A másik perc, a szent, titkos holnap, más tájak, más tengerek, nász, melynek ágyát még nem vetették, dalok, melyeket ismeretlen viharok rezgetnek ki hárfáján. És a sötét vizek, melyeket fáradt karjaival keresztülszel, foszforeszkálni kezdenek vágyódásaitól és e sejtésnek soha nem sejtett mélységei tárulnak fel szemünk előtt. A vágyódás az ereje, mely szaggatottá teszi lélegzetvételét - így hallgathatta Odysseus a hajó árbochoz kötve a szirének énekét - ...") Sokat lehetne még minderről írni... egyszer talán meg is írom.