Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 8. szám · / · FIGYELŐ
Az ős Nílus meanderei közt meghalt Philae, a csodálatos sziget, melyről évezredeken át beszéltek és írtak az emberek. Pálmafák és ó-egyiptomi templomok nőttek ki hajdan a talajból, de az angolok, hogy a földet jövedelmezőbbé tegyék, hitvány téglákból vízduzzasztót építettek a szent folyó medrébe és a pálmafák már koronájukig vízben állanak s az Osiris-templom falait alámosta a víz. Az oszlopok már alig látszanak ki a meanderek helyén keletkezett tóból, és éjjelenként egy-egy kő gyászos csobbanással esik a mennyezetről a habokba. És a vízduzzasztót még hat méterrel fogják emelni... Így halt meg Philae.
És így haldoklik az egész régi Egyiptom, a sok ezer éves romok, a szaharai csend, a mohamedán álmodás és a fellah nyugalom Egyiptoma. A Níluson gőzhajók járnak. Luxorban sok emeletes "Winter Palace" épült. Kairó ívlámpáktól világos, és a fellah egyelőre különböző pálinkák alakjában issza az európai civilizációt.
Ezt a régi haldokló Egyiptomot írja meg és siratja meg Pierre Loti új könyvében a "La Mort de Philae"-ben. Nem a lakosait, nem a lelkek átalakulását, hanem a tárgyakat, a tájakat, a sivatagot, a napkeltét és a napnyugtát és főképp az igazi Egyiptomot, a romokat. Az emberek nem nagyon érdeklik, egész munkásságában nagyon kis helyet foglalnak el. Nagy számú könyveiben alig pár ember fordul meg, azokat is csak futtában, inkább kívülről látjuk s csak ürügyül jók neki ahhoz, amiben legnagyobb kedvét leli és aminek legnagyobb mestere is: a leíráshoz.
Nem tudom, mennyire érdekel másokat a leíró írásművészet és mennyire becsülik azt. Én nagy gyönyörűséget találok benne s az emberi gondolat egyik legérdekesebb erőfeszítésének és a legtökéletesebb emberi találmány, a beszéd, legnagyobb tökéletességének tartom, mikor a külvilág képeit a szem, a látás megkerülésével, közvetlenül, gondolatok utján akarja az író agyunkba juttatni, egymás után elmondani, ami egymás mellett van, az időben haladó beszéddel kifejezni a térben lévőket. Ezért szeretem a Loti művészetét, mely ennek az erőfeszítésnek egyik legnagyobb diadala és ezért olvastam gyönyörűséggel a Philae halálát.
Ez a könyv csaknem tisztán képsorozat, valóságos orientalista képtárlat. Még az a vékony összekötőfonál sincs meg köztük, amely Loti legtöbb művében még megvan és amely némi jogot ad a "regény" elnevezésre, ami nem nagyon illik ezekre a munkákra. Egymással össze nem függő képek ezek, (egy részük külön is jelent meg a Le Figaroban "Egyiptomi levelek" cím alatt), egy művész útivázlatkönyve. És mégis megírni való dolgok, mégse jogtalan beavatkozás a festészet területére. Ezeket a képeket nem lehet megfesteni, ezeket csak megírni lehet. Mert Loti az író szemével látja a tárgyakat. Nemcsak az alakjukat, színüket látja, hanem ezekkel egyszerre és egy időben a hozzájuk fűződő gondolatokat, emlékeket, a hozzájuk tapadó érzéseit és hangulatait, amelyek elvégre épp oly alkatrészei a róluk való fogalmunknak, mint az alakjuk és méreteik. Ez az ő sajátságos komplex látása az ő művészetének egyik legjellemzőbb és legértékesebb vonása. A thébai romoknál óriási tömegükkel és komor színeikkel egy időben látja a primitív emberek agyában fogamzó gondolatokat, melyek az architektúra eme legrégibb elemeire vezettek, azt a minden emberi fogalmat meghaladó erőt, amely a templomok felépítéséhez és lerombolásához kellett, a sok ezer munkás lihegő erőfeszítését, az építtető pharaoknak a halál misztériumától zaklatott és emberfeletti fényűzés vágyával megtöltött lelkét, a végtelennek és az istenségnek kőbe vésett gondolatát, a csodálatos ünnepi meneteket, melyek az oszlopok közt valaha elvonultak, a perzsa katonákat, akik a szentélyeket kirabolták, feldúlták, a sivatag és a Nílus homokjának lassú munkáját, az emberek végtelen sokaságát, akik már Néró császár idejében bámulták ugyanezeket a romokat, amelyeket most ő megcsodált és az idők végtelen folyását, melynek az a sok ezer év, amit e romok és múmiák láttak, egy elhanyagolható, számokban ki se fejezhető hányada. És ezek a gondolatok nem külön, nem párhuzamosan vonulnak a tárgyak és tájak tulajdonképpeni leírásával, hanem elválaszthatatlan szerves összefüggésben vannak velük. A színek és formák eme gondolatok kifejezései és a gondolatok és érzések segítik képzeletünket a tárgyak térbeli elemeinek elképzelésében, a vízió tiszta megalkotásában. Ez talán a legnagyobb titka a Loti leíró művészetének, az ő sajátságos technikájának, ez a komplex látás, mellyel a dolgokat mintegy négy dimenzióban látja egyszerre: a tér három dimenziójában és negyediknek az időben.
A Loti technikájának megfigyelésére különben is igen alkalmas ez a könyv, nemcsak azért, mert művészetének összes kiválóságai benne vannak, éppúgy, mint minden egyéb munkájában, hanem főképp azért, mert amivel többi munkáiban nem találkoztam, itt oly fogyatkozások is vannak, melyek a munka genezisét a sikerült dolgoknál jobban mutatják. Mert az író mindenütt eltakarja a megcsinálás módját a kész munkájával, de itt néhol meglátszik a varrás, a feledékeny szabó benne felejtette a fonalat, mely most árulójává lesz. Eddig úgy tudtuk, hogy Loti szereti az exotikumot és a mások által százszor leirt dolgokat is oly különös világításban tudja meglátni, hogy az írása egész egyénivé lesz. De ebben a könyvében látjuk, hogy az exotikumot nemcsak szereti, hanem keresi, és az egyéni meglátások számító öntudatossággal vannak előkészítve. A kairói nagyszerű múzeumban, ahova naplemente után senki be nem mehet a tűzveszélyessége miatt, ő, ki tudja mily nehézségek árán, éjjel, egy kis lámpás világa mellett látogatja végig a rég holt királyokat és a négy ezer éves asszonyokat és képes magát bezáratni pár órára Théba romjai közé, hogy megírhassa a "Théba éjjel" című fejezetet. S eszünkbe jut a "Madame Chrysanthčme" száz meg száz különös helyzete és képe, melyek akkor egész természetesnek, sőt esetlegesnek és véletlennek tetszettek csak most látjuk, hogy nem az intuitio hanem a mesterségbeli tudás és a kitartó következetes munka volt a vezetője az exotikus országok és népek szokásai, színei, furcsaságai között. Sokszor megcsodáltuk nagy jellemző erejét, mellyel a dolgok legjellemzőbb sajátságait messze ki tudja emelni a többiek közül, s csak most, mikor a jellemző tulajdonságok egyszerű ismétlése, mely, úgy látszik egyik Kolombus-tojásszerű titka ennek a hatásnak, néhol szinte unalmassá válik, úgy hogy észre vesszük az ismétlést, csak most jut eszünkbe, hogy a "Roman d'un Spahi"-ban melynek tikkasztó mozdulatlan levegőjű és vad szenvedélyekkel telitett éjjele szinte az emlékeink közé jutott az agyunkban, mintha átéltük volna, ez az ismétlés volt a nagy bűvész egyik segédje és egyszerre megérezzük a holdvilágnál körbe táncoló négerek izzó szerelmi kurjongatásainak refrénszerűségét. És meglátjuk a Loti csodálatos színkeverésének egyik tényezőjét, a francia nyelv rendkívüli gazdagságát olyan szavakban, melyek színeket, ezek árnyalatait, fokozatait, egymásba való átmeneteit jelzik. A végtelenségig kihasználja azt az egyszerű tényt, hogy ő franciául ír. Íme egyik magyarázata annak, hogy miért egyike Loti a legfranciább íróknak.
Itt abba is hagyhatnám. De épp Loti annyira hozzászoktatott most a komplex látáshoz, hogy nem tudom ezt a könyvet csak úgy magában nézni. Önkéntelenül felidéződik elmémben Lotinak egész munkássága, az "oeuvre-je" és fel kell tennem a kérdést, hogy milyen viszonyban áll ez a mű az ő egész munkásságával, mit tudunk meg belőle újat arról, hogy hogy látja a világot, milyen színben, milyen erők szolgájaként és hogyan tükröződik mind ez a lelkében. A kérdés elég bonyolult, nem is tudom, hogy jól tettem-e fel, hanem a felelet annál egyszerűbb: semmit. Ez a könyv mit sem változat az ő írói arcképén, elvehető anélkül, hogy a munkásságának képe megváltoznék, ez nem oszlopa ennek a gyönyörű keleti épületnek, hanem külön álló disz, szépen faragott kút, melynek azonban az épülethez semmi köze. Aki Loti hat vagy hét főművét elolvasta, az egészen ismeri Lotit s a Philea halála szerezhet neki művészi gyönyörűséget, de nem fog a róla alkotott képen változtatni.