Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 8. szám · / · LACZKÓ GÉZA: A KOLLÉGIUM DON QUIJOTÉJA
A könyvtár padlatja után a nyitott folyosó vörös márványa kettegett sarkunk nyomán és szótlanul fordultunk be a lépcsőházba. Lementünk szobánkba. Dezső leheveredett az ágyra egy pár könyv, asztalkendő, kalap, kabát közé, amiktől miután megszabadította magát, múmiává csavarodott a barna teveszőr terítőbe. Kikapart a házikabátja zsebéből egy reggeli zsemlét és elkezdte harapdálni elégedetlenül, keserűen és mohón.
Amíg ledobáltam otthoni sápkóros ruháimat és emberi mezbe bújtam, ő visszanyomott nyakkal nézte a szomszéd falon függő Mózes szobor képe mását és csámcsogott.
Mikor nyakamra kerítettem a galléromat, vackáról közém s a kijárat közé zúdult:
- Várj, megyek. - Ezek a délelőtti szakórák elkeserítenek. Mozognom kell.
Ő is öltözött, hallgatva, míg végre kitört:
- Hogy meri ez a Luci magának kisajátítani az egész középkort. Az én fejem különb, mint az övé s mégis ő született franciának, nem én. Ő volt négy évig a nagy Grőber tanítványa, aki még Matteo Bartolinak is szemébe vágta, hogy nem tud elég jól olaszul. Pedig ez a hátraszegett nyakú, fekete seprőszakállú, turbulens olasz is valaki a román filológiában.
- Ne bántsd Bezard-t. Ha félszeg is, ha nem is tud érvényesülni ebben a magas kráglis országban, a román filológiát és a középkori francia irodalmat Budapesten más annyira alig ismeri s ez is valami.
- Ez sok, köpködte Dezső. Én, én, és én! Hát én nem tudhatnám ugyanígy? Adnék hozzá még, ami neki nem volt, szépirodalmi szellemet....
- Bizonyos újságírói ízt....
- I- i- i- g- az! Újságíró művészet, újságíró tudomány, újságíró festészet, újságíró zene... Mert csak ez van nálunk.
- Ha dühöngsz, itt hagylak. A kis irodalomnak nagyobb izgatás, propaganda kell, mint a nagynak, ami úgy is megleli a nyilvánosságot. Amaz olyan, mint a koraszülött, mesterkedés kell a megtartásához. - A dolog annyiból áll, hogy nem akarod megérteni a tudós tudományosságodat. Neked szépirodalmi tudományosság kell: anyag-raktár, vagy hangulatinduktor.
Dezső fenyegetően hadonászott levetett házi nadrágjával.
- Ne kapálózz. Így van. Ne irigyeld le Luci húsáról a bőrt. Dolgozz magad, szerezd meg magadnak egészen a középkort és ha meglesz, csinálj vele azt, amit akarsz. De a másét ne bántsd!
- No, ne szigorodj, Laczkó úr, gyere!
A Pipa-utca sarkán villamosra ültünk s a peronon állva szivaroztunk a Hűvösvölgy felé kanyargó, döcögő, hintázó kocsin.
A völgy farának ütköző villamos-végállomásról mint a merev pajzánságú kőszáli kecske ugrándozása, úgy kígyózott lihegő cammogásunk neki a lankás oldalnak.
Tréfásan kapargált az arcomon a tavaszi szél puha ujjaival. Dezső felgombolta puha ingét és örömsugaras vörös arcával rám nevetett:
- Mint Guillaume a francia mondában, aki kitárta keblét a szülőföld szellőjének, hogy búcsúzásakor vigyen magával valamit a "doulce France"-ból.
- Gyerek vagy.
- Ne akadémikuskodj. Mintha nem értenél!? Látom az arcodon, hogy értesz, de nem mered megvallani; félsz, hogy kiröhög a köznép. Nem mersz hosszú hajat, lógó bajuszt és puha inget viselni, nem mersz kimaradni este, ha sétád messze vetett, nem mersz éjfél után a Helvétibáan zülleni, nem mersz másról is, mint egyetemi katedrákról és mohos folyóiratokról beszélni. Mert gyáva vagy. Mert csörtetsz. Mert ti mindnyájan csörtettek. Minden kollegitásnak tanszék jár a fejében, mint színinövendéknek a gazdag öregúr.
Nem tudom, azért nem feleltem-e, mert éreztem az igazát, vagy mert méltósági tekintetekkel ámítottam magamat.
- Láttam múlt vasárnap délután is a vergődésedet. Együtt ültetek Spencerrel a kis könyvtárban. Az neki terpeszkedett Nietzsche verseinek, nagy nyelésekkel vágta magát tovább bennük. Értelmes, köríves, ragyavert homlokára odarakodott az öröm. Te meg össze- összerezzenve olvastad Verlaine legaljasabb verseit, a Fifit, mi? És féltél.
Türelmetlenül megálltam.
- Ne tiltakozz, kapta le felemelt kezemet Dezső, nem B. G.-től féltél, hanem a világrendtől. Annyira beléd nevelték, hogy mindig csak valamiért, valami megfoghatóért dolgozz, hogy nem mersz alig egy pillanatot is lelked irányának adni. Mert ellop egy darabot az alapvizsgára készülésből, mert Beöthy nem kérdezi, mert Heinrich nem hánytorgatja, Petz nem hozza elő. Igásló vagy a száraz malomban, Laczkó úr.
- Tűrhetetlen vagy. Rám esel, mint a Campanile a védtelen térre. Igen. Én nem vagyok vadzseni, egyén, én senki se vagyok. Egy tégla a város ezer fala egyikében. Mit látsz te bele a lelkembe? Mert nem kiabálok mindig arról, hogy mivel "foglalkozom," ha egy tíz oldalas értekezést olvasok?
- Én se kiabálok. Én se "foglalkozom."
- Azt hiszed, nem lehet flanc nélkül és Négyesy stílgyakorlatain kívül is irodalmi, nagyképek nélkül és a Philológiai Közlönyön kívül is tudományos ábrándokkal foglalkozni?
- Én nem hencegek. megvetem ezeket a kis bogárkákat, akik szabályos időközökben majd a költészet, majd a tudomány terére löknek egy-két rajt, meglatolván gondosan, hogy hol van rájuk éppen szükség. Sose vádoltalak magamnak, komolyan (előbb a számon a düh tolta ki a "csörtető" szót) arról, hogy más célod nincs, mint a célhoz jutás. Úr vagy és nem asztalossegéd. De nem mersz annak élni, ami belül, titokban éltet. Figyellek, hogy bámulod Zoltánt és Herbertet, akik függetlenül élnek a határok alatt, nem rajtuk túl. Az zenésznek készül, ez írónak. Mindenükön meg is látszik a törekvésük. A vizsga briliáns sikere utolsó sorban, a felsőség megelégedése semmilyen sorban, az énjük kidolgozása első sorban számít náluk.
- Igaz. Szeretem őket.
- No, valld meg, hogy irigyled is őket. Te mozaikba rakod és csonkán fogod hagyni a lelkedet. Ők egy darabból tapogatják ki, nemsokára erős bronz fogja körülömleni. Az ő lelkük Fadrusz Mátyás királya, a tied legfeljebb csak Tornai Gyula arab intérieurje lesz. Ha arisztokrata nő lennél, azt mondanám neked, nincs benned nagy stíl, lelkem. Ütöd, mint Roland a Durendalt a sziklához, ütöd, téped, szakítod a viszonyok nyomását és nem tudsz áttörni rajta. Nem mersz az ó-francia világba merülni, mert nem vár rád tanszék, a magyar közönség nem vesz rólad tudomást, legfeljebb huszonöt év múlva, ha végiglapít dicséretével egy francia akadémikus, gyönyörködhetsz a napilapok hasábjain egy "magyar tudós külföldi sikeré"-ben.
Dezső levegőbe lebbentgette a botját és szavalt:
"e, Durendal, cum es e clere e blanche!
cuntre soleill si luises e reflambes!
- Hát neked megmondom, igazad van. Láncokon érzem magam. Annyira lágyan neveltek, hogy amit a sors akar, elfogadom, mint a nő a természet terhét. Nincs erőm ár ellen küzdeni.
- "Carles esteit es vals de Morďanie,
quant deus del cel li mandat par sun angle
qu'il te dunast a un conte cataigne;
dunc la me ceinst li gentilz reis, li magnes."
- Megbolondít ez a zene, ennek az avar alatt talált régi hangszernek a szava. De nem merek utána menni. Nincs meg a függetlenségem hozzá.
- "jo l'en cunquis e Anjou e Bretaigne,
sei l'en cunquis e Peitou e le Maine,
jo l'en cunquis Normendie la franche,"
- Meg aztán, ha tenném is, nem vezet-e valami ingoványba? Hátha csalódom benne? Ráteszem az életcélomat és eltévelygek vele...
- "si l'en cunquis Provence e Equitaigne
e Lumbardie e trestute Romaine...
Az egész Rómaságot. Meghódítjuk vele az egész Rómaságot, az egész világot. Ne félj. Kézen foglak és bevezetlek a templomba. Ott lesz tizenkét szék körben az apostoloknak és egy karosszék Jézusnak, akárcsak "Nagy Károly zarándoklásában." Ott ülnek a középkori francia irodalom műfajai, Jézus helyén a régi Chanson de geste és te le fogsz borulni, mint ama zsidó és megtérsz - csak láttukra - az ő vallásukra.
Ó Dezső, régóta mozog bennem Róma gyűlölete, nem a hódítóé, hanem a megállapodott, uralkodó, józan, rendszerető, világművelő Rómáé. Csömörlök a humanizmustól, a klasszikus tanulmányoktól; a renaissance-irodalom mi újat sem adhat számomra.
- Gyújts rá és beszéljünk őszintén.
Levette vállamról a galléromat, részére ráfeküdt és kiugró szép kék szemeit a futó felhőkre meresztette. Melléje kuporodtam törökösen és nagy hallgatásba kezdtünk.
Elővettem egy szivart, megnézegettem, lenyesegettem a végét, oda veregettem az ujjamhoz és rágyújtottam. Bosszantott, hogy a gyújtó pernyéje a galléromra esett, de nem kaptam le róla. Mintha mindenféleképpen valami változhatatlan eseménnyel mentem volna szembe. Éreztem, hogy jön valami s hogy úgy kell ennek lenni. A pernye megpörzsölte a szövetet, Don Quijote szavai a lelkemet fogják megperzselni s mégse védekeztem. Vajon miért?
- Te, azt mondtam, hogy én... Hát újra mondom, nincs a világon más, csak én, aki művész vagyok. Végsőkig feszítem a lelkem érzékenységét, mindenen lelkesülök, minden szenzációt ad és művelem a művészetemet, ezt az egészen haszontalan dolgot. Úgy áll a dolog, hogy a mai világ nem érti meg a művészetet. Ne is törődjék vele, csak azok, akik megértik, a művészek, a kis csoport. E szerint, haszontalan a művészet, a művész, a termékek egyaránt. Más feladatom nekem személyesen nincs, mint szép hangulatokat termelni magamban; ezt nevezem én művészetnek, akár alkotok valamit, akár se. De jobb nem alkotni, mert így többet érezhet az ember.
- Valamire emlékeztet, amit mondasz.
- Nem tagadom, elméletemnek két forrása van, egy Maurice Barrčs lírizmusa, a másik Whistler festő "ars nullius pretii" elmélete.
Különben ez nem határoz. Mindegy, honnan került hozzám a gondolatom, most az enyém. Akár a pénz. Most én vagyok gazdag. Ki kutatná, hogy hány száz zsebből verődött össze a tallérhegy?
Egy harmonika hangfoszlánya húzott el fülünk mellett. Én összerezzentem. Don Quijote idegesen rántott magához karomnál fogva:
- Hát nem érted? Ostoba vagy, hogy ez a harmonika idegesít, illeszd be lelkedben a megfelelő helyre s úgy fogod találni, hogy hozzátartozik a főváros Hűvösvölgyéhez! Érted?
- Hogy akarsz ó-franciaságokról beszélni, ha ilyesmi veri ki az embert a hangulatból.
- Együgyű vagy, Laczkó úr. Ne te csinálj magadnak hangulatot s ahhoz mérj mindent, hanem hagyd, hogy a dolgok köréd ömlítsék lelküket s ez legyen a hangulatod, ahogy a Francis Jammes költészetében láthatod. Neked csak alapot kell kerítened valahonnan. Mégpedig olyat, ami össze legyen hangolva a melléd kerülhető dolgok közös vezérhangjával. Minden embernek, aki nem akar Herakleitosz barma lenni, szüksége van egy ilyen alapra, csodálatos forrásra. Mi hangulatainkat belemártjuk, hogy rögtön befussa az azonosság, állandóság hamar kövülő rétegével. Hasonlíthatnám rögeszméhez, vagy fátyolhoz, amin keresztül a dolgokat nézzük.
- Te gondolod, hogy a középkor...
- Hagyj beszélnem! Mindig kellett a műveltségnek ilyen idegen alap, ilyen csodaforrás. Ilyen volt minden nemzetnek mindenkor. Renaissance, romantizmus és a többi, csak általam említett lényeg egy-egy megnyilatkozását födő név. Nekünk most a francia középkort kell mintául vennünk. Röhögnél, ha okát adnám... Ne is kívánd.
- De mégis, no...
- Ennyit mondok, többet nem: ha a szellemi élet egy ideig egy irányban haladt, az elhanyagolt irányok közül valamelyik, amelyikre éppen szükség van, bizseregni kezd a háttérben. Ekkor a kutató tudat előtt feltűnik egy minta, egy kor, egy nép, egy mű, egy ember, aki inkarnációja a bizsergő irány legkifejlettebb formájának. A tudat most vagy közvetlenül vagy közvetve a fölbukkant ideál felé hajtja az eddig tanácstalanul felbizsergett irányát lelkének. Így jönnek divatba elfelejtett korok, művek, így támad a sokféle renaissance.
- S minden ilyen renaissance egy bizonyos műveltségi irányban haladó embercsoport utjának egy-egy fordulása, ami új horizonokra fordítja a szemet... Értem.
- Látod, vén filiszter, érted, amit mondok; az enyém vagy.
- Tehát azt gondolod, hogy középkor...
- Ne rohanj úgy. Nincs semmi elegancia az eszetek járásában. Nem tudjátok az igazgató regény sorait egyiket a másik után rakni, hanem egyenesen a végire lovagoltok, mert titeket csak az érdekel, hogy Alise d`Avigorre-t Ellérion d`Argilée vagy Jerzual d`Urmonde fogja-e a nászterembe vezetni?
- Nem vagyok szélmalom! Ne rohanj nekem.
Barátomat dühre fakasztotta a kollégiumi gúnynevére vonatkozó célzás.
- Ne vigyorogj. Ha tudnátok, hogy mennyire megtisztel a Don Quijote név, hát sose hívnátok így. Szeretem azt az embert, és mindég fog fájni nekem az a nevetés, ami elsőnek hangzott fel a nemes-nyomorúságos lovagon.
- Nem bántalak többet. Hallgattak.
- Egy délután, az ősszel, a Dadi szobájában egy mosdótál körül ültünk vagy négyen és a karajonként fogyasztott görögdinnye magjait beleköpködve beszélgettünk. Azaz én hallgattam, ők beszéltek könyvekről, írókról. Itt jutott először eszembe az ó-francia dolog. Amint néztem magunkat, hogy esszük sietve, titokban, anesztétikusan a köpönyeg alatt becsempészett dinnyét, eszembe jutott Villon és a "franche repue"-k, az a sok, lopott holmiból előállított lakoma, amit a Grosse Margot csavargó vendége többször megénekelt. Aztán elkezdtem rokonságot látni közte és köztem. Másra terelődött a szó. Én elfelejtettem Villont; de már másnap a piszkos-lila-ködös reggelen az egyetem felé indulva eszembe jutott hirtelen, hogy a modern élet sokban egyezik a középkorival. Azonos a termelt hangulatuk. Most már nem tudtam megszabadulni eszmémtől. Eleinte hessegettem félvén, hogy nem az igazi. Mikor láttam, hogy nem akar mozdulni, komolyan szembenéztem vele. Láttam, hogy az övé vagyok. A félig tudatos hangulatomhoz most lassanként adatfoszlányok, megfigyelés-szálacskák kezdtek fűződni... Mindkét korban zavaros, nehéz homályban küzdő létforrongó, sokszerű, céltalan, csatára kelő, komplikált gondolatai... A klasszikus kor a szépet kereste, a renaissance is; a középkor s a modernség alakot keres, kifejezést. Ama kettő magja a nyugalom, emezek központján a misztikus ül... A középkor a lélek tudat mesgyéje mögött hullámzó kincseit úgy nevezte, hogy "titokzatos, csodás" ma a francia úgy nevezi, hogy "inconscient" és kutatja a művészetekben, kifejezéséről beszél, azt mondja, hogy legméltóbb művelője a zene, de kezdődő uralma felfedezhető az irodalomban is. Pierre Loti, Maurice Barrčs, Maurice Maeterlinck, a szimbolisták, főleg Paul Verlaine, Francis Jammes és a kezdet kezdete, J.-J. Rousseau művei elsősorban szuggesztívek, gondolat és hangulat felidézők; épp úgy, mint a zene, egy témát adnak, amit a mi lelkünk dolgoz ki, öltöztet föl, díszít.
Harmónikás ember nyomán pár nagy, poros cipőjű, vastag ünnepi hosszúnadrágos mesterlegény került felénk. A kalapjukon zöld szalagcsokor. Énekelték: "keer-tema-laatt füü-le-mile fé-észkel..." szép négy szólamú karban. Valami ünnepről visszatérő dalkör.
- Hol lehettek ezek hétköznap? kérdeztem.
- Látod, egyetemi tanár-pete, ezekről jut eszembe, az emberek ma keveset törődnek az individuummal.
- Ezért van, hogy az arisztokrata szellemek az individualizmus jogait kezdik követelni ma, éppúgy, mint a XVII. század közepén Franciaországban s a XVIII. század végén Angliában.
- Igazad van. Ma az emberek örömest verődnek csoportokba, csakúgy, mint mindenkor, amikor egy aránylag szűk helyen soknak kell élni. Velejár ez a kollektív élettel. A csoportképződés korok szerint más és más eszme jegyében történik. Egyszer vallási, másszor nemzetiségi, harmadszor társadalmi osztályi csoportosulás felé törnek az emberek.
- S te úgy látod, hogy a középkor és a modern kor par excellence a csoportosulás kora?
- Vagy ahogy a bőgöncök mondják, "korunk a munkafelosztás kora"... Van egyéb is, valami közös remegés akkor és most, valami félelem...
- Ami csak a misztikus társadalmi nyilvánulása.
- Igen. A középkori ember rettegve állt a Hit ítélőszéke előtt, mi az erkölcs jogara alá hajtjuk remegő vállunkat. Azoknak a hit, nekünk az erkölcs az ijesztő éjféli rém.
- És azért vétettek és vétünk az ideál ellen? kérdeztem epés fanyalodással.
- Csak az ellen vétkezhetünk, amit szeretünk, tisztelünk. - Most, azóta a dinnye-evés óta folytonosan ezek a dolgok kóvályognak a fejemben. Éjjel a Tó Asszonyával álmodom s az ablakom alatt elgördülő kocsi zajában a Kerek Asztal valamelyik lovagjának vágtatását hallom. Nappalomat az ó-franciának adom, szeretettel viszem eléje a munkaerőmet, mint tányéron mézet. Folyton középkori irodalmat vagy róla olvasok.
- Dezső! szóltam tartózkodva, félénken
- No!
- Mennék!
- Maradjunk. Majd itt egy kocsmában megebédelünk valahol. Hát kiszid az igazgató, egyéb bajod nem lehet.
Nem mertem ellenkezni. Hazakívánkoztam a kollégium feszesen zajos ebédlőjébe, a szoros hosszú asztalokhoz. Szerettem volna a jól ismert ebédet enni, látni a szürke ruhás szolgákat, a sillert az üvegekben... De csak a testem lódult feléje a kívánságával. A lelkem itt akart maradni, a gyepen, levegőn, fák közt. Magam tunyán vártam, melyik győz.
Dezső fölkelt, magára kanyarította egy lovagos mozdulattal a galléromat és énekelt:
Le samedi al soir fut la semaine:
Gaiete et Orior, serors germaines,
Main a main vont baignier "ŕ la fontaine.
Vente l`ore et li raim crollent:
Qui s`entraiment soef dorment.
Én Sancho Panza aggódó értetlenségével kullogtam utána.