Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 8. szám

IGNOTUS: ÚJ MŰVÉSZET

Nem tudom, átlátszik-e tengeren túlra, [*] testvéreinkhez, akik visszafájó szeretettel nézik hatalmas új hazájukból elhagyott kisebb fészküket: átlátszik-e a megújulás, mely, csodálatosképpen, a magyar művészet és irodalom történetében teszi majd nevezetessé a mi mostani napjainkat? Nem volna benne semmi, ha át nem látszanék, s amerikai magyarjainknak sem szíve, sem szeme ellen nem viszonyítana, ha meg nem látnák. Óriási messzeség az a tíz nap, amennyire ők mitőlünk élnek. Beszélhetek róla, mert tapasztalatból tudom. Most lesz öt éve, hogy néhány hétig künn jártam volt. New-Yorkban és Saint-Louisban - olyan rövid időre s oly kevés felé nézhetve körül, hogy ostoba volnék, ha azt hinném, hogy egy cseppet is ismerem az odavaló világot. Viszont mielőtt kimentem, szorgalmas olvasója voltam az amerikai hírlapoknak, kivált a magyar nyelvűeknek, s gondosan megválogatott egyéb olvasmánnyal is rajta voltam, hogy eleve eligazodjam a képen, mely majd az új világban elém tárul. Mindazonáltal: elmondhatatlan a különbség aközt, amit vártam s a közt, amit találtam s a néhány hét, amit odaát töltöttem, egész életemre megváltoztatta nemcsak Amerikáról, de általában a világról s az életről való képemet. Ám ezzel szemben, lehetetlen észre nem vennem, hogy éles eszű és nyíltszemű magyarok, akik csak néhány éve, hogy itthonról elkerültek, már nem látják állapotainkat olyanoknak, amilyenek valóban; újságokból tudják csak, ami elszakadásuk óta történt, s ami kép így alakul bennük, az még akkor is fogyatékos volna, ha az újságoknak a tanult kötelező hit alatt kellene úgy írniuk, hogy igazat írnak, csakis igazat s a teljes igazságot.

Nem hiszem, hogy a teljes igazság kitetszenék abból, ami híre teszem a majd egy esztendeje folyó irodalmi veszekedésnek tengeren túlra áthallatott. Pegid ez föltűnő volt; két félről szóltak hozzá, harciasan, gúnyosan, diadalmasan vagy elkeseredetten - ezenfelül újságokból és könyvekből az amerikai magyar olvasó is ismerheti, legalább részben, azt az újfajta irodalmat, mely körül a veszekedés támadt. De ehhez képest a rendes és békés újságszámadás meg éppen nem ad képet arról, hogy, teszem, milyen új színjátszás folyik egy idő óta a magyar színházakban - s nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken is. Amerikai kiállításba aligha jutnak el a festmények, melyekkel egy új festőnemzedék messze túl emelte a magyar képírást az egy Munkácsy Mihályon - ami, természetesen, nem jelent olyasmit, mintha Munkácsyt ma kisebbnek látnók, mint életében - sőt inkább: csak a mai műveltebb szemű nemzedék látja igazán, mily nagy művész ez a komor genie minden fogyatkozásaival együtt. Hogy nemcsak Budapesten, hanem Aradon, Váradon és Szegeden is mily finom megértésű közönsége van a legmagasabb rendű s a legmaibb fejlődésű muzsikának, azt épp úgy nem lehet újságokból meglátni, mint ahogy a figyelmesebb újságolvasó előtt is elsiklik a Dohnányi, a Buttykay s a Bartók neve, amely nevek pedig a komoly magyar műzene megkezdődését jelentik, a kávéházi és kocsmai cigánymuzsikálás után. Nem mondom, hogy soha akkora tehetségek ne lettek volna a magyar művészek és költők között, mint ma vannak. Nem mondom, hogy valóságos termelésük netovábbja volna még annak is, ami ő tőlük kitelik. Nem vagyunk most sem bővében a lángelméknek, s a remekművek sokaságától sem áll el az ember lélegzete. Egyes emberekben s egyes munkákban nem is igen múljuk felül a régebb időket - talán el is maradunk némely akkora hatalmú jelenségek mögött, aminő teszem Arany János volt. De az egész különb annál, ami bármely időkben azoknak a napoknak irodalma, művészete, és tegyük hozzá, tudománya volt. A levegő művészibb, irodalmibb, tudományosabb - hogy egy világszerte elfogadott szóval mondjam: intellektuálisabb, mint bármikor ezelőtt. S ez a jelenség annyira legmélyén rejtőzködik idevaló életünknek s annak minden szála annyira ez egy ok felé fut össze, hogy érdemes megkeresni és felfedezni s mintegy kulcsul adni azok kezébe, akik előtt, minél régebben szakadtak el hazulról, annál több lakattal elzárt titokzatosságnak kell hogy tessék minden, ami minálunk most végbemegy.

Az ok, hogy menten megnevezzem, Magyarországnak indusztrializálódása. Ez a folyamat lassú, nem is általános vagy legalább is nem egyenletesen megy végbe az egész országban - ezenfelül sokban mesterséges, erőltetett, tehát mesterkélt is. De: mégis végbe megy; Magyarországon ma van némi ipar, van, ezzel együtt, élénkebb kereskedelem és bonyodalmasabb pénzgazdaság is. Ennek hatásai pedig mérhetetlen nagyok a társadalmi, a műveltségi, a művészeti életben is.

Igen természetesen. A világ s az élet törvényei minden mezőségen ugyanazok, s a közgazdaság törvényei csak más öltözetű változatai azoknak, melyek akár a fizikának, akár a társadalomnak, akár a muzsikának s a testgyakorlatnak parancsolnak. Ilyen általános törvény, ilyen lelkiekre is szóló az a materialista közgazdasági, hogy termelés csak ott lehet, ahol fogyasztás van, fogyasztás pedig csak ott van, ahol a fogyasztó lehetőségek közül megvan a legfontosabb, tudniillik a szükségérzés. Ez így általánosságban üres és homályos beszéd, de példa mindjárt világossá teszi, s én olyan példát választok, mely több a példánál, mely mindjárt maga annak a felfedése, amire rá akarok világítani.

Nos: akik e hazát bár csak néhány év előtt hagyták is el, ugyebár azt az emléket vitték magukkal, hogy Magyarország földművelő ország? És, ha efféléken elgondolkoztak, még azt a további adalékot is, hogy földművelőnek sem a legmagasabb fejlettségű; hogy a magyar földművelés és mezőgazdaság túlnyomóan, mint mondani szokás, extenzív, vagyis nem aknázza ki eléggé a földet, nem használ fel minden lehetőséget, amit akár a talaj, akár a meggyarapodott emberi tudás ad arra, hogy ez a mi földünk bőven teremjen. [Hogy ez mint függ össze a birtok megoszlásával s a hitelbeli állapotokkal, az külön fejezet, melyről ezúttal ne essék szó.] Már most gondolkozzunk el egy kissé azon, mit jelent az országnak ez az agrárius természete, s kivált ez az extenzív gazdálkodás, melyhez nem kell, mint az intenzívhez, kémiai, technikai, mechanikai ismeret - mit jelent az intellektualitás, a művészet, a tudomány szempontjából? Gondoljuk el, például, hány iskolázott s tudományokban jártas ember kell egy negyedmillió értékű földbirtok extenzív művelésű ellátásához? Ember, munkaerő sok kell hozzá, de úgynevezett intelligens, vagyis képzett és iskolázott ember kevés - én azt hiszem, hogy négy-öt, de vannak barátaim, akik azt állítják, hogy három is elég. S gondoljuk el, viszont, hogy hány ilyen ember kell egy ugyanilyen tőkét érő ipari vállalkozás ellátásához! Legalább negyven - nem szólva arról, hogy a gépi munkásra s kivált a munkavezetőkre, még a legbutábbra is, a munkájuk természete több érdeklődést és ismeretet parancsol, mint a földművesre, a legértelmesebbre is, az övé. Íme a különbség az agrárius és az indusztriális közönség között! Megint csak természeti törvény, hogy akinek mire szüksége nincs, az elsorvad benne, akárcsak a vakondoknak a szeme - s így, amely országban az emberek foglalkozásához és megélhetéséhez nem kell az intelligencia, ott az elsorvad, ha százszor vele születik is minden egyes emberrel [minthogy a magyarral vele is születik; nem vagyok chauvin, de meggyőződésem, hogy átlag és eredendően a magyar értelmesebb teszem az az angolnál.] Ahol az intellektust az élet, a kenyérkereset, a munka nem foglalkoztatja, fejleszti és fárasztja, ott az elmének épp úgy nem lehetnek éhségei és szomjúságai, mint ahogy étvágytalan az a test, amely nem mozog és nem használódik el. Ahol a tudásra nincs épp úgy a munka s a termelés természetéből következő szükség, mint szénre, vízre vagy termőföldre, ott nem fejlődik tudomány s elsorvad a tudományos érdeklődés. S ahol a munka s a termelés nem fejleszti és fárasztja az értelmet annyira, hogy szüksége legyen arra az izgalomra, frissítésre és játékra, amit a művészet jelent az elme számára, ott nem fejlődik művészet s elsorvad a művészi érdeklődés. Mondom: ez a különbség a csakis földműves és a főképp iparűző országok között. Az iparűző országokban, ahol az értelem a munkához s a megélhetéshez kell, az iskolázott értelemnek állandóak és követelőzők az éhségei és a szomjúságai; itt tudomány, költészet, kép, muzsika és színház épp olyan természetesen és igazán kell és szükséges az ember számára, mint az étele vagy a nadrágja - s csak ahol ilyen komoly a szükség s ilyen unszolás nélkül szükségszerűen elkövetkező a fogyasztás, ott indulhat meg a termelés. Ipari országokban senki sem pártolja a művészetet, mert ezekben természetes talaja van; nem kell magát kitartottnak éreznie, mert a fogyasztónak, az ő pénzéért, csak olyan valóságos jót és ellenértéket ad, mintha az éhes embernek kenyeret, húst, babot vagy lencsét adunk. Ahol azonban, mint nálunk Magyarországon még kevéssel is ezelőtt, a művészetet s az irodalmat csak pártolják, ott ez azért van így, mert nincs rá szükség s ott nem is terem meg - vagy, ha meg is terem, újra meg újra elsenyved, s nem nő össze a nemzeti élettel. Olyan nagy és költséges valamit, mint a művészet, nem lehet pártolni, mert nincs az a pénz a világon, melynek a fölöslege állandóan futná arra, ami, ha még oly szép is, fölösleges ottan, ahol nincs rá igazi szükség. Agrárius és kivált extenzíven agrárius országban pártolással és kitartottsággal erőltetni a művészi életet éppoly kilátástalanság, mint az volna, ha Svájcban erőnek-erejével a tengerészetet akarnák pártolni, vagy a magyar pusztán s az amerikai prairieken a hegyi sportokat pártolnák. Íme a furcsaság: Magyarországon, az irodalom s a művészet pártolásának hagyományos hazájában ma már kezdik nem pártolni az irodalmat, s a művészetet. Sőt egy idő óta valósággal kultúrellenes hangulat kezd elterjedni a konzervatívabb társadalmi rétegekben, melyek, helyes ösztönnel, igen megkerülgetetteknek kezdik magukat érezni hatalmi érdekeikben - s az erkölcs, a nemzet, a vallás és egyéb javak jelszavaival folyó ördögűzésben a füstölőt buzgón kezelgeti minden fajtájú hivatalosság. Mindazonáltal: soha annyi igazi kultúra nem volt Magyarországon, mint most van; tudomány és művészet kezd komolyan összefüggeni életünkkel és közönségünkkel s ennek nincs, nem is lehet egyéb oka, mint a bár lassan megindult s vergődve haladó, de végre csakugyan elkövetkezett indusztrializálódás. Magyarországon ma több szükség van értelmes és iskolázott emberre, mint bármikor ezelőtt. Ezért nagyobb is a fogyasztás lelki táplálékban, s ez a fogyasztó szükség századok óta először teremt nálunk tudományos és művészi életet, érdeklődést és közvéleményt. Egyelőre szegényeset, mert szegényet - de végre igazit.

E felől ne tévesszen meg senkit a hajsza, mely az új irodalom ellen folyik, az elméskedés, mely az új képeket fogadja, a konokság, mellyel az állam a modern fejlődést üldözi, az őszinte értetlenség, mellyel az elmaradtak az intellektuálisok követelődzésén elszörnyülködnek. Ez, bármily furcsának tessék, éppúgy haladás és fejlődés jele, mint a feltűnő munkás-ellenesség, a demokrácia megtagadása, a klerikalizmus, az antiszemitizmus, konzervatizmus szervezkedése, mely mind oly furcsa a mi hazánkban, a szabadság s a szabad elvűség nevezetes világában. Mert mindez nem jelent egyebet, mint hogy a társadalom fejlődése eljutott odáig, ahol a dolgai s a kérdései kezdenek komolyak, életbevágóak, zsebeket és bőröket érintőek lenni, ahol tehát a szép szólamoknak a következéseit is le kell vonni, s nem lehet többé általánosságban szavalgatni olyan eszmék felől, melyeket a valóságos állapotok még nem tettek napirendre. Ahol nincs ipari munkásság, ott minden ember szocialista; ahol a fejlődésnek még nem áll utjában a nagybirtok, ott a főpapok s a főurak is liberálisak. De ahol a szocializmus sztrájkot és béremelést jelent, ott a munkaadók megszűnnek szocialisták lenni, s ahol a liberalizmus a nagybirtokok felaprózását és feldarabolását kezdi jelenteni, ott a nagyurak sem liberálisak többé. Magyarország fejlődésének legbiztosabb jele az a kemény védekezés, mellyel a régi hatalmak felvonulnak minden ellen, ami új - akár a politikában, akár a gazdaságban, akár a tudományban, akár a művészetben. Ez azt mutatja, hogy van már Magyarországon tudomány és művészet, s olyan bizonyosan megmarad, mint amily bizonyosan diadalmaskodnak a jobb és kiadóbb termelő módok a régiebbeken és meddőbbeken.

[*] E cikk az amerikai Bevándorló újságnak iródott.