Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 8. szám · / · LENGYEL GÉZA: SÁROSÉK
Hat hét múlva, hogy elutazott, - májusi este volt, - megjött a kisasszony. Paraszt szekéren jött és fájdalmasan tapogatta utána a derekát. A sürgönyét, amelyben kocsit kért, nem kapták meg. Sáros kétségbeesetten mentegette magát és az asszony tördelte a kezét. Helén mártír-mosollyal vigasztalta őket és mielőtt kérdezték volna, gyorsan, bőbeszédűen mondotta el, hogy minden rendben van otthon, csak nagy, nagyon nagy a szegénység. Leült a kitéglázott gangon egy karosszékbe és kipihente magát. Jött a két fiú, sáros arccal, tépett ruhában és buzgón kezet csókolt.
- Hol van az én édes Lenkém? - kérdezte a kisasszony.
A mezítlábas cseléd, aki ott lábatlankodott körülöttük, vigyorogva felelte:
- A kertben van, az ifiúrral.
- Mindjárt felhívom, - pattant fel Sáros.
- Én is megyek, - jelentette ki Helén, aki észrevette a cselédlány vigyorgását. Mind a ketten elindultak. Útközben Sáros a szőlőművelésről tartott előadást. Már mélyen láttak két alakot. Összeölelkezett, szorgalmasan csókolózó ember-párt. Sietve mentek oda. Az ember-pár közben észrevette őket és megsemmisülve, lehajtott fővel várta a véget. Két hatalmas pofon csattant el és hangos zokogás következett. Harsogva, szitkozódva tombolt Sáros.
- Ez a gazember, ez a szoknyavadász. Megmondtam, úgy-e kisasszony, magának is megmondtam.
Összeszaladt a ház, Sárosné odarohant a lányához. Kövesi szótlanul, hátrálva szökött meg egy óvatlan pillanatban.
- A holmiját kiviszi a mindenes az állomáshoz - rendelkezett Sáros.
A cselédek eltakarodtak, Sáros fáradtan hallgatott el, az asszony meg Lenke hangosan zokogtak. Helén kiegyenesedve, gőgös megvetéssel jelentette ki:
- Az én holmimat is vigyék. Egy percig sem maradhat itt tisztességes leány. Megölne az apám, ha megtudná.
A fejét előkelően meghajtotta, hátat fordított és elindult. Sárosék földre sújtva, kétségbeesve nézték a jóság és tisztaság megszemélyesítőjét, aki felháborodottan hagyja itt a romlásba jutott, méltatlan családot.