Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · "A DIVAT"
Az első impresszió: kit tegyen az ember felelőssé, ezért az előadásért? Szerzőt semmi esetre sem. Úgy mondják, hogy egy tizenhét éves ifjú, aki Ferenczyt és Farkas Palit vallja mestereinek. Amit ezektől tanulni lehet, azt megtanulta. Ferenczy darabjának füleiből kiszedte az összes üveggyémántokat. S Farkas Páltól... mit is kapott? A köznemesi származású, vagyontalan idegorvos, akinek docentúrát ajánlanak a jénai egyetemen a kísérleti lélektanból, a kishirdetések "lélekidomárja": ez Farkas Pálé. Szóval szerző fiatal, jóhiszemű, tehetségtelen... őt nem lehet felelősségre vonni. De hát kit? Ki felelős azért, hogy felnőtt emberek ülnek a nézőtéren, akik azért jöttek, hogy ámuljanak, vagy hogy mulassanak - aszerint mint a "költő" vagy a Lustige Person gárdájához tartoznak - és ásítani, bosszankodni, menekülni kénytelenek. Ki felelős azért, hogy a színészek tizenöt próbán és három estén, a napilapok - a szerb konfliktus izgatott óráiban - vagy negyven hasábon keresztül foglalkoztak ezzel a szánalmas gyerekséggel? Ki a felelős? Azt mondják, a drámabíráló bizottság mind a hét tagja olvasta ezt a darabot. S keresztülment. De hát milyen lehet az a darab, amit visszautasítanak? Azt mondják (én nem ismerem mindüket): ül ebben a bizottságban néhány ember, akinek niveauja nem magasabb az ifjú szerzőjénél s ülnek mások, akik abból a szempontból indulnak ki, hogy minden mindegy: olyan csekély a különbség a benyújtott darabok "java", meg a silányságok között. (És sajnos ebben a társaságban az az egy meggyőződéssel kimondott és aesthetikai értékű "nem" csak egy szavazatnak számit.) Tehát keresztülment. De hát ott van az igazgató. Tóth Ede... vagy hogy hívják? Ő még mindig visszautasíthatja ezt a nihilismust. Hogy így nem lehet. Hogy legfeljebb Porzsoltig. Alább nem, semmi esetre sem. S ha az igazgató ezt a tiltakozást még ennél a darabnál sem mondotta ki, akkor nincs más hátra: költözzenek vissza a régi Nemzetibe... hátha leég. Hátha leég gyökeréig, mert Tóth Kálmán már ezen az intézményen úgy sem segíthet. Ráth-Végh István pedig ne vonjon le semmi consequentiát e szomorú ügyből... az ő zsenge ifjúságával rútul visszaéltek.
A másik impressióm az volt. Milyen szeretetre méltó, bájos jelenség Várady Ilike ezen a színpadon. Milyen jól esik látni (százszor jól ebben az üres darabban): hogy mily kedvesen pótolja a színészi tehetség hiányát mindazzal, ami ennél többet ér: fiatalságával, tavasz eleji utcai vidámsággal, harisnyájával, egy vég nélküli angol dallal, s egyebekkel. És azon gondolkoztam: a dereka hajlása szebb-e, vagy a bokája vagy a szeme játéka...kis olasz városokra gondoltam, melyeknek tereire vidámabban, melegebben tűz le a nap és egyéb szépségekre, melyekre rajta keresztül gondolni jól esett. És arra, hogyha tehetsége volna: Sorma Ágnes lehetne. Ez volt a második impressióm, a maradandóbb.