Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · "A DIVAT"
A Nemzeti Színház mostani igazgatója elfoglalván hivatalát, programszerű ígéretet tett, hogy a benyújtott darabokat a jövőben nagyobb szigorral fogják elbírálni. Az ország első színpada - jelentette ki az igazgató - nem lehet kezdetleges szárnypróbálgatások helye s amennyire helyeseltük akkor e szavait, épp annyira nem titkolhatjuk el meglepetésünket most, midőn a színház - élénk ellentétben előbbi kijelentésével - A divattal lépett a közönség elé. Mert ha vannak is esetek, mikor a színházaknak csalódniuk kel egy-egy darabjukban, aligha hisszük, hogy A divat alkalmas lett volna arra, hogy ily optikai csalódást idézzen elő s e darabot látva, önkéntelenül is az előző régime jutott eszünkbe, mely alatt irodalmi kisdedek lepték el a színpadot, zsenge hajtásaikat lobogtatva felénk. Ráth-Végh István vígjátéka. A divat is, fölötte alkalmas arra, hogy egy műkedvelői előadáson, - hol amúgy is mindenki a táncra perdülés percét áhítja, - dilettáns írók és művészek körében elszórakoztasson, de a Nemzeti Színházban a niveau oly leszállítását jelenti, melytől a színházat nemcsak művészi hivatása tiltja el, de az állam iránt való felelősség is, mely jelentős anyagi támogatása fejében elvárhatja, hogy e színpad ne váljon kétes kísérletek laboratóriumává.
Mondják, hogy Ráth csupán a bejáratot tévesztette el s ha néhány házzal odébb az Urániába vitte volna darabját, úgy jelentős sikerre tarthat számot. Ez valószínű. Az Urániában - mely egy idő óta a salon des refusés karakterét kezdi magára ölteni - jóval csekélyebbek az igények s az irodalom géniusza szelíden vonul háttérbe. Ám a Nemzeti Színháznak még akkor is szem előtt kell tartania az irodalmi szempontokat, ha - mint A divat premierjén is történt - a publikum ama része, mely ismereteit előszeretettel egészíti ki az Urániában, hálás tapsokkal üdvözli a szerzőt, ki végre-valahára nem fejtörős problémákat tárgyal, hanem a zsúrélet mozzanatait tárja elénk.
Ráth értékesítette vígjátékában azt a közismert tapasztalatot, hogy számosan vannak közönségünk körében, kiknek szemében egy jó színdarab elengedhetetlen kelléke, hogy a szereplők estélyi toalettben, kesztyűvel jelenjenek meg s teát, vagy ami ennél is helyesebb: pezsgőt fogyasztva, ne feszegessenek mélyenjáró kérdéseket. Darabja azt az impressziót teszi reánk, mintha egy belvárosi zsúrtársaság lépett volna a színpadra, hogy egy estére elénk tárja csevegének anyagát, azzal a szilárd eltökéléssel, hogy ama számos értéktelen témát sem fogja elmellőzni, mely pesti zsúrjainkon kering. A szerző e törekvése a legteljesebb mértékben sikerült, noha kétséges, vajon szükséges-e az obligát budapesti zsúrt, melynek ismeretét némi unalom árán mindannyiunk megszerezheti, a színpadon is bemutatni? És e ponton nem leplezhetjük el aggodalmunkat, hogy e darab a külföldre kikerülve, biztos fegyvert adhat azoknak kezébe, kik a budapesti társaséletet fölöttébb sekélyesnek hajlandók feltüntetni.
A könnyed zsúr-alakok körében a színpadon egy ártatlan szerelmi regény zajlik le, ámde Ráth ezt csupán arra szánta, hogy némi fonalat adjon darabjának, melynek tendenciája sokkal mélyebben fekvő, az u.i., hogy ostorozza a divat túlzásait. E célt szolgálja az is, hogy mindenik felvonást más és más ruhadarab jegyében folytat le a szerző. Így az elsőben a fűzőviselés kábaságát demonstrálja, míg a másodikban a szűk cipők ellen lép nemes hévvel sorompóba s a harmadikban a női kalapdivat túlzásaira mutat reá. Megvalljuk, tartani kezdtünk attól, hogy a darab szokatlan dimenziókat fog ölteni, ha meggondoljuk, hogy hölgyeink egyéb toalett cikkeiknél sem idegenkednek a divattól, ahol szintén volna mit ostorozni. Ámde szerzőnk bölcs mérsékletet tanúsított. Csupán az említett ruharészeket ragadta ki, melyeknek balga túlzásait mintegy kísérleti nyulacskán, ugyanazon nőszereplőn mutatta be, ki megannyiszor ájultan roskad össze, hol fejdíszének súlya, hol egyéb divattárgyainak káros hatása miatt. De nemes entuziazmuszában tovább ment a szerző. Hogy a hölgyek nagyban-egészben véve kacérak, a serdülő leányok nem zárkóznak el az elől, hogy felvilágosíttassanak s az idősebb asszonyságok szívesen időznek a pletyka guzsalya mellett: mindezt s a társasélet még sok más tünetét is a divat rovására írta s így ostorcsapásait oly területekre is kiterjesztette, melyek már csupán laza - sőt abszolúte semmi összeköttetésben sem állanak a divattal, főként ha arra gondolunk, hogy e jelenségek már a kőkorszak hölgyeinél is észlelhetők voltak.
Koncedálnunk kell, hogy bár a divatmánia orvoslása láthatólag nagyon lelkén fekszik is a szerzőnek, szatírája sohasem fajult keserűvé, de mindvégig megőrizte ártalmatlan karakterét. Midőn a színházat elhagytuk és Ráth darabjának tanulságait összegeztük, fülünkbe csendült tanítása, hogy tartózkodjunk a szűk saruk viselésétől, óva intsük leányainkat: ne fűzzék túl szorosra magukat és vessünk gátat ama törekvésüknek, hogy elhunyt madarakat s egyéb ily díszeket illesszenek kalapjukra. Becses tanulságok!
Noha ami e mű értékét illeti, nem is vagyunk abban a helyzetben, hogy drámairodalmunk értékgyarapodását regisztráljuk, lehetetlen nem irigyelnünk a szerzőt, kinek a problémák közül, melyektől e kor izzik, éppen a divatkérdés bilincselte le figyelmét, mint kis gyermekét az ibolya, melyet naiv örömmel tépdes a vulkán hátán, holott lábai alatt már morajlik a föld.