Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 7. szám · / · SZILASI VILMOS: PÉTERFY JENŐRŐL
Azt az embert értem ezen elnevezés alatt, akinek a világ nem jelent egyebet, mint egy sereg érzéki benyomást. Különben talán nincs is más a világon, mint egy sereg összefüggő tulajdonság, mint egy sereg lehetőség összefüggő érzéki benyomásra. Az a tanítás, mit a rationalismus adott a világnak, tulajdonképpen végtelen messze távozott minden valóságtól: fogalmaival, melyekre redukálni, igazságaival, melyekkel lehetővé akarta tenni a tényeket. A valóságban csak tények vannak, csak az érzéki benyomás képei és nincsenek fogalmak és nincsenek igazságok: a képek pedig a szemlélődőnek annyit jelentenek, amennyit magukban jelenthetnek. Mindnyájunk kezében van az élet hímzése; de legtöbben nem tudjuk visszatartani magunkat, hogy visszájáról ne nézzük: a csomókat keresve, ahol a szálak összefűződnek és ahol mintázatlanul látjuk őket. E szálakat úgy sem láthatjuk meg soha, elméleteink rosszul sikerült költemények, nagy álmodozások, melyek egészen eltávolodtak a valóságtól.
A szemlélődés valahogyan egészen primitív tevékenység és talán ezért szebb, minden más tevékenységnél. Csak formákkal állunk szemben mint alanytalan alanyok: mint a lencse, mely a kamra sötét falára az egész színes tarka képet visszatükrözi. Igazatok van, tudom, jól tudom, hogy minden egyes tény annyit foglal magában az általánosból, hogy minden külön keresgélés nélkül megtalálhatjuk benne; igazatok van, hogy vannak tartalmak, melyek úgy mozgolódnak a forma színes burka alatt, mint a vérerek lüktető vonalai a kéz halvány bőrén, de én nem az általános kedvéért vagyok és nem érdekelnek a tartalmak. Fiatal vagyok és erős, a pillanat ózonban élvezem a nagy végtelenség óriási változatosságát, szüntelen aktivitással, anélkül hogy egy percre is megállnék eltűnődni magamról és a látottakról. Megyek és látok. Amily csodás szépségű a világ nagy mindensége, olyan csodálatos szépségekben élek untalan, gondtalanul és bánattalanul.
A görögök még tudták ezt a nagy mindentől levetkőzést végigcsinálni: ruhájukat egy szál övezte derekukon... Mi már túlságosan összenőttünk ruháinkkal, tegnapjainkkal és holnapjainkkal, s az éjszakákkal, melyek szűk átjárókként vezetnek a tegnaptól a mához. A görög költészetben sehol se fordul elő az éjszakában való elmerülés hangulata: igen, az örömé, hogy az este levonja a zordon igát a barom fáradt nyakáról, s nyugodalmat ad felesége mellett a hazatérő férfiúnak, - igen, a bánaté, hogy a sötét éjfél még mindig egyedül találja a kesergő Saffót, egyedül, a párja nélkül - pedig már a csillagok is elhalványultak. Homérosnál meg stereotip ismétlődő sor az éjszaka beköszöntésekor, hogy a hős nyugodt megelégedéssel a felesége mellé lép a szépművű ágyba. Ezek az emberek megfogták a dolgokat, anélkül, hogy sokat elmélkedtek volna fölötte s művészetüknek éppen az a jellemző vonása, hogy nem művészet a mi fogalmaink szerint, mert nincs benne semmi, a mi nagy összefüggés-kultuszunkból. Újabb időben szeretik Rodin-t a görög szobrászok mellé állítani. Rodin és a görögök! Hatalmas nagy út van kettőjük között, éppen az az út, mely rajtunk keresztül vezet, az a távolság, mely köztünk és a görögök, mely Péterfy és mondjuk Kant között van. A "Main de Dieu" és az Apoxüomenon legalább is oly messze esnek egymástól, mint a Madarak a Kritik der reinen Vernunfttól, - (énnekem mind a kettő egyformán lelkemhez van nőve) - és én a Péterfy esszéket a Madarak mellé állítom.
A tudomány munkája a legnyilvánvalóbb. Szüntelenül az a törekvés érvényesül a munka egész kiterjedésében, - érvényesül még az ellenkező áramlatok hullám megtöréseiben is, hogy a világ változatosságát minél kevesebb egyetemes törvényre vezessük vissza. Minden tényt, - tények alatt a tapasztalat tartalmát, tehát a formákat értem, - szimbólumnak tekintünk, mely valamilyen tartalomra hivatkozik. Minden egyes esetet látszólagosnak, mely valamit magában foglal egy bizonyos fajtájú általánosból: - a legáltalánosabb végül minden egyes tényben ott van. Plato kezdte el a világot néhány értelmi igazságra visszavezetni, az egész világot a maga eleven gazdagságában, az erőnek és anyagnak, az oknak és következménynek, megismerésnek és a szellemi élet erőtanának néhány alaptételére. Taine kiegészítette Platot: nemcsak a változatlan világa vezethető vissza néhány alaptörvényre, ha nem az emberiség történetének egyes korszakai, sőt maga az egyén is ugyanígy. Az emberiség történetének akármelyik korszakát megérthetem azon titkos okokból, melynek következménye, melyekből úgy szövődik, mint szálaiból a hímzés, - s megmagyarázhatom az egyén éltét, tehetségét, munkáját néhány tényezőből, mely nem azonos vele, sokkal világosabb, sokkal kézenfekvőbb s minden élet alakulására kiható.
Mi fölvethetjük a kérdést, hogy ezt lehet-e. Plato és Taine meg voltak győződve róla, hogy lehet, s igyekeztek is megállapítani értelmi igazságokat, melyek szerepelhessenek a világ, a korszak, az egyén helyett; körülbelül úgy, mint az almanedv kivonata a színes friss gyümölcs helyett, melyet nyár elején eleven szelek ingatnak a súlyosan megterhelt ágakon. Korántsem akarom lebecsülni az elméleti tudományok ezen munkáját, mely az egyes esetből az általánosra, általánosról a még általánosabbra törekszik s egy parányi terület szegényes eseményein azon erők hatását tudja megállapítani, melyek mérhetetlen távolságok végtelen tömegeinek szüntelen irányítói. Korántsem akarom lebecsülni azt a munkát, mely a tényeket elméletekké, az elméleteket törvényekké bontja s a művész gazdagságának erejének, szépségének érthetetlen megjelenését épp oly természetes szükséggé tudja tenni, mint e papírlap leesését asztalomról, vagy a bolygók mozgását a vonzás törvényei szerint, de meg akarom mutatni, hogy mi a különbség közte és a szemlélet között. A tudományos munka is a szemléletből indul ki, de nem elégszik meg a világgal, melyet lát, hanem keres valami tartalmat, amely a forma mögött van, s amelynek a forma létezését köszöni. Körülbelül a szemlélődő és a tudós között olyan a viszony, mint a kép néző és olvasó között. A betű is csak kép, de mint kép nem jelent semmit: ha olvasunk, a képeket szimbólumnak tekintjük, mely valamilyen gondolatot jelent úgy, hogy a betű a mögötte lévő gondolatnak köszöni létét és összefüggését.
Így aztán a tudós secundär fokú szemlélődő, - belőle fejlő, de több nála. Több a szemlélődőnél azzal, hogy vonatkozásba hozza magával a dolgokat, miket amaz vonatkozástalanul szemlélt, annyiban, hogy tartalmat keres a forma mögött.
De mily úton érkezik a formákhoz, aki a költészet útján jutott hozzá? Engedjetek meg erre nézve egy hasonlatot. Aki egyszer olvasta akármennyit él és akármennyit olvas utána, soha sem felejtheti Platon lakomájának végső jelenetét. A lobbanó fáklyától és az ébredő nap első bíborától megvilágított teremben szanaszét-rendetlenségben hevernek a vendégek. Boros kancsók az asztalokon, rózsák a földön, rózsakoszorúk a fejeken, - nyugodalmas nagy csend lobban végig a félig szunnyadókon; már csak két ember fojtott susogása hallatszik. Mire a nap fölkel, Sokrates egyedül lép az alvókon keresztül, nyugodt derűvel kezdeni új napot az átbeszélt éj után. De mindezen kívül mi minden van-e képben! A lobogó fényhez, az oszlopokhoz, az alvókhoz, a boros kancsókhoz, mindenhez hozzá van nőve valami az éjszakából, a beszélgetésből, mely a szerelem hatalmát kutatni az egész végtelenség vásznát feszítette a gondolat himző rámájára. Ez a kép szimbólum - ami kép benne az a szemlélődésé, ami szimbólum benne az a költészeté. Szimbóluma mindannak, amit az egész éjszakán beszéltek, ami sejtelődött és gondolattá nőtt, ami a barátság őszinte vallomásaként csendült ki, szakadt ki mindenkiből. Mire Plato e remek képhez jutott, utat járt be, - valahonnan érkezett ezekhez a formákhoz, ezekhez a színekhez, ezekhez a hangokhoz, - és az egész kép szimbóluma lett az útnak, melyet bejárt. Hiszen végre is az ő útja volt és ő magából szakadt ki mindestől az a végtelen nagy éj.
Az előbbi esetben a forma, - a világ külső képe - kiindulópont, a másodikban végcél, mint ahogy a kosár egyik oldaláról mélyedőnek látszik, a másikról meg dagadónak. Körülbelül azt az utat értem, amit valaki megjár míg tudatlan képek és tudatlan gondolatok áradatából, amit hangulatnak nevezünk, - lassanként a szemléleti világ képeihez tér vissza. Ilyenkor a magában véve semleges kép eszköz, hogy hozzá kapcsolódjon mind a hangulati állapot, mely alapjában véve nem rokon vele, - de amelyet e hozzákapcsolás révén jelent.
Így valamilyen végtelen nagy formátlanságból jutottunk a formához. Magamban voltam, olyan területen, melyet még nem pécéztem ki a formáknak s ebből az óriási, sejtelmes nagy ismeretlenségből jutottam a formákhoz, miket a szemlélet szab határvonalként a tartalmak óriási területén. Meg vagyok róla győződve, hogy mikor a subjektiv formátlanság területét járom, ugyanazt teszem, mintha a szemlélet adta formákon keresztül menve az objektív területére lépek: azért subjectiv mind a két eljárás. De az előbbi esetben tudom magam is, hogy magammal foglalkozom s így szabadon tehetek, amit akarok, tartalom tekintetében megkötetlenül; - a másik esetben meg törvényszerűséget kell keresnem, biztos alapokra kell fektetnem ismeretemet. Mert a formákon áthatoltam, kötve vagyok a tartalomhoz. Az előbbi esetben költő voltam, az utóbbiban gondolkodó.
Vagyis mind ehelyett röviden azt mondhatom: a szemlélődés és költés olyan viszonyban vannak egymással, mint a kép az egyiptomi hieroglifekkel. A hieroglif is kép, - azaz magában véve minden egyes tagja éppen olyan viszonyban van a tárgyával, mint a kép a tárggyal, melyet ábrázol. De az egész képsor éppúgy gondolatot takar, mint a betűsor. Gondolatot, mellyel semmi kapcsolatban nem áll - de amelyet jelent.
Vagy más szóval szemlélődés nem tekinteni a formákat szimbólumnak sem az innenső, sem a külső tartalom számára, hanem szeretni vonatkozástalanul, úgy, ahogyan vannak. Nem hatolni keresztül rajtuk és nem kerülni eléjük valamilyen más területről, hanem előttük lenni természetesen és szépen. Természetesnek lenni és szépnek, a szemlélődés - és én nem akartam mást, mint elkülöníteni a művészettől és a tudománytól, melyek belőle fejlődnek, de amelyeknél primärebb és primitívebb.
(Folytatása következik.)