Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 7. szám · / · SZILASI VILMOS: PÉTERFY JENŐRŐL
Gyönyörű tavaszi délelőttön, szabad ég alatt Aristofanest olvastunk - többen együtt. A Madarakat. Dagadtak a sorok és mozgolódtak és megszólaltak és valósággá nőttek, mint ezer meg ezer vidám csicsergő madár a lombosodni készülő fák között, - úgy hogy végre csupa hang lett minden körös-körül. Még a párátlan messzeség is szólott, mintha láthatatlan nagy húrra resonált volna.
Egészen a kardalig olvastuk, mely a fülemilét üdvözli: Óh szeretett és óh minden madarak között legkedvesebb rokonom, velem zengő fülemile társam, látlak, itt vagy, itt vagy. Itt aztán megpihentünk s hagytuk fülünkbe csengni a versek visszajáró hangjait s lestük, nem csattog-e a banka szárnya valamelyik bokron. Határtalan nagy derű áradt végig mindenen és valami nyers életerő, mely a napsugár minden melegét beszívta magába s olyan sós ízzel volt telítve, mint a tengerparti szél Attika sziklás kopársága fölött.
Mindnyájan Péterfyre gondoltunk. Közel állt hozzánk személyesen is és legkedvesebb volt előttünk. Tanítványainak éreztük magunkat mindannyian s bizonyos dolgokat csak úgy tudtunk nézni, amint azt tőle tanultuk. Aristofanest olvasva lehetetlen volt nem rá gondolnunk, rá, aki úgy értette, akire legbizalmasabban mosolygott acéltiszta nagy szemeivel az élet eleven vad szatír. Azok a sorok, miket róla írt, épp oly féktelenül megáradó eleven nagyszerű megnyilatkozások, mint maguk a darabok, ugyanazon meleg tiszta életöröm - gyöngédséggel átitatott - hangjai, mely egyforma szeretettel hajol a lassan ringatózó ágakhoz s a rigók tavaszi csoportjához, amint megülnek az ágakon. Ebben a percben nagy mosolygó szeműnek éreztük őt is, - mindenre örvendezőnek, csupa boldogságnak, csupa megelégedettségnek.
- Ha szomorú vége nem állna előttem, - mondta egyikünk, - a tiszta öröm megtestesülésének hinném Péterfyt, egyszerűnek és szépnek, mint a lateráni Sofoklest, melyet úgy szeretett. Vagy úgy gondolnék rá, mint Plato valamelyik dialógusára, melyben az izgatott mozdulatok hosszú sora lüktető harmóniává fonódik a gondolat teljességében.
- És a Kemény essay?! - mondta valaki. - Néhány percre emeli föl az álarcot, gondosan takargatott szellemi képéről, - de a kevés szóban megdöbbentő mélységét mutatja az önmagával való elégedetlenségnek, vívódásnak, és önmardosásnak, mely megkeseríti az életét.
- Tudós akart lenni, pedig költő volt és ez okozta belső vesztét. Nem volt elég akaratereje, hogy szakított volna minden más törekvéssel a művészin kívül; a tudományos foglalkozás nyomorította meg, - az nem hagyta benne kifejlődni - a művészt.
- Tudós volt első sorban, - vágott közbe a negyedik, - csakhogy hiányzott belőle a módszeres nagy kiképzés, mely utolérhetetlenné teszi a franciákat. Pedig nézzétek, sok volt benne a Taine-féle franciából, abból a képességből, hogy a világot elvont műremeknek tekintse, lepelnek, melyet az elvek és okok, a lényegek és sajátságok szőnek s amelynek nagyszerűségeihez a végtelenségbe vesző filozófiai elmélkedések vezetnek. Hegel volt első nagy kedvence, - tudjátok, hogy Hegel, s vele, Kuno-Fischer. Condillac, Cousin és társai mind egész közel állottak hozzá, oly közel, hogy jogosultaknak tekintette őket és természetesnek az álláspontot, melyből a világot tekintették. Taine munkáját róluk, - ő fordította le s ez a könyv a legszebb fordítás, amit a magyar irodalom fölmutathat. De, kérdem, képzelhettek e álláspontot, mely távolabb lenne a művészettől és közelebb a tudományhoz, mint a nagy abstrakciók ezen álláspontja. Abstrahalni a színtől, a mozgástól, a fénytől, a hangtól az élettől és igazságokat keresni mindehelyett, amikhez a tapasztalat nem vezet: aki ilyen munkát ért és lélekkel tud végezni, az egyenesen tudósnak teremtődött.
- Keller volt legkedvesebb regényírója, jegyezte meg Keller-rajongó barátunk. Nem is igen lehetett volna másképp, mert ez az ember legrokonabb vele a világirodalom összes nagy szellemi közül. A nagy melegséget értem, melyet a szeszélyes fantázia vesz szolgálatába, hogy végig érezze egész mélységében az emberi cselekvések, tettek és sorsok nagy változatosságát. Talán ő is regényírónak született, - vagy talán csak nagy érzékenynek, feszült, örökké szikrázó közelségbe az emberi dolgokhoz.
Elfelejtitek mind, szóltam, hogy Arisztofanest olvastuk, s hogy Péterfyvel éltük át. Ő a szellemi világ minden tájékán épp oly csillogó szemekkel, épp oly maga nem bíró izgatottsággal járt, mint itt, s mint a testi világ ezerváltozatú helyein. Barátai visszaemlékezései dúskálnak azokban a jelenetekben, mikor ő valamilyen nagy szépséggel állt szemben. Határtalan izgalom fogta el ilyenkor s elragadtatása csodálatos szépségű, vallomásokban szakadt ki. Azokat a vallomásokat néhány barátja élvezhette csak, kiket a megbecsülhetetlen jó szerencse éppen akkor - olyankor - melléje vezetett, emezeket, amik le vannak írva, élvezhetjük mindnyájan. Sienna, Ravenna, Oroveto, Paestum, Róma - ugyanaz, mint Sofokles, Aristofanes, Plato, Dante. Ezen a siennai csodás estén csak Lederer volt vele, Sofoklesnél, Platonál, Dantenál mi mindnyájan. Ő szemlél és elmondja, amit lát, mi hallgatunk és az ihletés varázsát érezzük, valamilyen szent erőt, mely benne nyilvánult meg legerősebben az élet láttára, de amelyet mi mindnyájan értünk. Egyikük azt mondta, nem tudós volt, hanem művész, másik, hogy nem művész, hanem tudós, én azt mondom, mind a kettő volt, amíg egyik sem volt, amíg valami ritka nagyszerűségű emberi vonás emelkedett benne hatalmas erőre: Szemlélődő volt.
- Szemlélődő?
- Szemlélődő.