Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 7. szám · / · TÓTH WANDA: AZ ÖTVENÉVES EMBER
Hűvösen és szórakozottan fogadott, de azért elfogadtam meghívását ebédre. Valami különöset nem láttam rajta és magam is úgy jöttem, hogy folytatom a nyári szép napokat. Látszólag a szokott nyugalom honolt a házban. Pali nem volt látható. Rhadenné ide-oda járt, hozott nekünk cognacot, Anna egy fa alatt ült, kelengyéjén dolgozva, de azért másképpen volt minden, mint ahogy semmit sem lehet újra kezdeni.
A szép leány hallgatag volt és szórakozottan húzgálta a selyemszálakat. Rhaden fel és alá járt és néha idegesen fakadt ki. Panaszkodott, hogy a meleg mennyire megviselte; majd szidta az egész életmódját.
- Az ember vagy megbolondul itt, vagy gazemberré lesz, vagy mind a kettő - mondta elkeseredve.
Nem tudtam, mit feleljek; ő is hirtelen abbahagyta és azután nem szólt többet, még ebéd alatt se. Utána azt mondta, lefekszik kissé és én egyedül maradtam Rhadennéval. A társalgás vontatottan folyt és alig jött ki Anna a házból, az anyja rögtön felhasználta az alkalmat a visszavonulásra.
A leány sápadt volt egy kicsit; úgy látszik meg volt ijedve. Alig figyelt beszédemre és hirtelen megszólalt:
- Kérem, ne ütközzék meg rajta, de nem tudom, kihez forduljak. Félek, hogy valami galibát csináltam.
- Maga?
- Igen. Hiszen maga sokat volt velünk a nyáron és tán nem vagyok indiskrét, ha olyasmiről beszélek, amit úgyis jól látott. Mert bizonyosan észrevette, bátyám és a kis Rozuka mennyire ragaszkodnak egymáshoz.
- Hogyne, - mondtam mosolyogva.
- Én ismerem Palit. Nem is olyan fiú az, mint a többi, mert képzelje csak egészen oda volt, mert azt hitte, hogy Rozuka nem szereti.
- Bármennyire jól esett ez a tisztelet és kímélet, - hisz tudja hogy szokás a nőkkel bánni, - mégis megsajnáltam... hiszen a vak is látja, hogy ő is tetszik a kislánynak.
- De mennyire...
- Aki igazán a Palinak való régi módi kis feleség. Nagyon mélyen éreznek mind a ketten és nagy szerencsétlenség lenne, ha nem lehetnének egymáséi. Hát biztatni akartam Palit és egyszersmind figyelmeztetni is, hogy kellemetlenségei lehetnek...
Megakadt és elpirul.
- Igazán nem tudom, hogy mondjam meg. Maga is tudja... talán ostobaság volt, de figyelmeztettem Palit... azt hittem, úgy is tudja. Eleinte nem akarta megérteni, de aztán vérvörös lett és apához rohant. Hallottam a hangos beszédüket és magához szaladtam... Maga úgy-e érti? - mondá még jobban elpirulva.
Fölállottam.
- Jobb lett volna hallgatni. De ha gondolja, bemehetek és meglátom, mit tehetek.
- Kérem, - mondta könyörögve.
Besiettem. Rhaden nem volt a szobájában, csak Pali állt ott meglehetős felindultan.
- Hol van Zsiga? - kérdeztem.
- A szomszédba ment, - felelte zavartan. Anna utánam jött és félrevonta bátyját.
- Szóltál neki valamit?
- Megmondtam neki, hogy mi a szándékom. Menőfélben volt és nem akart meghallgatni.
Nagyon izgatottnak látszott. De hogy mégis beszéltem vele, azt mondta: jól van, ha te is kívánod, beszélek Bodajkival... úgysem lehet másképp.
- Nem árultál el?
- Óh dehogy... de miért látszott annyira felindultnak?
- Szeretném visszahívni, - mondta Anna szorongva. Kinéztünk az ablakon, de már nem láttuk Rhadent. A szobaleány mesélte később, hogy szinte támolygott, ahogy kiment. Bizonyosan a fiára gondolt, akinek összezúzta az életét. Mert az ő fia volt, aki épp úgy ragaszkodott szerelméhez...az ő fia, erősebb, hatalmasabb kötés minden szerelmi vágynál. Apa volt... maga mondá: ha útjába állna egyszer, tán el sem tudná viselni.
Lassan haladt a napsütötte úton.
Bodajkiék verandáján éppen Rozuka babrált a virágokkal.
Abbahagyta és megilletődve jött köszönni.
- Hívom a mamát, - szólt ártatlanul.
- Nem, apával kell beszélnem. Nagyon fontos ügyben.
A kislány piros lett, mint a rózsa. - Óh, - szólt és szemét elfutotta a könny. Pillanatig zavartan állt meg apja ajtaja előtt, aztán egyenesen Nóra szobájába szaladt. Nem bírt egyedül maradni boldogságával, lekuporodott a karosszéke mellé és meleg karjaival átfonta a fiatal asszony remegő alakját. Nóra csodálkozva fogta kezébe az égő kis arcot.
- Mama, - suttogta elpirulva, - nagyon ritkán szólította így, - Mama, Rhaden bácsi benn van a papánál, valami nagyon fontos ügyben, azt mondta...
Nóra felugrott. Kitört rajta az asszonyi gyávaság.
- Benn van? - kérdezte reszketve.
- Azt hiszem...
- Akkor ne zavarjuk... mondd a cselédeknek is... senkise menjen be... Mi pedig bezárjuk itt az ajtót és te velem maradsz Rozuka, úgy-e? - mondta eszeveszett rémületében.
Az ajtóhoz rohant és bezárta; még egy kis asztalt is eléje tolt és remegve roskadt a karosszékbe, magához ölelve Rozukát. Mintha azt akarta volna hogy semmit se halljon, betakarta fejét fehér kendőjével és vadul kalapáló szívéhez szorította. Szegény kislány semmit sem értett az egészből, hozzásimult mostoha anyjához és félig rémületében, félig boldogságból sírt, sírt csendesen, míg az kimeredt szemekkel figyelt a hátsó szobákból jövő zűrzavaros neszre...
Rhaden még tétovázhatott, de az ajtó hirtelen kinyílt és Bodajki állt előtte.
- Vártam, - mondta röviden és bezárta mögöttük szobája ajtaját. Hidegen, gúnyosan mérte végig az összetört embert.
- Ön levelet irt nekem, - kezdte. - Remélem, most világosabban fogja magát kifejezni.
- Én... azóta minden megváltozott:... a fiam...
- Semmi közöm a fiához. Ön egy levelet küldött nekem, mit állítólag a feleségem irt egy férfinak és megígérte, hogy magyarázatokkal fog szolgálni. Mi jogosította fel, hogy az én feleségem után kémkedjék? Ön hitvány gazember!
Rhaden felordított. Rá akarta magát vetni a másikra, de nem bírt megmozdulni.
- Mi jogom volt? - hörögte - mi jogom! Hisz az ön felesége az én szeretőm... értse meg, az én... és a mellét verte értelmetlenül.
- Hazudik, - mondta Bodajki megvetően.
- Nem igaz...az enyém...követelem, hogy hű maradjon hozzám... Itt...itt... - és remegő ujjakkal szedett elő egy csomó fényképet, emléket, levelet. - A fiam... az én... szeretőm...
Dadogni kezdett s mielőtt a másik hozzáérhetett volna, hang nélkül végigvágódott a padlón.
Bodajki visszahökkent. Majd felkapta a lehullott papírokat és sietve gyűrte a zsebébe; aztán felrántotta az ajtót.
A folyosó végén kíváncsi cselédfejek ólálkodtak.
- Hívják ide Rhadenéket; gyorsan!- rivallt rájuk.
Aztán felülkerekedett benne az orvos. Letérdelt, felemelte Rhaden fejét és fülét a melléhez szorította.
- Hogyne: vége - mondta magában. Vége volt, nem tehetett semmit, nem fojthatta meg azért, hogy ölelt egy asszonyt, akit ő talán... szeretett...
Nekitámaszkodott a falnak és zúgó aggyal, lehunyt szemekkel várt, míg siető, tipegő asszonylépések nem riasztották fel.
Az ajtóban Rhadenné kövérkés, rémült arca jelent meg, magára kapott kendőben.
- Itt fekszik az ura! - mondta neki röviden.
(Vége)