Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 6. szám · / · FIGYELŐ
Capus A. darabja a Nemzeti Színházban
Es ist das Zeichen des Dilet-
tanten, dass er die Anregung
über die Vollendung stellt.
Nem sok értelme van az olyan kritikának, hogy azt mondjuk: emígy kellett volna csinálnia, nem amúgy, hogy szabadon formálunk alakot, problémát és összevetve vele a darabét a különbözések szerint ítélkezünk. Haszna se sok van, de hát az emberből gyakran váltódik ki ilyen kerülő úton, a propos, valami, ami nem volt elég vaskos ahhoz, hogy függetlenül váljék le és sok elgondolt, de meg nem irt dráma rejtőzik az ilyen igazságtalan kritikákban.
De jelenthetnek ezek még valamit. Jelenthetik azt, hogy a megbeszélt darab témájában annyi súly van, hogy izolálódik a formától, melyben megjelent, szinte mintha két részben kaptuk volna: külön a "témát" és külön a "feldolgozást". Ilyenkor esik meg, hogy úgy véljük, jobban ismerjük az alakot, mint aki megteremtette, mondván például: "Ez az asszony nem így cselekszik, hanem emígy."
Ez a darab mögött feltételezett magán való "Ding an sich" téma, a dráma ismeret-elméletének egyik legfurcsább problémája, melyről beszélni kell még egyszer. Most csak ennyit: ha mi folytatunk akkor bizonyos, hogy elkezdett valamit a darab, aminek ellensége megcsapott, ha mi alakítunk és változtatunk akkor bizonyos, hogy kaptunk valami anyagot, hogy van a darabban valahol nyersanyag, melyet értékesnek és érdekesnek érzünk.
Capus Alfred új darabját nagyon középszerű munkának tartom. De mennél több kifogásom akadt, mondván: így vagy úgy kellett volna, ezt-amazt lehetett volna, annál inkább hinnem kellett, hogy van anyag benne, melynek meleg súlyát érzem, ellenére - (látszólag) - a jelentéktelen és hamis formáknak.
*
"A két férfi" cím bántott legjobban. Címekben, ha nem tulajdonnevek, csupán a különböztetés kedvéért, a témát, szándékot sőt a pointet látjuk és mindenesetre meghatározzák a nézőpontot, melyből akarva nem akarva szemléljük aztán a munkát. Mért nem inkább "A két asszony" címe ennek a darabnak? Kezdettől fogva másképp néztem volna. Nem kérdeztem volna: mit lássunk ezen a két férfin? Nem éreztem volna tehetetlenséget abban, hogy ez a két férfi arctalan sablon s bár nyilván csak két típus akart lenni, annak is üres és elmosódott. Az egyik (miként azt a dijoni ügyvéd felesége megmondja) a szív és elvtelen férfi, aki nem válogatós, aki nem érzékeny lelkiismeretű, de harcra termett, ügyes és erős. A másik a finom és nemes férfi, aki félreáll a harcból, lemondva munkáról és sikerről, hogy be ne szennyezze magát. Azonban gyönge és ha mégis belekerül a forgatagba, elbukik. Mikor jő el (sóhajt fel a dijoni feleség), az a fajta, mely finom és nemes, mégis harcra termett és erős? - Kétségtelenül a darab eszméje van ez asszony szájába adva és nem is volna kifogásom ellene, ha csak egyetlen jelenetben láttam volna az egyiknek erejét, ügyességét, a másiknak finom nemességét, ne csak beszédekben otrombaságot az egyik és tunyaságot a másik részről. A darab legizzóbb pontján szembe kerül a két férfi és mi várjuk: na, most történnie kell valaminek, ami kiugratja a karakter magvát. De az eszme a különböző szájakban marad.
*
Mért nem inkább "A két asszony" címe a darabnak? Akkor kezdettől fogva a szereplő két asszony lett volna fontos nekünk, aki sokkal egyénibben, elevenebben van megrajzolva és sokkal érdekesebb két fajta a férfiaknál. Az egyik a bourgoise, a másik a mondaine. (Egyáltalában nem asszonyi megfelelői a fent irt két férfi típusnak.) De kivált érdekes a szembehelyezésük a darabban. Barátnők voltak és ugyanegy férfit szeretnek: a finomat, nemeset, akinek a polgárasszony titkon szeretője szeretne lenni és akinek a félvilági megvallottan becsületes felesége szeretne lenni. Aztán a harc és a bosszú és a fegyvertelen bourgeoise örök fölénye és diadala. A kétféle szerelem és harcmodor, a kétféle kegyetlenség. (Nem a demimonde-é a nagyobb.) Mindevvel elkezd valamit a darab, ami megfog, hogy folytatni vagyunk kénytelenek, anyagot dob fel, mely izgat, melynek súlyát érezzük és perspektívákat, melyek félig, szinte véletlenül nyitódtak.
A kevésbé szép, a szenvedélytelen és szürke polgárasszony, akinek hűsége és kötelességmániája végül már felháborítóan oktalan és kegyetlen lesz - győz. Éppen ezért győz. És nem csak a közerkölcsiség megnyugtatására, hanem valóban, bennünk. És ez nagy motívum. Legkevésbé sem apotheosisa a polgári morálnak. Hanem egy mély lelki igazság egyszerű konstatálása. Hiába! Ez földi vándorlásunkban azt az egy biztos végső, rendíthetetlen pontot keressük. És aki emberben keresi...
A másik asszonynak pedig szépsége, szenvedélye, gazdagsága, szelleme, vakmerősége mind hiábavaló egy kegyetlenül primitív és magabiztos komolysággal szemben. És ez a másik asszony tragikus, mert túlvágyik magán, mert megszerezni vágyik azt a biztos, rendíthetetlen valamit, ami hiányzik belőle. Közbe jön a dijoni ügyvéd felesége. Erre a demimonde bosszút áll a maga módja szerint: elcsábítja a polgárasszony férjét. És sikerül is megaláznia. De éppen evvel teszi lehetővé, amit megakadályozni akart, hogy az odaadhassa magát a szerette férfinek.
Ennek a sikerült és mégis visszafelé sújtó bosszúnak meséjéből nagy tragikus sors szele csap meg egy pillanatra. Illetve érezzük az egész utolsó felvonás közben, meg várjuk a majd látható diadalát az egyik és megtörését a saját hurkába fojtott másik asszonynak, érezzük, míg előre képzeljük a bekövetkezendő nagy jelenetet, melyben újra és utoljára állanak szemben, amikor már megfordult a kocka.
Közbe még azt gondoljuk: "Két asszony" cím se volna az igazi. Ezt a meséjét a darabnak kellett aláhúzni a címmel.
*
De felmegy a függöny és hiába várunk szép jelenetünkre, melyben teljesednék a tragikum. - Talán eddig se annak készült minden, aminek mi láttuk? - Diadal és megtörés nyilván a kulisszák mögött történnek. A színen a két férfi dominál megint és szájukban az alapeszme. A lelkiismeretlen és úgymond erős férfi el fogja érni célját. A felesége evvel búcsúztatja: "Hát gazdag lesz végre - Szegény"! És ez a pointe! - Függöny. - Csodálkozunk rajta, hogyan ejthette ki ezt a gyönyörű motívumot a kezéből? - De ez francia vonás. Sok szép motívummal gazdagok, de fontosabb nekik a problémánál a morál. A franciák pro vagy contra, de alapjában mindig moralisták.
*
A szép motívumok pedig megjegyzések maradnak, melyek a dialógust festik és hevítik, embriók, melyeket a felvonásközökben növeszt nagyra képzeletünk.
Ami a dialógusokat illeti, a francia technika egy kitűnő példánya ez a darab. A négy hosszú felvonásban tulajdonképpen nincs egyetlen, a szó közönséges értelmében vett scéna, színen történő cselekvés sem. Csupa hosszú, nagyobbára nyugodt hangú társalgások egymás végibe. És lekötnek, sőt felizgatnak, pedig még csak nem is szellemesek. Öreg tradíciójú technika gyönyörű bravúrja ez.
A felvonásközök feszültsége pedig szintén egyik fokmérője a dráma technikai jóságának. Sőt a fajtájának is. Mert kétféle van: olyan, ahol tudjuk mi fog következni és azért vagyunk felcsigázva és olyan, ahol nem tudjuk és ez izgat. Ez pedig mélyebben jellemző, mint ahogy első pillanatra hinnénk. a "Két férfi" úti figura docet, az utóbbi fajtából való és kétségtelenül innen nézve is érett technikájú munka. Azonban emlékezzünk a mottóra: "Es ist das Zeichen des Dilettanten, dass er die Anregung über die Vollendung stellt."