Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 6. szám · / · FIGYELŐ
Hauptmann, a költő, halott, halott, halott... írja az egyik nagy német újság kritikusa a Griselda bemutatója alkalmából, érzésünk szerint egészen tévesen, mert a költő még sohasem aratott ilyen szép, nagy, véres és döntő győzedelmet - tudniillik egészen legyőzte a színdarabírót, mely igazán ki van végezve s most csak a költő él, tehát a szebb, jobb és értékesebb rész Hauptmannban. Színdarabot csinálni, fúrni, faragni, ácsolni, spekulálni, kigondolni, összeilleszteni, alakokat hozzá válogatni, melyek szakasztott "az életből vannak véve" hiszen száz és ezer más ember tud, minden országban, minden, miden időben csapatostól nő, fejlődik, sikert arat, - de költőnek lenni s a maga sajátos témáit csak éppen egyszerűen költői eszközökkel megírni száz esztendőként jó ha egy-kettő akad s Hauptmannál a színdarabíró s költő legszerencsésebb vegyülése most olyképp bomlik szét, hogy csak a költő fog belőle megmaradni, aki a színpadon - megbukik - annak rendje és módja szerint, mert a színpad, hogy Ignotus szavait idézzem "mutatványos hely" egy kicsit ordináré hely, ahol a legritkább eset, ha egy tisztán költői mű a maga szűzi mivoltában megáll, ha a színpadra való szerkesztés hol nyíltabb, hol burkoltabb szabályait számításon kívül hagyja a költő. (Megjegyezni való, hogy bizonyos az, ha a Griselda, sőt az egészen kudarcot vallott gyönyörű "És Pippa táncol" nem a szigorú, komoly és becsületes Brahmnál, hanem a mindenféle mesterkedésre hajlamos Reinhardtnál kerül színre - nagy sikert arat, mert Reinhardt tud színpadra tálalni, s ravaszul s alig észrevehetően, a költőt nem bántva s nem csorbítva, a maga leleményéből hozzáadja azt, ami színpadra valóvá teszi s színpadi hatásokra váltja a költői munkát.)
Griseldánál is újból az a panasz, hogy Hauptmann mindjobban elszakadt az élettől, nem törődik többé a realitásokkal, témáiban is, alakjaiban is a legendáig s a mesékig megy vissza, mind elvontabb s a közönség számára érdektelenebb lesz, - de szerintünk ez az egyetlen lehetséges útja az olyan nagy író fejlődésének, mint amilyen Hauptmann, aki különben a Takácsoktól a Griseldáig majdnem azt az utat járta végig, mint Ibsen a Nép ellenségétől a "Mire mi halottak feltámadunk"-ig. Vagy elképzelhető-e, hogy egy szuverén költő érdeklődése mindvégig kitartson az úgynevezett napi érdekű témák mellett s a maga gondolkozását, kitalálását, rajzát, költői hevületét és képzelmét minduntalan hozzátámassza a mát uraló kérdések máról-holnapra összedűlő épületéhez, a problémákhoz, melyek ma égetők s nagy fontosságúak, holnap nevetségesek és kicsi jelentőségűek lesznek. És ez Hauptmannál is, Ibsennél is, a költői művek nemcsak belső tartalmára, hanem külső formájára is vonatkozik. - Nóra, A társadalom támaszai, A kísértetek írója bizonyára épp oly szuverén ura a színműírói mesterség és hatás minden titkának, mint a Takácsok, Henschel fuvaros s a Biberpelz költője s az ilyen mesterségbeli abszolút tudást még elfelejteni sem lehet, hiszen csak ebből más, alacsonyabb rangú írók életük fogytáig kitűnően gazdálkodnak, Ibsen s Hauptmann olyan munkáinál tehát, melyekből a színpadiasság követelményei merőben hiányozni látszanak, nincs más feltevés, mint az, hogy a költő nem reflektált a saját mesterségbeli tudására, egyszerűen félretette az eszközeit, mert azok zavarták abban, amit kimondani s megalkotni akart.
A Griseldánál tehát alig marad más kérdés, mint az, hogy mit akart a költő mondani s - nem színpadképesség értelmében, - hogy adta azt elő? A türelmes Griseldist megható és szép történetét mindenki ismeri, - Hauptmann nagyon érdekes motívumokat vegyített bele. A férfi és nő egymáshoz való viszonyáról, a mértéktelen szerelem ama végső határáról, mely egészen rokon a másik véglettel, a mértéktelen gyűlölettel, abba időnként áthajlik s kegyetlenkedésre ragadja az embert azzal szemben, - akit a legjobban szeret - ezt a legnehezebben megmagyarázható s kifejezhető lelki állapotot s helyzetet Hauptmann ha nem is végérvényesen tisztázta, de minden esetre eredeti s emberi módon próbálta megmagyarázni s nekem a tudatos és szent primitívség is tetszett, ahogy a régi mese szakadozott vonalait vezeti, követi. Mint költői munka kedves és becses, mint színdarab nem érdekes, noha legalább öt olyan jelenete van, amely öt más érdekes és jól megcsinált színdarabbal felér.
(Berlin)