Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 6. szám
A púpos, nyomorék kis Veron ott settenkedett a Varga Gyuri gazda kapujánál. Gyuri, a gazda fia, négy-ötesztendős gyerek, az udvaron ugrált a hóba; rákiáltott.
- Méccz innen, te büdös!
Veron nem mozdult, inkább integetett neki.
A gyerek a kezébe kis ostort tartott. Kiment és végig vágott vele a nyomorék lányon.
- Czoki! - mondta s jól tudta, hogy neki szabad. Az anyja is megpofozta, megrugdosta a Veront, mikor ez a múltkor itt volt, hogy az apját elhijja az öreganyámhoz.
Veron egy szép fagyos almát mutatott.
A fiú megcsendesedett, mint a vicsorgó eb, ha koncot sejt.
- Hun az apád? - kérdezte a lyány.
A fiú kitalálta, hogy ez az alma ára. Gondolkodóba esett, azután visszaleskelt a konyhaajtó fele.
- Nem adod?
- Neked.
- Hátrul van a színbe.
Odakapott a lyány kezéhez, hogy kicsikarja belőle most már jogos tulajdonát. De az nem adta.
- Hát az anyád?
- Bent a nagyházba. Acczide má no!
Odaadta. A gyerek megforgatta az almát, beleharapott s elfelejtkezett mindenről. Elkezdett féllábon táncolni s piros orrát szipogatva csámcsogott.
- Megyek má Julcsa nénémék`!- mondta a nyomorék lyány és elkacsázott be a második szomszéd kapuján. Nem ment be a házba, hanem végigsietett az udvaron, le a kerten s a kerítésen túl visszafordult, úgy jött fel a kert felől a Varga Gyuri gazda portájára, a hátulsó színbe.
Sok, sok ravaszságra megtanította már őt a púpos háta, meg a csonka görbe, munkára nem való jobb keze. Az ő eszén nem könnyen járt túl senki s olyan pofonokat nem akar kapni többet, mint a múlt héten. Varga Gyuri gazdának az édesanyja küldi őt az édes fiához üzenettel. De a menyével cudarul van, hát ez nem szíveli, hogy az ember hazajárjon az anyjához, a rosszat hallgatni.
A törpe lyány belopakodott a színbe. Varga Gyuri nagyban faragott valami tőkét, csak akkor vette észre, mikor már előtte is állott a lyány.
- Mi kell - förmedt rá.
- Azt izente nénémasszony, - szólt a lyány babrálva - aszonta, hogy: Veron, erigy el a fiamhoz, mondd meg neki, vagy jön el valaha, vagy se, de most gyüjjön el, mer nagy dógot akarok neki mondani. Nagy dógot.
Az ember hallgatott, beleköpött a tenyerébe, felemelte a fejszét s tovább vágta a tőkét; valami gerenda, vagy szántalp lesz abból.
Munka közben odavetette:
- Mondd meg, hogy elmegyek.
A lyány egyet se szólt, megfordult, eltűnt. Varga Gyuri gazda tovább végezte a dolgát. Csakugyan szántalp lesz a gerendájából.
Egy óra múlva letette a fejszét, leverte magáról a port, felvette a ködmönét s elindult. Be se szólt a házba, kiment az utcára, be a faluba.
A templom fatornya mellett betért egy kis házhoz, az az ő szülei telke. Innen nőtt ő ki, ebből a kis fecskefészekből, nagyokat faló gólyának, nagy gazda lyány urának, vakmerő, mindenbe belefogó, vállalkozó gazdának. Innen a harag oka a felesége, meg az anyja közt.
A madzagkilincset megrántotta, bement. A szoba sötét volt, dohos, az ablakaik homokkal betömködve, papirossal beraggatva, a rozoga pléhtűzhely füstölt s ordító hideg volt bent.
Az ember rögtön odanézett az ágyra, ahol piszkos dunnák közt feküdt az anyja, kiszáradva, sápadtan, elaszalva. Ahogy a fiát meglátta, rájött a köhögés és csak jó idő múlva nyugodott meg tőle.
- Üjj le, - mondta vékony, beteg hangon.
Az erőteljes, pirosképű ember megzavarodva állott.
- Hajaj, - sóhajtotta s legyintett hozzá.
Az asszony felemelte száraz, gyenge ujjait s bágyadtan intett.
- Má mindegy. Üjj le.
Valaki széket tett mögé, aztán mindjárt ajtó nyílt s a valaki nesztelenül kiment. Veron volt.
- Mit tehetek kendnek, édesanyám?
- Te?...Semmit, - s megrándult az öregasszony kékes ajka. - Maj csak elmegyek mán magam is.
Sokáig némán voltak. Az öregasszony újra köhögött. A fia csüggedten bámult maga elé.
Végre megszólalt az anya.
- Hallom, hogy - hogy a Tószeget akarod kiárendálni.
Az ember oldalra billentette a fejét s megmozdult. Megkönnyebbült, hogy ilyen közömbös dologra került a szó.
- Szerettem vóna.
- Hát osztán?
- Nem adják.
- Nem?!
- Nem.
- A kutya, a kutya! - rikácsolta a vénasszony váratlanul s köhögésbe fult a szava.
A férfi meglepetve bámult rá az anyjára.
- Minek adná, - mondta, szinte azért, hogy az anyját ingerelje, - ha nem tetszik néki az ábrázatom. Ő úr, Gencsy, nyócvan esztendeje földesúr! én meg csak egy rossz paraszt vagyok, Varga Gyuri.
- Kutya, kutya! - sipított az asszony hangja, - cudar, jaj a cudar kutya.
- Kicsoda?
- Az a vén dög, Az. Hogy sillyedjen el. Az isten rogyassza rá az eget. Jaj a kutya.
- Ki parancsol benne neki, adja, ne adja? - morogta a férfi.
- Ki? Én, én! Én a kutyának. Én! - és felemelkedett az ágyából a roskadt asszony, mint egy megelevenedett átok.
- Nem kellesz neki? Nem? De én kellettem! Én kellettem! Mi? He? Te csuf vagy, utál, utál! De én kellettem! A vén dög. A vén kutya. Rám vót gusztusa. Belémharapott. De te nem kellesz neki. Az anyja kellett! A fia nem kell! A tulajdon fia! vén dög, vén dög!
A férfi felugrott és kidagadt erekkel meredt rá, orditott rá az anyjára.
- Mit beszél kend? Kiről beszél kend?
- Gencsyről, a vén Gencsyről, a földesúrról, hehe, az apádról, az apádról. A vén dögről.
Az ember megtántorodott, a nyelve a szájapadlásához ragadt. A szíve úgy verte, döngette a mellét, mint a kalló pummogása.
Csönd volt soká.
A férfi végre leült, leroskadt, levágta magát a székre s tompán elmeredve hallgatott.
Az öregasszony sírt. Aztán lassan, töredezve mondott egy-egy szót.
- Szép vótam. Megáhított. Utánnam járt. Az egész falu asszonyát szerette... Egy selyemkendőt ígért, egy százszinselyem kendőt!... - és még most is megcsillogott a némber, a gyönge asszonyi állat szeme, fakó, hályogos, vizes öreg szeme.
- Mér nem mondta ezt édesanyám régen?
Az anya legyintett.
- Szemérmetes vótam én édes fiam mindig.
Hallgattak, kinosan, keservesen.
A féri felütötte a fejét.
- Kapott? Mit kapott akkor, azér, édesanyám?
- Mit? Semmit. Akkor is kutya vót. Hazug. Selyemkendőt ígért, egy százszinselyem keszkenőt; az járta akkor nagyba. Azt se adta meg. igérte, nem adta.
- Bizonyos ez? Igaz ez?
- Láttad valaha? Láttad rajtam valaha? Hova tettem vóna? Kétszer kértem a cudartól, ígérte, nem adta. Pedig tudja, hogy jártam. Tudja. Azóta nem állhatott. Itthon se vót akkor az uram, félesztendeig vót a beregi erdőn. Alig tudtam lehazudni a bajt... Tudta a vén nyavalya, de nem is nézett azóta a szemembe... Harmadikszor is szóltam neki rólad. Mikor az iskolát kijártad, osztán, hogy olyan jó fejed vót, aszonta a rektor, kollégiumba kell vinni. Aszonta csak be kell vinni, csakhogy eccer füzessenek érted, a többiről nem kell gondolni. Azt agya a püspök. De eccer füzetni kell. Bementem a vén Gencsyhez. Megmondtam neki, füzesse ki azt az egypár kis pengőt, oszt álgya meg az isten. Sose mondom meg a fiamnak, mi hogy vót. Nem tötte meg. A kutya. Nem tötte meg. Nem a. Nem vót szíve. Aszonta. Ha paraszt, legyék paraszt. De megmontam neki: Tudja meg az úr, montam, tudja meg az úr, evvel nincs vége. Lesz még embernyi ember az én gyerekem. Terem még fütykös az erdőn!
Az ember felugrott, nagyot dobbantott és az öklével belesujtott a semmibe. Bikát levágó sujtással a levegőbe. Nagyot fujt, mint a dühödött bivaly.
- Menj el hozzá, menj el a kutyához. Mondd meg, azt izentem, hogy a Tószeget neked adja én izenem! Én izenem! Innen a halálos ágyamról izenem. Pozdorjának se maradjon a csontja, ha meg nem teszi. Azt izenem!
A hangja hörgött, berekedt, a szeme kidülledt, a keze iszonyatosan reszketett. A halálgörcsnél is jobban reszketett. Egy élet, hosszú, nyomorult, cudar, tehetelen élet dühe rázta.
Az ember felcsapta a kalapját s kiment. Ott hagyta az anyját, önkívületben, köhögésbe, örjöngésbe fulva.
Végigrohant az utcán, haza.
Otthon a felesége dulva-fulva fogadta. Már tudta hol járt, a gyerek, a szájas, gonoszmáju gyerek kifecsegte, hogy itt vót a Veron. Mint egy felpaprikázott sárkány csatorászott az urára, mikor az belépett.
- Na mán nem állotta! Mán haza kellett, az anyja szoknyája mellé kellett mán szagolni...
- Csend! - ordította az ember, hogy megrezgett az ablaktábla s az asszonyba belefagyott a szó. - Hallgass, mert szétgázollak! Az anyám hótbetegen fekszik. Mire hazajövök, itt ne tanáljalak. Ételt vigyél neki, meleg ételt. Levest. Úgy legyen, vagy kitapodlak. Cafat. Ronda paraszt. Rongy.
Az asszony csaknem elájult. De ahogy belenézett az ura szemébe, őrült láng lobogott abban s ő összecsuklott, megjuhászodott, mint a gyerek a nagy erős akarat előtt. Kifordult a konyhába s ész nélkül állott meg. Sirva fakadt, aztán borzongó, hideglelős háttal fogott hozzá, hogy teljesitse a parancsot.
Nemsokára tetőtül talpig felőltözve, vasárnapló ruhában jött ki az ura a szobából. Még a bojtos tajtékpipa is ott volt a zsebében.
Egy pillantást vetett az asszonyra, amelyben olvadt tüz, kohónak tüze égett, perzselt. S elment.
Egyenesen a kuriába. A Gencsy-kuriába.
- Hol van az úr, tekintetes Gencsy Pál úr? - kérdezte nagy erős hangon.
- Bent a fekete szobába.
Kopogtatás nélkül nyitott be.
Az öreg, nyolvanesztendős aggastyán megvásott, régi magyar ruhájában, pipázva ült egy karosszéken. Egykedvüen nézett a bejövőre, aki kurtán köszönt s megállott előtte.
- Mit akarsz? - szólott rá közönyösen.
- Izenetet hoztam.
- Jól van...
A paraszt hallgatott, csak a szemében nyujtogatta karmát, lángos szárnyát a belső tüz.
Az öreg nemes, a hajdani kis oligarcha, az ezerszüzes volt szolgabiró, aki már testámentumba tette nagy dicsőségét, a káptalannál őrizteti, hogy ezer szüzet rontott meg, lassan türelmetlenné lett s ráförmedt rekedt, borleráspolyozta hangján.
- Kivele hát.
A paraszt tovább hallgatott.
- No. Mit akarsz?
- Izenetet hoztam.
- Kitül?
- Az anyámtul!
Az aggastyán rávetette a szemét. A vörös szemhéjak alól megcsillanva vetődtek elő az éles, szúrós barna szemek.
- Hátosztán?
- Azt izeni az anyám, hogy Gencsy Pál úr máma bérbe adja, bérbe adja Varga Gyurinak a Tószeget.
- Úgy? Hm. - S az öreg úr megtömködte a fekete mutató ujjával a pipát, a tüzes hamut. - Hát tisztelem az anyádat jófiam, de késő tanált izenni. Kár, hogy meg nem mondtad neki, amit tennap hallottál tőlem. A Tószeget mán odaigértem a Samunak, a Svarcz Samunak.
- Nem addig a! - orditott fel az ember s az öklével iszonyatosat vágott az asztalra, úgy hogy az végigrepedt; végighasadt a vastag tölgyfa deszka. - Elébb ígért az ur az anyámnak. Azt se tartotta meg. Hát ezt se fogja.
Egy vén hajdu ijedten nyitotta be az ajtót. Az ősz földesur intett neki, hogy menjen dolgára.
Ő pedig ott ült nyugodtan a helyén. Még egy arcizma se mozdult meg; nézte a hatalmas parasztot, meg a pipáját, felváltva.
- Osztán mit igértem én az anyádnak? - kérdezte gúnyosan, komolyan.
- Egy százszinselyem keszkenőt! - sziszegte, hörögte a paraszt.
Az öreg gondolkozott.
- Oszt nem adtam vóna meg?
- Nem látta azt senki az anyámon.
A pátriárcha elsimitotta a bajuszát és godolkozott. Végre megszólalt.
- Egye meg a fene. Még a nagy körtefa alatt, a malomkő asztalnál adtam a vén Samunak rá 17 forintot meg ötvenkrajcárt. Hát persze. Az istennyila a svindlérbe. Ma se hozta el. Kétszer is ráorditottam pedig. Ennek a nagyapja vót. Ennek a Samunak.
Az agg nagyúr csóválta a fejét.
- Hm, hm. Hát hogy nem kapta meg az anyád? Hm. Az más. Hát persze, az más... Hát akkor igazgad van, fiam! Jól van no. Hát a Samu nem kapja meg a Tószeget. Ha megadod azt a bért, amit ő ígért, ha megadod, legyen a tied. No, megadod?
A paraszttal egyet fordult a világ. Szédült. Gondolta, most a szemeközé vágja a vén gazembernek az egészet. De aztán rögtön felülkerekedett benne az anyja vére. A parasztvér. A belenevelt, erősre hizott parasztvér s vérbegyült szemmel morogta.
- Meg. Mér ne adnám.
- Nojsz akkor rendbe van. Beszélj az ispánnal. Csináljatok írást.
És az öreg a cigánykovács fabrikálta rézdrót piszkálóval megböködte a pipa hamvát.
A paraszt meg sarkon fordult s bizonytalan lépésekkel kitámolygott az ajtón.