Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 6. szám
A biológia az ész tudománya. Az első élet valami aprócska, picinyke okosság. Az egyetlen sejt a miniature filozófus. Aki az életről beszél, az az észről beszél. Ami különbséget tehet, az csak annyi, hogy az egyiknek több esze van, a másiknak kevesebb. Az európai államférfinak több, mint a kínai kulinak, vagy az ausztráliai bennszülöttnek, ismét több, mint az orangutánnak, a hattyúnak, az állatnak több, mint a virágnak. Mert az okosság fejlődik.
A legjobb dolga annak van, akinek a legtöbb esze van. A hideg tavaszi éjszakára kintmaradt fák összebújnak, mégis megcsípheti szépségüket a dér, a madár már puha fészket bélel magának jó előre, a vadember jobb, biztosabb helyre búvik mint a fecske, de mégis micsoda rozoga kalyibába, mikor mi színesen álmodunk a pattogó-kályhás szobában. Az okosság azt teszi, ami jó. Azért okosság.
Honnan tudja az okosság, hogy mi a jó, hogy mi a rossz? Megérzi. Ami öröm az életnek, az jó neki, ami fájdalom, az rossz. Persze az igazi, egészséges okosság többet is tud. Közmondásokat csinál "Lassan járj, tovább érsz" - tanácsolja nekünk például. A fokozásban hasonlítás, mellék gondolat van. Ha kedved szerint sietsz is, vígan nekirontasz is, eljutsz valahová, de ha óvatos vagy és megfontolsz, mégis jobb helyre jutsz.
Az örömnek, a fájdalomnak, az érzéseknek biológiai jelentősége ez az értékmutatás. Ha valamilyen új mozgás (behatás) az élet mozgásait erősíti, precízen, rögtön, mint a jelző piros lámpások, föltüzel az élőben a jókedv, az öröm. Ha az élet szabad folyását megakasztja valami, tüstént átviharzik rajtunk a fájdalom: szüntess meg! Az örömöt akarjuk, a fájdalmat kerüljük - az életet szeretjük, a haláltól félünk.
Hogy a külvilágnak milyen becsessége, milyen hasznossága van számunkra, megmondja az érzés. Az ember, mikor a külvilágban magának él, ennek a külvilágnak egyik erője. Olyan ebben a "magamagának eszköze" értelemben, mint a meleg, vagy a hideg. Az objektív élet, a világ élete, ezeknek az erőknek a harca. Hogy most ilyen világ van, ez azt jelenti, hogy a küzdelemből ilyen eredmény támadt. Hideg volt, de az ember tüzet gyújtott - most langyosság van; meleg volt, de az ember terebélyes fákat ültet - és most árnyas kertje van. Az érzés viszi rá az embert az alkalmazkodásra és a szembeszállásra. Az érzéstől tanuljuk meg, hogy mikor használjuk a hideget a meleg ellen és mikor a meleget a hideg ellen.
Azért mikor átélünk valamit, akkor a behatást, a másik erőt, közvetlenül és reálisan hozzáviszonyítjuk az életünkhöz. Ha valamit, teszem egy házat, látok magam előtt (észlelek) akkor ezt a házat valósággal átélem, "képe és érzése" marad bennem a háznak, akkor valóságos életműködés történik bennem: az életem kipróbálja a ház-előtt-levés helyzetét. Ha valami új ételt vagy italt kóstolok (az izét észlelem), akkor még világosabb, hogy az észlelés, az átélés több mint receptio: az egész élet működése. (Ha később erre az észlelésemre, átélésemre visszagondolok, a valóságos életműködés - nyálka kiválasztás stb.- ismét megindul, az étel izét is érzem szájamban). Minthogy minden észlelés valóságos életműködés, érezni fogom, hogy jó-e nekem a külvilág vagy rossz? Hogy a keletkezett életmozgások erősítik vagy akadályozzák-e a meglevőket? Az életnek ismernie kell, hogy a külvilágban (ideértve az emberi belső is) mi a jó és mi a rossz. Az élet kiválasztó. Evégből észleli, átéli a külvilágot. Az észlelés épp olyan életműködés, mint pl. az alkalmazkodás. Csak elsődlegesebb életműködés. Az észlelés az objektum hatni engedése a tájékozódni akaró életre, az ősszélet mozgásokra. A hatástól függ, mint fog alkalmazkodni az élet. A hatástól függ, mi lesz az élet legcélszerűbb eljárása.
Nyilvánvaló az észlelés biológiai jelentősége. Az élet tudni akarja, hogy mit tegyen, ismernie kell a körülményeket. Átéli tehát a körülményeket, megpróbálja, hogyan esik az ilyen körülményekben való élés. Ha jól, ragaszkodik az új körülményekhez, ha rosszul, kerüli. A lelki jelenségek e biológiáját tiszta világosnak mutatja az a legújabb psychológiai tétel, hogy minden lelki jelenség (pd. a képzet is) átélés.
- Hogy van már most - kérdezi valaki, - hogy többféle örömeink vannak? Hogy azon az ökonomikus jó kedven kívül, mely az életmozgások szabadságából származik, érzünk intellektuális és esztétikai örömöt is? Hogy örülünk nemcsak akkor, ha jó barátunkkal találkozunk, ha szép időnk van, de akkor is, ha valamilyen új felismerésünk támad, ha valami szép vidéket látunk. És hogy ugyanazon objektum gazdasági szempontjából csak nagyon érdekes, tudományos vagy szép szempontból roppant becses lehet? Mi ennek a biológia magyarázata?
Az intellektuális érzések élettana nem ez alá a cím alá tartozik. De két tény röviden itt is megállapítható. Először, hogy minden átélés normálisan, rendesen, közönségesen hármas értékű (érték alatt értve a kedvezőt és kedvezőtlent egész skálájában): ökonomikus, intellektuális és esztétikai egyszerre. Mikor pd. most a tintatartómra nézek, átélem a tintatartót (asszociátiókkal vagy anélkül), akkor - ha nagyon csekély eszméleti erővel is - kérdezem magamban, vajon van-e ebből a tintatartóból (legtágabb értelemben) valami hasznom vagy károm? tintatartó-e ez itt előttem, az enyém-e stb. stb.? szép vagy csúnya-e? Másodszor a tudományos érzés is értékmutató, tehát viszonyt tételez föl kettő közt: az átélt valami és az élet célja közt. Ez a cél lehet - biológiai dialektussal beszélve - megbizonyosodás arról, hogy csak ez a lehetőség van, minden többi lehetőség objektíve nincs. Az élet alkalmazkodni akar a jóhoz. Meg kell győződnie arról, hogy mi a jó, de tudnia kell még azt is, hogy a sok jó közül akkor és ott mi van, amihez alkalmazkodni tényleg lehet.
Az esztétikai érzések (az esztétikai érték) biológiája annál is érdekesebb probléma, mert az uralkodó fölfogás szerint a szépség semmiféle életcélt nem szolgál, tehát nincs is biológiája. Az esztétika biológiája kifejezés valóban ellenmondásnak tetszik azután a definitió után, amit a biológiáról adtunk, hogy az az ész tudománya. Az okosságnak, az észnek, a célszerűségnek minden mélyebb esztétikai analízis szerint semmi köze a szépség organismusbeli folyamatához.
A biológiai vizsgálópont egyszerű beállítása már tökéletesen elég, hogy minden úgynevezett formális, absolut esztétika lehetetlenségéről meggyőződjünk. Lehetetlen biologice az, hogy a szépség, létezzék bár objective, vagy volna csak belső processus, bizonyos dolgokhoz, mintákhoz kötve van, csak bennük vagy csak általuk létesül. Akár azt mondom, hogy valami szép önmagában, ha nekem éppen tetszik, ha nem tetszik, akár azt mondom, hogy valami csak azáltal szép, mert nekem tetszik - mindkét esetben el kell ismernem, hogy minden lehet önmagában szép, minden lehet nekem tetszetős. Föntebb is föltűnhetett, hogy minden átélés esztétikai értékéről beszéltünk. És valóban a változatosság legelemibb biológiai elvével ellenkezünk, ha a szépséget - akár metafizikus, akár valami erőszakos lélektani magyarázattal - bizonyos fajta objektumhoz pd. ritmushoz, szimmetriához, claire-obscurehöz stb. ilyen és ilyen átéléshez kapcsoljuk. Semmi kétség benne: a szép érzésnek éppúgy megvan a maga egyedüli szervezeti korrelatívuma, mint ahogy a jóérzésnek megvan a magáé. Mindig és mindenkiben egyforma, hogy mi a jó, csak az változik folyton, hogy mi a jó. Ugyanaz történik bennem, a testemben, a lelkemben, mikor azt érzem, hogy a forrásvíz, másszor a séta esett jól. Más és más átélésekben van meg a jó mindig egy életfolyamata. A kérdés az, hogy mely átélésben van meg a jóérzés, mely átélés a jó. Épp így, hogy mely átélés a szép. Az élet mindent átél, hogy mindennek az értékéről meggyőződjék, hogy ne válogasson hanem igazán kiválasszon. Ez mutatja, hogy természete szerint bármi becses lehet neki, természeténél fogva semmitől sem idegenkedik. Csakugyan emberekre valló szűk gondolkodás az életet fönntartó észnek megokolatlan ellenszenvet tulajdonítani azok iránt a tényezők iránt, amelyeknek legteljesebb, lehető legjobb kihasználása biztosítja éppen az élet fönnmaradását. És mégis, az ilyen gondolkodás nem szorítkozik az esztétika körére. Vannak igen nagy filozófusok, akik még az élet célszerű működéseit, a cselekvéseket is a maguk szellemének zsákutcájába fogják. Gondoljuk csak meg, mennyi merev, az élet legkisebbet is értékesítő munkatakarékosságával ellenkező szabályát állították már föl a helyes cselekvésnek. Mennyi szokását gúnyoljuk, társadalmi formáját lenézzük ma az elmúlt időknek, és mennyi szentnek mondott szokásunkat fogja gúnyolni, társadalmi formánkat lenézni a jövő. A történelem egyik főtanítása, hogy az élet okosabb, mint az ember.
Nem menthető-e azonban mégis meg a formális, absolut esztétika, ha elismerjük, hogy az "esztétika biológiája" kifejezés ellentmondás? Hátha az esztétikának csakugyan nincs biológiája? De ha ettől a képtelenségtől eltekintünk is, ellenkező oldalról, pozitíve bizonyítani lehet, hogy az a fönti ellentmondás csak látszólagos és hogy az esztétikai érzések élettani szerepe pontosan meg is állapítható.
Milyenek ezek az esztétikai érzések? Miben különböznek az ökonomikus (és intellektuális) érzésektől?
Az érzések milyenségének és differenciációjának problémája biológiai probléma. Már mondtuk, hogy az érzések biológiai jelentősége értékmutatás. Ezalatt értettük az érzéseknek azt a jelzőképességét, amely tudomásunkra hozza, hogy életcéljainknak elérésében mi segít, mi akadályoz. De ha csak ennyit mondunk, akkor olyan keveset mondunk, mint aki nem hazudik, de az igazságot elhallgatja.
Ha az érzések problémájába mélyebbre akarunk belenézni, akkor legokosabban valami érzéketlen dolgot veszünk vizsgálat alá. Amott hever egy vasdarab. Mikor a kovács gyúrni, formálni akarja, nem engedi magát, visszanyom, ellenáll. Kalapáccsal kell rácsapni, hogy darabokra zúzódjék, erőszakoskodik, ha összetöröm. Mért áll ellen, mért erőszakoskodik? Mert van. És nem akar nem lenni vagy másmilyenképpen lenni. Schopenhauer írta, hogy nincs semmi, csak az akarat. Ebben talán nem volt igaza, de tény az, hogy ami van, az már akarat is. Akarat, erő arra, hogy úgy legyen, amint van. Munkát kell kifejtenem, ha azt akarom, hogy másképp legyen. Akár csak mikor munkával semmisítem meg valamelyik embertársam akaratát.
A legújabb tudomány azt mondja, hogy az az akaratos darab vas: energia. Valami rendszerbe verődött mozgás-csoport. Amilyen energia a hang, a hő, vagy az élet. Ezeknek az energiáknak akaratuk van, céljuk van. Meg akarnak maradni, céljuk az önfenntartás. A mozgások meg akarnak maradni abban a rendszerben, melybe összeverődtek, nem akarnak szétesni, mert a szétesés a pusztulás. Nem akarjuk, hogy a lélegzetünk elakadjon, a szívünk dobogása elálljon, nem akarunk szenvedni, meghalni.
Mikor vágyakozunk valamire, akkor valami történik bennünk, amit nem akarunk. Ha nincs mit ennem, vagy ha nagyon kimerültem, épp úgy erőszakoskodom, mint az összenyomott, széttördelt vasdarab. Enni és pihenni szeretnék. Mozgásokat akarok végezni a rendszerben, ahol a mozgásaimat a hiány megakadályozta, pótolni akarom azokat a mozgásokat a rendszerben, amelyeket elszedett a túlságos nagy munka belőle. És örülni fogok, ha megtehetem, amit akarok. Örülni fogok, ha a hiány vagy megerőltetés miatt abban maradt mozgás megint nekiindul a rendszerben. Jóleső boldogság fog el, ha mindenütt folyik a dolog, a mozgás, ahol csak folyhat, ha semmi bajom nincs. Ilyenkor az élet nyugodt harmóniáját semmi sem zavarja.
Annál jobban örülök, minél több mozgást tudok végezni, minél vígabban, izmosabban érzem magamat, minél nagyobb az életenergiám. Még akkor is örülök, ha a mozgások roppant fölfokozása explozióval, elszenesedéssel, tönkrejutással fenyeget. A fölhevített vas izzó ragyogása éppen olyan őrült munkasebesség, mint az eszünket veszítő szenvedélyek tüzében való elégés. De mert a szenvedély vak és nem nézi az élet célját: a szét nem bomlást, az együtt maradást, azért a szerelem minden boldogságát nem kíséri az a kristálytiszta jóérzés, ami a közönségesen elvégzett napi munka jutalma és a különös gyönyörűséget élvezőnek el kell szenvednie a gyönyörűség "édes kínjait" is. A szenvedély olyan öröm, mely nekünk az életet fönntartó legnagyobb tettekhez szükséges erőt adja, de amelynek nagy konzumálása másfelől éppen a félve-félt széteséssel fenyeget. A szenvedély nem a harmónia öröme, a szenvedély diszharmonikus öröm.
Akár a harmonikus, akár a disharmónikus életállapot van meg tényleg valamely pillanatban, az egy állapot mindig kettőt jelent. Jelenti először a rendszerbe verődött mozgásoknak, az életnek bizonyos helyzetét, jelenti másodszor, hogy ez a bizonyos helyzet az együttmaradást biztosító helyzet-e, szóval harmonikus, vagy a szétesés felé billenő: disharmónikus. Jelenti a helyzetet, egyszerűen, mint valamilyen helyzetet, önmagában valóan, a rendszer önfenntartó akaratától függetlenül - és jelenti ugyanakkor a helyzetet a célhoz, az együtt maradni-akaráshoz való viszonyításban. Az első jelentőség abban a tudatban nyilvánul, hogy ilyen a helyzetünk, az életállapotunk, a hangulatunk, a második jelentőség abban a tudatban, hogy ez a helyzet, életállapot, hangulat jó vagy rossz. Eddig azt mondtuk, hogy ami az életállapotot erősíti, energia-mennyiségét fokozza: az öröm. Minthogy az egységes életállapot kettősség (pd. szomorúság, mint ilyen és szomorúság, mint disharmónia), mert két különböző szempontból fokozódhatók. A harmónia irányában való fokozódást, sőt túlfokozódást, neveztük eddig örömnek. És ez valóban az ökonomikus öröm. De az életállapotnak a céltól függetlenül, önmagában való erősödése, milyenségének intenzívebb kifejtése szintén öröm - és ez esztétikai öröm. Az állapot in concreto természetesen egyféleképpen változik és a változás csak az egyik szempontból nézve más, mint a másikból. Ahogy akármilyen változás, amit két különböző szempontból (pd. ketten különböző szándékkal) néznek: egy változásban két változás.
Az esztétikai és az ökonomikus öröm közötti különbségnek megfelel az élet együttmaradni akarásának és valamilyen helyzetben levésének különbsége. Az esztétikai öröm fojtogató, keserű, disharmónikus öröm, mert éppen öröm a harmóniára való tekintet nélkül. De nem kell, hogy az esztétikai öröm túlfokozódás legyen, mint a szenvedély. A szenvedély azonban, mint disharmónikus öröm, bizonyos készség az esztétikai örömre. Innét van, hogy a szerelmeseknek csupa szépség a világ és a nagyon nagy boldogság tipikusan megszólaló optimismusa: milyen szép is az élet!
Most már világos, hogy mért lehet ugyanaz az átélés ökonomikusan (a harmónia szempontjából) örvendetes, esztétikailag (a harmóniától függetlenül) pedig fájdalmas és viszont. Az észlelés megváltoztatja az élet állapotomat és az az egy változás két különböző szempontból, kétféle hatást eredményez. Teszem, ha a diszharmóniát harmóniává alakította, a vágyamat kielégítette, ökonomikus örömöm lesz, mint mikor a költőileg talán jelentéktelen drámában "minden jól végződik." Ha a disharmónikus hangulatomat tovább fokozza, a tragikus hős, "méltón bukik," akkor a haláltól való ökonomikus elfogódottságom mellett talán kiváltódik a legmagasabb esztétikai gyönyörűség. Ebben némiképpen odavilágítottunk a sokat vitatott katharsis-tételre. Aristoteles elmélete analizálatlanul zavarja össze az ökonomikust az esztétikussal, a szépet a tragikussal - amely utóbbi nem szép fokot mutat, hanem közönséges logikai konstrukció: fogalom, tehát in se nem esztétikai tényező. A tragédia katharsisének csak fele esztétikai érzés (a másik fele ökonomikus) és ez a fele nem tragikus (mert a tragikus éppen mindig az ökonomikus fogalom.)
Az "esztétika biológiája" - paradoxont ezek után könnyű megfejteni. Az esztétikai átélés szintén a külvilág hatni engedése az életre, de nem életünkre, mint harmóniát, fönnmaradást akarásra, hanem mint milyenségünk, dispositiónkra. Az esztétikai érzés nem a jövőre, az alkalmazkodásra, a célszerű cselekvésre vonatkozó értékmutató, a jelen boldogság, a jelen szerencse, a külvilággal való jelen összhangban levés mérője. Lehet ez az összhang pusztító, halálhozó (noha in concreto ott van ellenőrzésre az ökonomikus érzés) - mégis gyönyörűséges, mert legbensőbb pillanatnyi valónk kielégültségét jelenti. Ahogy az ökonomikus jóérzésben, vágyaim teljesülésében implicite akarásom érvényesülését érzem, úgy az esztétikai örömben mostani létem teljességét. Az esztétikai érzésben nem az életcélra, a harmóniára törekvés stádiuma, hanem egyszerűen a mostani milyenségem, bizonyos tekintetben legenyimebb, legsubjektivebb életem tükrözik. Az esztétikai érzés tehát valóban nem a célszerűségi aktivitásában, dinamikájában élő észnek, hanem a passzív észnek, az életállapotnak a külvilághoz való viszonyát jelenti. A szép a külvilágban az, ami életállapotunknak resonál, annak a hangját intenzívebben kicsengeti. A szép nem annálfogva értékes, mert mostani okosságomat még okosabbá neveli, hanem mert a mostani okosságomnak, ismereteimnek és a hozzájuk fűződő érzésvilágomnak. legjobban megfelel.
[*]