Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 6. szám · / · TÓTH WANDA: AZ ÖTVENÉVES EMBER
Amikor hozzájuk kerültem Nóra vagy egy fél éve lehetett a kedvese. Miért engedett? Különösen ha supérieur asszonyról van szó, mindig nehéz megmondani, miért adja magát önként a férfi hatalmába. Talán belefáradt a magányosságba és a nagy, kétségbeesett szenvedélyt látva, ellágyult és azt hitte, eszeveszett boldoggá fogja Rhadent tenni. Unta is magát és szokatlan emóciók kellemes kis borzongásokat okoztak neki; kicsit kegyetlen természetének jól esett, ha uralkodhat a férfin és megalázhatja. Inkább hűvös véralkatú volt és tán kíváncsi is egy kissé, mint a nagyon okos asszonyok, kiket persze mégis a lelki és szerelmi dolgok érdekelnek legjobban. Néha akaratlanul is eszembe jutott, nem bosszút akar-e állni valami más, régi csalódásért. Talán nem is gondolta olyan komolyan a dolgot; azt hitte, hogy egy idő múlva magától elmúlik minden és megint úgy fognak élni, mint azelőtt. Pár hónap múlva már belefáradt a férfi izgatottságába és gyakran brutális követeléseibe. A szeretkezés nem volt természetében, nem akart és nem is engedett; minden találkozásért hetekig kellett küzdeni, írni, könyörögni Rhadennek. Nóra becsületes jellemű volt, levonta tettének konzekvenciáit és nem szakított; tán szégyellte is bevallani, hogy inkább szeszélyből engedett, meg is szokta a nagy szerelmet és sajnálta összetörni szép játékszerét; lehet, hogy félt is a férfitől, hát engedett néha. Szerelmet nem színlelt, legföljebb arról biztosította barátját, hogy más érzésre nem képes, amit az persze nem hitt el. Különben épp oly függetlenül élt tőle, mint férjétől és semmi jogot nem adatott neki maga fölött. Nem kacérkodott vele, de nem is törődött szavai vagy tettei hatásával; ha láttam és azt hiszem intimitásukban csak úgy bánt vele, mint felvilágosodott nő régi jó ismerősével. Talán épp az az őszinteség és közöny ejtette kétségbe Rhadent. A legtöbb ember temperamentuma és jelleme visszatükröződik szerelmében is, és ő is megmaradt hajthatatlan önzőnek. Sokkal boldogabb lett volna egy közönségesebb, simulékony asszonnyal, akinek nem nagy fáradtságába került volna őt behálózni s akár meg is csalhatta volna. De így csak kínozta őt és magamagát és nem volt egy nyugodt perce sem; gyakran két órakor éjjel írta be szenvedéseit naplójába vagy menesztett követelőző levelet hozzá, kit szünet nélkül kívánt. Ha végre megvolt az óhajtott találka és női ösztönének engedve Nóra jobb, kedvesebb volt iránta, megnyugodott pár napra és beteges érzelgősséggel gondolt rá! De annyira vágyódott utána, hogy sürgetései ismét elhidegítették az asszonyt. Amellett figyelte minden mozdulatát; kereste a férfit, akit jobban fog szeretni, vagy akinek enged, mert néki is engedett. Ez a megszégyenítés sértette Nórát legjobban; elkeseredve írta neki: "miért veti mindig szememre, amit magáért tettem?" és nem akart róla tudni. De, hogy ő annyira iparkodott megtartani, Nóra megsajnálta és újra eljött, mindig ritkább és kedvetlenebb órákra.
Pedig Rhaden egészen magának akarta volna, minden órában - hogy lássa is, mit csinál. Nem bízott benne. Meg akarta volna, hogy alkalmazkodjék hozzá és passzióihoz, látogassa a feleségét és óvja a dekórumot, amire nagyon vigyázott. Már arisztokratikus és katonás nevelésénél fogva is tele volt előítéletekkel és szemében az asszony egyik varázsa a kék vér is volt, amit megsejtett nála; magán kívül volt, ha látta, hogy mindezt fitymálja; önálló és merész gondolkodása kétségbe ejtette. Neki magának bizonyos megállapított fogalmai voltak a nőkről; - például, hogy templomba járjanak, vigyázzanak a beszédükre, s otthon látszatra keresztül is vette elveit. Ezt várta Nórától is, aki udvarias közönnyel hallgatta szavait.
Így álltak a dolgok, mikor odakerültem. Nóra szívesen fogadott; sokkal nyíltabb fejű nő volt, semmint nagyon is otthonülő lett volna, megszokta a férfi társaságot és Rhaden már nagyon fárasztotta. A férjével úgy látszik jól értették egymást, de az nagyon el volt foglalva, különben meg nem nagyon akadt neki való társaság; ha lett volna is, Rhaden iparkodott elriasztani. Rozukával sem lehetett viszonyuk nagyon benső; nagyon is fiatal volt, hogy anyáskodó érzelmei lehettek volna egy felnőtt leánnyal szemben és nem is tetetett ilyesfélét. Természetesen, de tán kissé hűvösen bánt vele, belátva, hogy nem való barátnőnek egy fejletlen leányléleknek, kit jobb mentől későbben ébreszteni fel öntudatlanságából; inkább távol tartotta magától, pedig szegényke úgy szerette volna, a rajongásig, ha engedik. "Rozuka régi divatú kis lány" szokta volt mondani és igaza volt; anyáink lehettek ilyenek tizenhét éves korukban, amikor az erotikumról való fogalmak nem voltak olyan közkeletűek, mint most és hatgyermekes családanyák sem tudtak semmit felőle. Más lehetett az ő lányságuk... igyekeztek dolgozni, feláldozni magukat, erényekkel bírni - ez is milyen elavult szó... és végül férjhez mentek valakihez, akit szüleik óhaja vagy a viszonyok természetes fejlődése szinte magától hozott eléjük. Mindent megtettek érte ártatlan ügyetlenséggel és sohasem merték volna bevallani, hogy szívük mélyén régi családukat és gyerekeiket nála sokkal jobban szeretik. Talán rejtegettek is valami ábrándképet, amit csak ma nem neveznek már szerelemnek, de amiért panasz nélkül, észrevétlenül néha meg is halt egy ilyen kis gyerek...
Mind e különös viszonyok gyakran összehoztak minket akkor és a kis lány virágszálhoz hasonló alakja még most is kedves emlékem. Szerettem elnézni, ha estefelé sétáinkon előttem járt még gyerekes ruhácskáiban és halk lépéseivel; fejecskéjét előrehajtva nehéz haja alatt. Természetesnek találta, hogy még gyereknek tartják és hálás volt, ha valaki törődött vele. Rhaden iránt félénk tisztelettel viseltetett; ha a felesége néha elkísért, ami elég ritkán esett meg... az ő idejében még nem igen illett sétálni menni... leginkább hozzá csatlakozott; mindig volt valami mondanivalójuk és egész boldogak voltak együtt. Rhadenné szinte közelebb állónak érezte őt saját lányánál, kinek szokatlan lénye sokszor megijesztette.
Nekem gyanús volt ez a nagy szeretet, bár senki sem látszott észrevenni. Vannak dolgok, melyek annyira természetesek, hogy föl sem tűnnek senkinek, míg a megmásíthatatlan vég be nem következik. Nem is láttam őt olyan nagyon sokszor Palival; annyi dolga volt szegény fiúnak, hogy ritkán jöhetett velünk és olyankor csak kötelessége volt Rozukát kísérgetni. Nagyon szépek voltak együtt; a fiú is még karcsú, kicsit félénk, kamaszos; becsületes, tiszta szemekkel. Keveset beszélgettek és a kis lány sokkal gyöngédebb volt hozzátartozói, mint ő iránta. De a levegő különös volt azon a nyáron, nehéz, szerelemmel teli...
Ha az ember, mint én, jó egypár esztendőt morzsolt már le, látja, hogy üres évek után, mikor már azt hiszi, mindennek vége van, újra következhetnek érdekesebb napok. Az utolsó időben magam is már fáradt és kedvetlen voltam és most jólesett ez a semmittevés a hosszú, csodásan meleg napokon, egész nap Isten szabad ege alatt, szép asszonyokkal...
Estefele mindig sétálni mentünk. Szeretem ami egyszerű, sokat szidott, poros vidékünket, ahol olyan szabadon jár az ember az esti szélben, akár hegytetőkön.
Pár pillanat múlva a hátunk mögött volt a város és az asszonyok végighúzhatták szoknyáikat a rét apró virágai közt; elnéztük, hogyan rakják össze az aratók utolsó kévéiket és hallgattuk a cséplőgépek búgását messziről. A lég tele volt ragyogó porszemekkel és az érett búza meleg illatával.
Annára néztem. Tudtam, hogy ő mindezt épp úgy szereti, mint én. Nyári szépség volt, mint az apja tréfásan elnevezte, a szája piros lett a melegben és a szemei megnagyobbodtak. Balázs ma nem volt velünk és én melléje szegődhettem.
- Olyan boldognak látszik ma, - mondtam.
- Vakációm van, - felelte mosolyogva.
Megértettem, mit akar mondani. Jól esett, hogy ma teljesen a maga ura, nem kell senkire figyelnie és maga is kipihenheti az örökös kedélyhullámzásokat, mik úgy látszik, minden menyasszony osztályrésze. Sokszor rajtakaptam már magam, hogy egy szóra megértem, amit gondol. Kissé nagyon is közel jöttem hozzá mostanában és ő is bizalommal volt irántam. Rhaden elmondotta volt, hogy bár ügyet sem vetett soha rá, ki udvarolgat a lányának, tudja hogy módjában lett volna válogatni. Tehát igazán maga választott és szerelmes kellett, hogy legyen Balázsba. De nem látszott nagyon boldognak. Ahogy kiismerhettem, Balázs nem is volt férjnek való ember. Nem is lehetett hű hozzá és nyugtalanító, érzéki kifejezéssel nézte. Észre is vettem, hogy fogalma sincs, menyasszonya voltaképpen kicsoda és az is bezárja előtte bensője legrejtettebb fiókjait, melyek mintha most lassan ki-kinyílnának... én előttem.
- Sokszor azt hiszem fél valamitől, - kezdtem.
- Lehet, - mondta bizonytalanul, - talán a jövőtől... sokat nem értek. Pali annál olyan tiszta, világos minden.
- Pali, azt hiszem, nagyon boldoggá tenné, akit szeret...
- Igen... de olyas valakibe meg az asszonyok nem igen szeretnek bele. Inkább másokba... akik talán nem is tudnak szeretni... akiket maguk se szeretnek igazán...
Elhallgatott és elpirult egészen a homlokáig. El akarta rejteni előlem és olyan zavarba jött, hogy szinte könnyes lett a szeme tőle. Megbánta, hogy annyit is mondott... én meg szerettem volna megfogni a kezét és megcsókolni.
Elhallgattunk mind a ketten. Pedig, ha akkor mondok valamit, tán elfordíthatom attól az embertől. De mit adhatnék helyébe én? Akarom-e magamra vállalni a felelősséget? A legkérdésesebb jövő is nem jobb-e számára, mint ez a bizonytalan, üres várakozás? Az ő hajója partot ér nemsokára; talán kietlen ez a part, de van-e jogom arra, hogy vissza taszítsam és újra kezdessem vele a lealázó munkát, keresni az egyetlen, számára lehetséges exisztenciát? Akarta-e ő maga is?
Hallgattam tehát. Mennyire egyedül is van minden lélek - mily igazságtalanság, hogy a nő így majdnem gyermekkorában dönti el egész élete sorsát és senki sem segíthet neki, mert senki sem tudhatja, nem legnagyobb boldogsását dobja-e el?
Anna elfordult tőlem. Vége volt a jókedvének. Neheztelni látszott, hogy emlékeztettem rá, hogy nem szabad többé!... hogy már valakié ez az óra is. Olyan szép volt ma, hogy szinte fájt a szívem érte... mintha érne még valamit a régi babona, hogy a szépeké a boldogság.
Elértük Rhadent és Nórát, ki fáradtnak látszott és haza akart menni. Ezeknek is valami bajuk volt egymással; gondoltam, arcába nézve. Ennek az annyira harmonikus, öntudatos asszonynak is meg volt az, a szemeiben annyira vonzó tulajdonsága, hogy finom idegrendszere, mint valami tökéletes apparátus, minden érintésre azonnal vibrált. Ugyan nagyon hűvös, fölényes volt az arckifejezése és nagyon uralkodott magán, de most, hogy jobban megismertem, csak a szemébe kellett néznem, hogy meglássam az ezer apró változást, ami mindennap meg-megújította szépségét.
Együtt mentünk haza. Még kérdeztem, szabad-e holnap is velük mennem; több időm már nincs és szeretném szépen fejezni be vakációmat.
- Holnap aligha lesz időm - mondta mereven Rhaden.
Nóra elmosolyodott egy kicsit.
- Mutassuk meg neki a kis kápolnát- akarod Anna? Későn indulunk el és holdvilággal jövünk haza.
Nem hívta Rhadent egy szóval sem. Ahogy másnap Annával készülődtünk, még megkérdeztem, de ő rosszkedvűen csak annyit mondott, hogy dolga van. Én kísértem tehát Nórát. Csak négyen voltunk, Anna előttünk ment a vőlegényével... ma megint az övé volt, örökre. A szép asszony rájuk nézett és mosolygott.
- Nézze, nem tudnak szépen járni együtt.
Követtem a tekintetét. Anna hosszú, ruganyos lépésekkel járt, mint egy fiatal párduc, míg Balázs nehézkes alakja fél lépéssel mindig hátrább maradt; félig lehunyt szeme a lány nyakát kutatta.
- Hátramarad,- mondtam.
- Minden tekintetben. De mi ez?
Anna hirtelen elfordult tőle, úgy hogy majdnem profilban láttuk szép fejét. Az arca égett s a szája gyanúsan remegett.
- Veszekednek, - mondtam nevetve.
- Szegény Anna, egészen felemészti magát azzal, hogy oly impulzív s annyira érez. Le kell hogy szokjék róla...hisz hiába várja, hogy valaki vele érezzen. Nagyon vehemens még, kacag, sir... még fáj neki...
Kicsit keserűen mondta.
- Nem gondolja, hogy nagyon is hamar adta oda magát?
- Olyan nagy benne az ifjúi erő, a vágy boldogság, érvényesülés után, hogy tán nem bírja eléggé meggondolni. Pedig nagyon okos lány és meg is ért mindent, csakhogy akkorra már elragadta a képzelődése. Persze így senki se érti szegényt és el is ítélik... pedig úgy is eljön az idő, mikor meg kell törnie. Kár. Gyönyörű így...
Sóhajtott egy kicsit. Soha ilyen lágynak nem láttam.
- Nagyon is asszony, mondtam.
- Mindenki az, - a szíve mélyén. Csakhogy többnyire megérti, hogy nem szabad engednie s leszokik róla. Vagy túlságosan kijózanítják. Minden nő rejteget magában valamit, ami még soha, soha sem adta oda magát és egyszer mégis kinyílik, odakínálkozik egy férfinak. Persze így csak egyszer lehet szeretni. És ha akkor nem értik meg, nem kellett... akárhogy is bánik az ember az egész férfinemmel, azért sohasem lehet eléggé megfizetni.
Elhallgatott. Halvány arcán zavart pirosság ömlött le.
- Azt fogja hinni, isten tudja milyen kegyetlen természetű vagyok. Pedig csak az a meggyőződésem, hogy lehetőleg fel kell szabadulni minden ilyen dologtól. Férjemmel így nagyon boldogan és szabadon élünk.
Eszembe jutott Bodajki, ez a nagy, erős, okos ember... vajon volt-e olyan boldog ebben a hűvös barátságban, mint ahogy a felesége hitte?
- Maga szereti a szabadságát - jegyeztem meg. - Annyira, hogy szinte meglepő, hogy mégis férjhez ment.
- Nagyon korán adtak férjhez, - mondta őszintén, - amikor még alig értettem, mi az. Sohasem volt okom megbánni és ha valaki tanácsot kérne tőlem, azt mondanám, jobb azon mentül elébb túlesni, mert addig az asszony természete nem fejlődhetik ki a maga egészében. A legtöbb leány nem tud szabadulni a férjhez menés kísértésétől addig, míg nem engedett; nagyon is fontosnak hiszik az egész dolgot és fölöslegesen sok időt veszítenek vele. Ha korán mennek férjhez - természetesen jó egészség és jó körülmények mellett, - még marad elég idejük maguknak is élni azután; a férj pedig megadja azt a védelmet, amire a mai társadalmi rend mellett még szükségünk van. Lehet, hogy nekem szerencsém volt... de nem is beszélek magamról. Talán különösnek fogja találni, hogy mindezt így kimondom, és személyes tapasztalatokat fog mögötte keresni. Bajos is asszonynak nyíltan kimondani, mit gondol, mert az a körülbelül az, amit érez, legalább azt hiszik róla, mert többnyire úgy van...
Láttam, hogy másról akar beszélni és közös ismerősökre vittem a szót. Kicsi a világ, akadt egynéhány és azt is megemlítettem, hogy valahol az Y. huszárezredben szolgáltam.
- Az urakból én is ismerek néhányat - mondta
- Hohenfeset? Péterit? Szebeny bárót?
- Azt is...
- Jó barátom. Ugyan nem nagyon szeretem az arisztokratákat, de ő igen elmés és felvilágosodott ember.
- Igen, szimpatikus. Jó viszonyban voltak?
- Nagyon. Most ugyan már ritkábban találkozunk, mert áthelyeztette magát valami asszonyhistória miatt.
- Csinos ember volt, lehetett velük dolga - mondta hidegen - s egyszer tán nagyon is hangos volt a botrány.
- Nem egészen úgy volt, - védtem barátomat. - Senki sem tudott semmit a dologról, én is nagy nehezen csak annyit, hogy férjes asszony volt, nagyon előkelő, nagyon szép, és nagyon messze akart tőle kerülni, mert nagyon fájt a szíve.
- Ugyan, ugyan...
- Csak egyszer beszéltünk róla búcsúzásunkkor, és csak annyit vehettem ki belőle, hogy valami félreértés, vagy nagy harag van közöttük s hogy nem akar visszatérni, ha csak az asszony nem kéri rá. Pedig árt is a karrierjének ez a remeteség... De nagyságos asszonyom elfáradt.
Nóra megállott.
- Egy kissé leülhetnénk a fűbe - szólt halkan. - Meleg volt és én...
- Ahogy parancsolja. Majd szólok Balázsnak. Úgyis meglehetősen elmaradtunk tőlük; utánuk siettem, hogy időt engedjek az asszonynak.
Láttam, hogy egész testében remeg.
Leültem velők az árok szélére, nem akartam zavarni. Nórát és azt hiszem nekik is pihenő volt, ha velük beszélgettem. Persze mindenki unta a társaságukat, vagy azt hitte terhükre van, s az örökös téte a téte egészen kimerítette őket. Persze, hogy egyedül akartak lenni, de természetellenes helyzetük, vágyuk és szerelmük, meg hogy folyton vártak egymástól valamit, idegessé tette őket. Még nem szokták meg egymást és mostani viszonyuk mégsem hozott már újat, gyakran észrevettem, hogy nincs mondanivalójuk és fáradtan bámulnak egymásra. Sokszor keserűen vitatkoztak, hisz egy szavuk vagy mozdulatuk sem volt közönyös a másik előtt s ez az izgalom túlzott gyöngédségben vagy nervózus veszekedésben nyilvánult, nagyon próbára téve idegeiket. Ebben egészen egyformák voltak.
Tréfálkoztunk, de Balázs nem volt kegyes kedvében, különben sem rokonszenveztünk egymással és társalgásunk nemsokára megakadt, hűvösödött és vissza kellett térnem Nórához, ki behunyt szemmel, csöndesen feküdt a fűben.
- Mintha aludtam volna... - mondta fölemelkedve. "Olyan jól esett... különösen fáradt voltam az imént..."
Hazafele indultunk.
- Hol is van most Szebeny? - kérdezte később természetes hangon.
- Az Ue. huszároknál, Lengyelországban.
- Igen...
Kapujukhoz értünk s elbúcsúzott, homályosan éreztem, hogy most "csináltam valamit" de persze nem kérdezősködhettem tovább. Siettem Rhadenékhoz vacsorára, de a kapuban beleütköztem barátomba. Izgatott volt és nagyon sietett.
- Csak menj kérlek- mondta zavartan. Egy szavam van Bodajkihoz és azonnal megyek utánad.
Az ebédlőben Rhadenné fogadott, kezében egy levelet gyűrögetve.
- Nem tudom megmondjam-e Önnek - ... kezdte. Fáradt szemei vörösek egy kicsit.
- Ha szolgálatára lehetnék, - nagyságos asszonyom...
- Nem tudom mitévő legyek. Ezt kaptam az imént.
Valami közönséges névtelen levél volt; cselédírással figyelmeztette az asszonyt, törődnék vele, mit olvasnak férje és Bodajkiné annyit.
- Ostoba hazugságok - mondtam. - Hiszen Zsiga mindig olyan jó férj volt, hű apa...
- Hogyne, hagyta rá fáradtan. De lehetséges, hogy igaz. Ne gondolja, hogy féltékeny vagyok, az én koromban nem lenne értelme ily históriákra gondolni. Míg fiatal voltam, elég boldogok voltunk, de sohasem voltam valami szép, megöregedtem és örülök, ha békét hagy. Értem is, hogy a férfiaknak szükségük van szórakozásra. Csakhogy Bodajkiné nem olyan asszony... én nem vettem olyan komolyan az egész dolgot. De most, hogy ez az ostoba levél jött, nekem is eszembe jut mindenféle. Annyira megváltozott egy idő óta. Nem neki való ez már...
Kivette a zsebkendőjét és hasztalan iparkodott visszafojtani könnyeit.
- Hiszen már olyan régen élünk együtt... a férjem ő és most szenvedjen valaki miatt... hiszen nem is értem, hogyan lehet annyira szerelmes, de nekem is úgy rémlik, hogy baj van.
Megsajnáltam a szegény asszonyt, akinek oly rég a háta mögött volt már minden asszonyi élet és szenvedés, és most mégis bánkódnia kellett a másoké miatt.
- Talán jó lenne, ha Zsiga utazgatna egy kicsit, - tanácsoltam, hogy mondjak valamit.
- Unatkozik.
Rhadenné zavarba jött.
- Igaza van, csakhogy... nincs rá pénzünk. Zsigának természetesen vannak igényei... a nagy háztartás... Palival sokszor azt sem tudjuk, mihez kezdjünk. Nem tudom, kinek tegyek a kedvére, a szegény fiú... Nem akarok panaszkodni... de meg is akartam egyszer kérni, figyelmeztesse Zsigát, hátha megházasodna egyszer... De ha azt hiszi, hogy utaznia kell és talán az lenne a legjobb...
Vigasztalni próbáltam.
- Zsiga jön, - szólt ijedten. - Nem szeretném, ha észrevenne valamit. - Nem is volt valami gyöngéd hozzá és képes lett volna rajta tölteni ki a bosszúját.
A vacsorát rossz hangulatban fogyasztottuk el. Miután elbúcsúztam, barátom még hazakísért. Szép, nyári este volt és a városka olyan csöndes, akár egy puszta... még a tücskök ciripelése hallatszott a kertekben. A régimódi, fehér házfalakra ágbogas, fantasztikus árnyékok kúsztak a holdvilágban. Csak kevesen jártak az utcán... elkésett munkások... egy fiatal pár, lassan elmélyedve, az asszony beleilleszkedve a férfi vállába... valahol messze szegényes tánc zene cincogott és egy kutya elvakkantotta magát a homályban.
Nyomasztó csönd volt közöttünk. Miről is beszélhettünk volna? Arról semmi esetre, amire gondoltunk. Gentlemannek neveltek s az nyomott mindkettőnket. Mégis célozgattam egy kicsit pénzkérdésekre, Palira és esetleges házasságára.
- Erre még sohasem gondoltam - szólt elgondolkodva. Majd idegesen: - De hisz ráér még! Kit vehetne el az a kölök?
- Istenem, egyelőre senkit, de megtörténhetik és kötelességeid vannak iránta,
- Azt akarod mondani, hogy nem ismerem a kötelességeimet?
- Kérlek, ha...
Hirtelen megszelídült.
- Igazad lehet. Nem törődőm velők. Pedig már öreg volnék, vagy mi. Szeretem is őket. És nagyon szégyellném, ha valaha utjában állnék Palinak. Talán el se bírnám viselni, pedig el se hinnéd rólam. De ő még fiatal és jó szívvel dolgozik értem.
Nem tudtam mit mondani. A beismerés leghamarabb fegyverzi le az embert.
A szálló elé értünk. Sörszag és a vidéki korcsmák zűrzavaros lármája csapott meg. Barátom még bejött velem a világos előszobába. Nervózusan csavargatta cigarettáját ujjai között; szép, erős, katona kezei voltak: nagyon ápolta, mert Nóra szerette a szép férfikezet.
- És ne feledd, hogy az íróasztalkulcs a tiéd. - mondta mikor elbúcsúztunk.
Másnap kellett elutaznom. Egész nap dolgom volt és csak ebéd után akadt egy kis időm, hogy hozzájuk szaladjak búcsúzni. Ahogy verandájukhoz értem, láttam, hogy kicsit korán jöttem és mindenki szokott siestáját végzi. Meleg volt, fáradt voltam és a fák alatti függő ágy engem is csábított, leheveredtem egy kicsit és úgy látszik csakugyan elbóbiskoltam.
Mikor lassan magamhoz jöttem, ketten beszélgettek a közelben. Még félig aludtam és nem is figyeltem, de mint néha megtörténik, utólag nagyon is emlékeztem arra, mit beszéltek, úgy hogy már röstelltem megmozdulni, nehogy észrevegyenek. Nem messze ülhettek egy padon; Pali gyöngéd hangjából kivettem, hogy húgához beszél, kinek tiszta, élesebb timbreja tán hallhatóbb is volt, mint akarta. A hangja éles volt és izgatott, bátyja kérdésére felelhetett.
- Lehet, hogy bánt valami.
- Igen, és rosszul esik nekem, mikor most annyira szeretném, hogy egészen boldog lehess... Nem akarnálak sérteni vele, de félek, hogy Balázs nem jó ember.
- Okvetlenül jó kell, hogy legyen?
- Másként miért akarnál a felesége lenni?
- Mert nem tehetek mást, - mondta a lány keserűen.
- Megbántott talán? Miért nem szóltál nekem? megvédtelek volna.
- Tudom Pali, hogy mindent megtennél értem és még se tehetsz semmit.
- Fáj, hogy annyira megváltoztál.
Anna nem felelt mindjárt. Szinte látni véltem, mint bocsátja karjait ölébe azzal a kedvetlen mozdulattal, mit oly jól ismertem. De aztán agresszívan kezdte újra.
- Igen, a kis Anna, az már nincs sehol. Amióta a házhoz jár a vőlegény úr.
- A vőlegényed és azt sem tudom, szereted-e?
- Félek tőle - mindentől. Boldogtalan leszek, hisz ő sem szeret.
- De ha ez így van, miért nem bontanánk fel eljegyzéseteket?
- Azt hiszed, az csak olyan könnyen megy?
- Nem könnyen, - mondta Pali, a becsületes fiatal emberek biztosságával.- De majd beszélek vele én. Te elutazol egy kis időre, az emberekkel pedig nem törődünk.
- Hogyne, ez nagyon egyszerű, nem megyek férjhez. És megint úgy fogok élni, mint eddig. Szépen kislány leszek otthon, aki még regényt sem olvas és bálba jár. És talán sohasem is kapok más férjet. Pedig szépen lassan megtanítottak egyre-másra. Először a kezemet fogták meg. Aztán beszéltek előttem mindenféléről. Megrendelték a kelengyémet, a hálószobámat, elkészítettek mindent. És addig csókoltak, most már hónapok óta, a ti tudtotokkal, elnézésetekkel, míg... nos míg hozzá kell hogy menjek.
- Mi... mit mondasz? szólt Pali rekedten.
A lány nem ijedt meg.
- Persze, te most akár el is hiszed azt rólam, - mondta szomorúan. Inkább, semhogy bevallanád, megértenéd, hogy éppen azért kell hozzámennem. És ő is azért akar elvenni, mert nem tehet másképp. Ezt olyan könnyű elhallgatni, letagadni. De ha nem tudok olyan angyal lenni. Ha megengedettnek, helyesnek gondoltam ezt a természetes érzést, és most, hogy kiösmertem a férfit, már nem tudok róla lemondani. Ó, nagy szépen, erkölcsösen rendeztétek be a világot. Hogy a nő mindörökre legyen azé, akire egyszer ránézett, és fizessen egész életével azért, mert egy bizonyos órában, mikor azt kívánták tőle, hogy a mennyekben járjon, földi érzelmei voltak.
- Anna, ugye te ezt nem így érted? - mondta Pali csaknem könyörögve. - Csak én gondolok mást rólad, a közönséges férfi gondolkodásommal.
- Csak gondolkozz hát rólam úgy, ahogyan ti szoktatok. Látom, hogy ez az élet... huszonegy éves vagyok már, és egyszer őszinte voltam. De azért most mégis jólesne, ha sírnék. Megsiratnám a kis Annát, akit most már sohasem adhatnék úgy oda egy férfinak... Elvesztettem... tudom, hogy egyetlen egy sem érdemelt volna meg, hogy az övé legyen, de oly őrültek vagyunk mi asszonyok, hogy mégis az fáj legjobban. Azért kell is Bénihez mennem, mert ő vette el tőlem, s úgy érzem, hogy ezáltal örökre hozzája tartozom. Mégis hűk vagyunk mi asszonyok...
Nagyon bátran beszélt, de a hangja most mégis gyanúsan reszketett.
- Nem érdemel meg téged! - mondta Pali hevesen.
- Lehet. De ő már megtanított engem. Te se szeretnéd, hogy a menyasszonyodat más tanítsa. Ha ő elvesz, nincs mit szégyellnem. Befejeztük s azzal vége, majd csak élek valahogy; egyszer csak elmúlnak ezek az érzések is és még boldogok is lehetünk.... Te akartad, hogy elmondjak mindent, de nem fogod megérteni, hiszen férfi vagy. Talán le is nézel érte...
Csönd volt. Pali bizonyosan megcsókolta húgát, a fiatal férfiak ritka hűvös és becsületes csókjával.
A lány haja most már nagyon csöndes volt, szegény, megalázott gyereké.
- Te jó, tiszta ember vagy, de nektek könnyű! Nem kell, ami nem tiszta bennetek, belehurcolni a családi életbe. Másutt van annak a helye vagy felszabadulhattok tőle. Nekünk nem szabad s azért alsóbb rendűeknek mondanak. Nehéz ezt megérteni. Hányszor szólják meg fiatal lánykák viselkedését; mily kacér, mily nőietlen. Ne bántsd. Ártatlan szegényke, nem tudja, a tekintetéből, sokszor a beszédéből is mit értenek és mentől fiatalabb, minél tisztább, a férfi csak szeretkezni való - mondjuk játékszert lát benne. Ha megismeri magát és az életet, később, ha tudja már, undorodik és vigyáz! Én is tudok már mindent nagyon jól. És néha úgy szeretném eldobni ezt a rabszolgaságot, átkozott asszonyi voltomat!
Sírt. Szomorú, halk zokogással, mint egy beteg gyerek. Megfordultam és egy pillanatra láttam megszégyenült szép fejét, amint, a fiú jólelkűen, zavarodottam simogatta.
- De hát minden asszony? ... - kérdé végre csaknem félénken.
Anna letörölte a könnyeit és jóindulatúan nézett rá.
- Most félsz, Pali. De vannak más lányok is, kis angyalok. Hisz minden attól függ, ki volt életükben az első férfi. És ha te voltál az, akkor bízhatsz. Ha tudnátok, ti férfiak, miért kellene magasan, tisztán megtartanotok magatokat, Hisz a ti tükrötök vagyunk mind, a ti teremtésetek... Úgy és most csókolj meg még egyszer és az Isten áldjon meg...
Pali elment. Kis idő múlva én is felkeltem s a kapu felé kerülve, óvatosan közeledtem Anna felé. Még ott ült, két keze az ölében és hagyta, hogy könnyei csendesen peregjenek végig az arcán.
Ha most én ülhetnék mellette és érezhetném, hogyan hullanak könnyei az én arcomra...
Jöttömre lehajtotta a fejét.
- Búcsúzni jön? - kérdezte aztán.
Iparkodott elrejteni felindulását és közönyös mozdulattal nyújtott kezet.
- Isten vele, - mondta még egyszer.
Én nem szóltam semmit és nem csókoltam meg a kezét. Elváltunk.
(Folytatása következik.)