Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 6. szám
Egy sápadt, ábrándozó. felszeg kis gimnazista - a harmadik osztályba járt - díjat nyert a gyorsíró versenyen: Petőfi összes költeményeinek ötven krajcáros zöld födelű kiadását. Úgy örült a könyvnek, mint egy játékszernek, egész nap magánál hordta, mutogatta, büszkélkedett vele. Délután elvitte magával a dunai ligetbe sétálni; egyedül járt - ez szokása már akkor is megvolt - ábrándozott, elmélkedett a maga kis félszeg gyerek-eszével s aztán egy padra leülve elkezdte a könyvet olvasni. És olvasta, amíg a sötétség be nem takarta szeme elől az apró betűket.
Ez az olvasás döntötte el a kis fiú sorsát. Ekkor nyílt meg előtte egy új világ: a költészet, ekkor vette észre először, hogy a vers nem csupán olvasókönyvi tanulnivaló, hanem valami szép dolog, amitől könnybe lábad az ember szem, piros vagy sápadt lesz az arca, ami fojtogatja a torkát, vagy rózsaszirmokat peregtet szép lassan, lágyan a szívére. Eddig is olvasott egy csomó verset, könyv nélkül tudta a Regét a csodaszarvasról, a Füstbe ment terv-et a Hadnagy uram-ot, de csak úgy olvasta mint a Találmányok könyvé-t s úgy tanulta, mint a latin grammatikát. Nem csengett a fülébe a nyelv dallama, a gondolatok ritmusa nem játszott fejletlen kis lelkével és kevésvérű szíve nem dobbant a vers ütemére. Ezen a napon először.
Ennek bizony, már huszonnégy éve, az egykori kis fiú már hallott azóta célzást deresedő fejére, nincs az a puha női kéz, amely homlokán a barázdát ki tudná simítani, új tudások, új kinyilatkoztatások már nem fogják többé lázba hozni. Igaz nagy dolog, új, nincs már számára semmi. De arra a májusi délutánra ma is úgy gondol vissza, mint azokra a nyári alkonyatokra, mikor először csókolt meg egy szép lányt. Az emlékezetben az édes, nagy érzések hasonlókká válnak egymáshoz, - egy vers, amely megfogta a szívedet, egy szerelem, amely eltűnt - szinte egyre megy. Az a kis fiú sírt, igazi könnyeket sírt az Apostol szenvedésein, látta maga előtt az arany kalásszal ékes rónaságot és harcot vívott a sorsharaggal, amely a költővel egy anyaméhben született. Kábult fejjel, káprázó szemmel került haza jó késő este s nem tudott elaludni sokáig: színek röpködtek a szeme előtt, árnyak suhantak a szobán keresztül és rejtelmes hangok áradtak a falakból. És hetekig nem volt tankönyv: csak az a zöld födelű vastag kötet.
Abban az időben a kis fiú bosszús lenézéssel tekintett tanáraira, akikkel addig tűrhető viszonyban volt. Csak azért, mert Petőfi diligenter frequentálta iskoláit egykoron. A Dunán hajót ha látott, a folyam keblét megrepesztette a hajó futása és az égre nézett, nem látja a vándor daruknak V betűjét szállani. (Pedig sem azelőtt, sem azután nem látott daru röpülni.) anyjára ha gondolt, a Petőfi anyjához hasonlónak látta, apját próbálgatta szerető humorral nézni (mennyire nem volt pedig humoros, szegény, korán öreg, összetört ember!) és fölényes szeretettel szólt öccséhez. Az egész világ Petőfi volt neki: az ő szemével látott, az ő eszével próbált gondolkozni és az ő szívének érzései mozgolódtak szívében. Addig az volt a becsvágya, hogy máriátor lehessen a longában és ő is át tudja ugorni a bakot. Ettől fogva arra vágyódott, hogy ő is tudjon verseket, szépeket írni. Meg volt írva róla, hogy soha semmi becsvágya be ne teljesüljön.
Ha most, harmadfél évtized távlatából visszanézek arra a kis fiúra, tisztán látom, hogy két lélek lakott benne. Az egyik a maga csenevész, gyáva, puha kis lelke, a másik a Petőfi dacos, bátor, lobogó nagy lelke. Az első szerényen meghúzódott és engedte szétterjedni, uralkodni a másikat. Petőfi átalakította a maga képére a kis fiú belsejét s ő vetette el bele az első nagy diszharmóniát, az eredendő lény vitáját a beleplántált eszményi lénnyel. Hogy oda soha többé harmónia ne jöhessen.
Aztán mentek az évek. Jött az első leány. A Petőfi szerelmének buta kis paródiája volt, Petőfi szavai tolultak ajkára a szögletes sihedernek és ha elkezdett a lányról ábrándozni, maga se tudta, hogyan, Petőfi-vers lett a vége. Félénken kullogott a leány után, de képzeletben a fiatal Petőfi hetyke vallomásait dobálta utána. Gondolatban Petőfi volt, a valóságban sápadt, ábrándozó, félszeg kis gimnazista.
Jöttek azután más költők, nagyok, legnagyobbak. Jött Arany János, az Shakespeare, utána Goethe, aztán megint Arany, utána Heine, Byron, jöttek sokan, velük újabb mámorok, újabb lelkesülések. De mind csak látogatásokat tettek, (az ajtót Petőfi nyitotta nekik) s hagytak magukból valamit, ki többet, ki kevesebbet a fölserdülő ifjú lelkében, de egy sem olvadt bele egészen, mint Petőfi. Az első szerzett pénz, az első költő, az első nő - ezek a nagy dolgok egy kicsiny ember életében; a későbbi pénzekben, későbbi költőkben, későbbi nőkben, mindegyikben van az elsőből valami. Az első ember, akit a hirtelen kigyógyult vak meglát - örökké az ember marad számára.
Mégis, - a későbbi költők kiszélesítették a láthatárt, megmutatták, hogy nemcsak úgy lehet látni, mint Petőfi, nemcsak a Petőfi érzései érzések. Jött az élet is - nagyon korán jött- s ez is segített nekik visszaszorítani a fiú lelkében Petőfit s jogaihoz juttatni a saját énjét, saját látásaira igazítani a szemét, saját gondolataira az agyát. Akkor már derengeni kezdett benne, hogy nemcsak napfényes puszta van a világon, nemcsak bojtár és béreslegény és betyár, hanem vannak hegyek, a hegyekben bányák, a bányákban dolgozó emberek, vannak városok, ezeknek házaiban más örömök, más szenvedések, más vágyak. És a szerelemnek vannak más gyötrelmei és ujjongásai is, olyanok, amelyeket Petőfi nem is ismert, a haza sorsa nemcsak a politikai retorika porondján dől el, hanem a kalászos mezőn, a fülledt műhelyben, a porszagú könyvtárban is, mindenütt, ahol dolgoznak, élnek, szenvednek. Minden lehet más is - nemcsak olyan, amilyennek Petőfi látta.
Lassan, észrevétlenül különváltak: Petőfi és az egykori kis fiúból lett legény. Megmaradtak egymás közelében, két bizalmas jó barát, de egyek nem voltak többé. Elkülönböződött egymástól a gondolatuk, de szeretettel hallgatták egymást, éles vitába nem keveredtek. Csak az együvé tartozás érzése homályosodott el, Petőfi nem volt többé a kizárólagos barát, újakat idegeneket is kellett tűrnie maga mellett. De a kritika nem ébredt még fel.
*
Megjött ez is. Nagy, vívódó harc, lihegő birkózás Petőfivel. Az első észrevevése egy vers gyöngeségének heves, szúró fájdalom volt. Mint mikor a gyermek rájön, hogy apjának is vannak emberi gyöngéi. Mint mikor az ifjonc észreveszi, hogy az imádott leány mégsem a csöppentett tökéletesség. Az egyik hiba kiderülése után következik a többi hibák szenvedélyes önkínzó, átalkodott keresése, a konok gyanakvás, a kicsinyes bizalmatlankodás. S minden új rossz vers új fájdalom, új veszteségnek keserű érzése. Minek is az a kritika? Nem jobb volna ma is gyönyörködni a Hunyadi László balladájában, - szükséges volt észrevenni szavaló középszerűségét? És mégis akibe egyszer belesett, szabadulni tőle nem tud. S aki annyira benne élt a költőben, az előtt az első belülről jövő kritikai hangra elsötétül egész költészete. Ha fiatal az ember és a vagy-vagy alapján gondolkozik.
Az az ifjú legény is felboncolta, kipreparálta, nagyító üveggel vizsgálta Petőfit, keserű elszántsággal, nem kímélve sem őt, sem magát. Önemésztő kárörömmel födőzött föl egy-egy rossz rímet, keresett fordulatot, - már azt se tudta élvezni, ami szép s a Szeptember végén muzsikája is tompán kongott a fülébe. A szívéből csepegett a vér és mégis gyilkolta, ölte magában Petőfit. Idegen lenni nem tudott iránta, hát elkezdte gyűlölni. Kínos, veszekedett gyűlölettel, ahogy azt gyűlöli az ember, akit nagyon szeret. Micsoda bolond érzés: személyes harag olyas valaki iránt, aki már negyven év előtt meghalt! De Petőfi élt, valósággal személyes életet élt annak a fiúnak a gondolataiban s azok az órák, napok, évek, melyeket vele töltött, még ma is úgy élnek az immár delelőre hajlott férfi emlékezetében, mintha akkor Petőfi testi valójában is ott ült volna előtte, hallgatta volna becsméreltetését és mosolygott volna rajta. Szidj csak, szidj, mennél dühösebben szidsz, annál jobban látom, mennyire érzed nagyságomat, mennyire élet ma is, amit daloltam, mennyire nem vált papirossá. Mintha így szólt volna az ő nem dallamos, de komoly és meleg hangján. Mert a hangját is ismerte az a fiú, a soha nem hallottat; tudja isten, honnan vette, de ismerte. (S mikor később, évek múlva az öreg Vajda Jánostól kérdezte, milyen hangja volt Petőfinek, ő is körülbelül olyannak írta le.)
*
Sok könyv következett erre, a Petőfi-irodalom. Egyszer már végezni kellene Petőfivel, tisztába jönni vele, objektívvé, tudatossá tenni a hozzá való viszonyt. Lássuk, hogy csinálták mások. Régi folyóiratok, lapok, régi és újabb könyvek - sok száz cikk. És semmi. Petőfiből nincs semmi bennük. Gyulai Pál érezte és értette, Zilahy Károly pedzett belőle valamit, az a kis vázlat, amelyet róla adott, tökéletlen és hézagos, meglehet, de legalább a reális, az igazi Petőfit próbálja megfogni és egy-két vonását meg is fogja. De a többi? Szó, szó csupa szó. Az embert nem érti egy sem, a költőt még kevésbé. Holt adatokat megállapítani, azt tud egyik-másik, (még ezt se sokan), de összefogni egy essayben, egy könyvben Petőfit... Az ember csak olvassa betűiket, keresi a megértés egy villanását és nem talál semmit. Aki próbál is valami egyéniséget kirajzolni Petőfiből, csak általánosságokig jut el, vér és élet nélkül való bábot, a legjobb esetben operaházi tenoristát csinál belőle, aki állandóan saját dunaparti szobrának pózában áll, kócosra fésült hajjal, modorosan szavalva, nem hallatva egy emberi hangot, amelyben testvérét ismerné fel az ember. Mesterkélt frázis-ködbe burkolják, amelytől nem lehet meglátni való alakját. Még jó aki filologizál vagy adatokat rágcsál, - ettől legalább valamit kapok. De aki esztétizálni kezd, az belefojt nyárspolgári cukros vizébe. Micsoda istenkáromlók azok a Barabás Ábelek, akik a lábánál fogva ráncigálják alá a maguk alacsony színvonalára Petőfit, kongó szavalatokat, verejtékes elmésségeket mondanak róla, körülöntik zagyva magyarázatok áporodott olajával, - nézni is émelyítő.
Nincs magyar költő, akiről annyit összeírtak volna, mint Petőfiről. És nincs, akiről olyan keveset tudtak volna mondani. Egy kásahegy, amelyen keresztül kell enni magát és mikor keresztül van rajta, akkor látja az ember, hogy messzebb van Petőfitől, mint volt. Ennek a neve Petőfi-kultusz. Bálványul állítani egy oszlopra, őt, a bálványdöntőt, hogy ne kelljen közelről nézni, ne kelljen megkeresni kapcsolatait az élettel, a maga korával, kimérni szelleme szélességét és mélységét, kinyomozni lényének gyökereit. És mindenek felett papiros-falat kell állítani a költő és az egyszerű olvasó közé, aki fogékonysággal és értelemmel akarja megismerni. Ha van a kritikának pozitív értelme, nem lehet más, mint közelebb juttatni az írót az olvasóhoz. Semmi úgy el nem távolítja az olvasót Petőfitől, mint a mi Petőfi-irodalmunk.
Bolond fiú, itt hiába keresed a módját annak, hogy költődhöz való viszonyod normálissá váljék. Csak vívódj tovább magaddal, vedd elő újra meg újra Petőfit, igyekezz elfelejteni régi szerelmet, régi haragot, merülj bele, de ne merülj el benne. Majd egyszer eljön az idő, amikor megadatik neked látni a saját szemeddel Petőfit.
*
Megjött-e már az az idő? Az évek múlnak, az ifjúság utolsó zöld levele is lepereg az ágról, ködök ereszkednek mind sűrűbben lelkünkre, sietni kell, mielőtt végképp belehajtjuk fejünket a hétköznap igájába.