Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 5. szám · / · FIGYELŐ
A Miénk most megnyílt második tárlata tele van nyugodtan, befejezetten, jóllaktatóan szép képekkel. Legegyszerübb volna ezekről beszámolni és hozzátenni, hogy az izgalmas, esztétikai jóllakottságunkat feldúló, a megdöbbentő, a homlokráncoltató impressziók, amik kiegészítik a komoly és nemes magot, mellékesek, száma nem jövők, jelentéktelen járulékok. De nem. Ahol megállapodott stilisztika - ha még oly frissen és üdén komponált stilisztika - áll szemben anarchikus támadással, ott a támadás, a forradalom az érdekes, ott a határokon keresztüllépők követelik teljes joggal, hogy nézzünk a szemük közé; próbáljuk megtudni: beteg láz űzi, kergeti-e őket, vagy a talentum minden szétfeszítő ereje.
A Miénk tárlatán, élükön a nagy utakat, szép utakat megjárt Kernstock Károllyal, egyszerre csapattá verődve sorakoznak a lázadók, a festőművészét nyugtalan álmainak megszólaltatói, akik elszórtan, egyenként eddig is megjelentek, ott, ahol a szabadabb kezelés, a tágabb kapu - ha már nem a megértés és a szeretet - beengedte őket. Lázadásuk természetesen nem az úgynevezett akadémiának, a simára csiszolt ábrázatok, a bársony és kelmefestés lovagjainak szól, hanem a ma még eleven festő-hitvallásnak, a naturalizmusból kiinduló impresszionista és neo-impresszionista művészetnek. Ez az egész hitvallás, minden ágazatával, felekezetével, valóban meghiggadt, elcsendesedett víz. Állóvíz. Nem minden állóvíz romlik meg, általában azonban a megcsendesedett vizek ki vannak téve a poshadás veszedelmének.
Esztendők óta minden lélek mélyén ott mozgott a kérdés: mi következik, mi lesz most, hogy gyönyörű harcait diadalmasan befejezte ez a tábor, amely a levegő, a szín, a forma költészetét, egész hatalmas zenekarát szólaltatta meg. A harc szinte a szemünk előtt folyt le. Még élnek héroszai. Még frissen és ifjú erőben termelnek a közös vallásnak új meg új templomot épített hatalmas egyéniségnek, de szó sincs róla, hogy velük befejeződött volna az élet, hogy utánuk ne következnék valaki, valakik, akik új lámpással világítják meg a művészet misztériumait.
Már most a Miénk kiállításán feltűnik néhány festő, vannak közös vonásaik, mások, mint a közös hajlékban meghúzódó művészek, többnyire fiatalabbak is. Az a kérdés, mennyi közük lehet a művészi jövő megalapozásához? Vakmerő kérdés, mióta közkeletű Anatol France példázata Krisztusról, aki észrevétlenül, teljes jelentéktelenségben halad el mellettünk, miközben tudákos lármával arról tart a vita, hogyan alakul majd az emberiség jövendő hite. A Messiásnak voltak tanítványai, de az álprófétáknak is voltak. Nem, nem tudhatjuk, hol jár a Krisztus, még az sem lehetetlen, hogy Kernstockék közt. Próbálunk vissza nem riadni attól, hogy első pillantásra, első ismerkedésre ez az új hit cseppet sem csábító. Nem csábító, hogy az első szorongó, meglepett, a főbeütöttségre emlékeztető érzés után a valóról, sőt a stilizált, a szín-példázatokba összefoglalt valóról alkotott fogalmainkat egyaránt felborító képek előtt magyarázatokért kapkodunk, vallomásokat kívánunk, kalauzt óhajtunk magunk mellé. A képnek azonban nem szabad idegen tolmácsra szorulnia és a képtől, a színek, formák külön szavától a saját alkotójának beszéde is idegen. A kedvetlen elfordulás, vállrándítás következnék, de visszatart egy egyébként káros elfogultság: hogy íme, Kernstock Károly festette ezeket a képeket. Kernstock aki annyi harmonikus, egész eredmény, szimpatikus küzdelem után érkezett meszes festék-piszok alatt szégyenkező nőihez. És a képek előtt nevetnek. Szorgalmas, állandó vernissage-látogatók bevetődött, jámbor vidékiek nevetik a túlzottan nyúlánkká tett nő túlzottan kígyózó mozdulatait, színét, amelyről, hogy mely színnek a túlzása, nehéz volna megállapítani. Letelepednek a kényelmes zsöllyékbe és vidáman, egészséges brutalitással kacagnak. Tehát bizonyos, hogy nem szabad elmosolyodni. vagy kell-e megmondani, ki minden halhatatlanok előtt álltak meg nevetve a megcsontosodott észjárású kortársak.
Szótlanul kell várnunk. Kernstockról tudjuk, hogy érték, Perlrót-Csaba egy-egy képrészlete, alakja, aktja bizonyítja, hogy titánkodás alá rejtett teljes tudatlanságról szó nincs. Czigány Dezső nagy női aktja pedig tulajdonképpen olyan, hogy a színskálának egy változatán, a formahangolás nüánszán fordul csak meg, hogy a kép nem lett stilizáltnak mondott, de erős marokkal stilizált, mondhatni monumentális alkotás, valami a maga nemében hasonló pompáson sikerült kis tájképéhez. A színskála azonban készakarva nem a harmónia, hanem a hangzavar felé közeledik. Czigánynak még színei vannak legalább. Visszatetszően egymást verő, de értékelhető és vitatható színek, Kernstock, Perlrót és egy-két jelentéktelenebb utánzójuk egyszerűen a már jelzett meszes festék-piszokkal helyettesítik a színt, visszariasztó foltokkal, amik mintha demonstrálnák, hogy a színnek ragyogó mozaik-képekből, bíborból, aranyból, elefántcsontból eredő kincsesházát milyen alacsony meszelőnyomattá tudta korrumpálni az olajfesték. Ha nem akarunk banális célzást tenni Gauginre, ha a naiv és primitív, a munkájukban elmélyedő festőkkel való rokonságot keressük inkább a Miénk ifjúságának viharosan magyarázott képei előtt, akkor nem is lehet egyébre gondolni, mint a mozaikra, drágaköves, aranyos, csillogó alapra, amelynek anyagiassága ritmussá változtatná, megbékítené, megértetné a valóságtól eltávozott - formákat. Az anyagiasság, az üvegdarab, az aranyhímzés, vagy a freskó kényszerítő korlátai nélkül merőben idegen formák és izzadtságos nehéz festékjük szemkínzó, mint a szennyes ruha.
Lehet, hogy köztük van Krisztus. Ám Anatole France azt tanítja, hogy többnyire egészen máshol bukkan fel a megváltó, mint ahol utánuk kutatunk.
*
A forrongással, tépelődéssel, jövősejtéssel szemben persze polgáribb, filiszteribb élvezet: örülni a megállapodott derűs jelennek, a tónak, amely már nem háborog, de még kristálytiszta. Még gyöngyszemek kergetőznek benne. Rippl-Rónai József: micsoda vidám, micsoda napsütéstől ragyogó szobát varázsolt megint. Piros jókedv, piros színek, összehangolva fehérrel, zölddel, feketével, elragadóan beszédesek, hogy felragyognak előttük a szemek és megértőik nyilván tapsolni szeretnének legszívesebben. Az új és frappáns hatások megértetésének imponáló tudományában megint előbbre haladt Rippl-Rónai és ez emeli talán miénkbeli társai fölé, akik többnyire maradtak az első kiállítás - egyébként kitűnő - fokán.
Fényes Adolf fínom, halvány reflexeit hozta le. Köztük a firenzei múzeum-kép a legbeszédesebb, szinte hitvallása a színek és formák impresszionista megfogásának. Ferenczy Károly Henyélése és Karámok című tájképe emelkedi ki erőteljes kollekciójából. Két nagy dekoratív kép, az Iványi-Grünwald Béláé és a Csók Istváné közül Iványié a csendesebb szavú és a többet mondó. Boromissza Tivadar téli tájképe csupa finomság és frissen, mozgalmasan színes nagybányai vásárja. Hatvany Ferenc képeiből a Virágcsokor című, eleven levegőn átszűrt színfoltjaival tetszik a legjobbnak. Meg kell nézni Kosztolányi (Kann) Gyulát, Vaszary Jánost, Szinnyei-Merse Pál fiatalságának harmincöt éves, nagyszerű dokumentumát. Gulácsy Lajost. Jávor Pált, Tihanyi Lajost. Orbán Dezsőt. Az egész intim kiállítást. Egy-egy félóra elfelejteti a magyar művészet nehéz betegségeit.