Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 5. szám
Keresztes, hófalú tornácba fordulék be,
a nyájas szerzetes mutatta az utat
a toronyhoz, amely büszkén szökell a légbe
s Velence ujjaként az ég felé mutat.
És ott hagyott magam, hol négy sarokkal égbe
kigyóz a deszkaléc s szorúl az öntudat
a szem kapaszkodik a harangkötelékbe
s végét nem érheti s szédűl, s ijed, kutat.
S egyszerre...fenn!...a menny gyulad ki kék világul
és négyfelől a nagy szigetváros kitágul
mely ég és víz között gyémántos fényben áll,
hol minden büszke ház új szépséget kinál.
Egy perc... egy szédülés... a szív ijedve dobban.
Lefelé, lefelé!... hamar!... a deszka koppan.