Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 5. szám
Elbizott erény! hizelegve gyávább
s korlátoltabb lant rezeg udvarodban:
ámde nem tisztább! Az enyémet néked
még ifjú izmom. Neked égő csokrot
soha nem látott faju szakadékok ormán
vakmerő kézzel,veszedelmes úton:
bódító sötét liliom keresztjét,
vérvörös hunyort, s örökös virágu
Nem neked, természet öröklött büne,
szerelem, romlás buja zöld hinára:
nem gerincivó Cytherea, néked
Nem, vad gyilkosság, alacsony tolvajlás,
nem, rut fösvénység, feneketlen bírvágy,
nem, te legrosszabb, pohosult tétlenség,
s orvosolhatlan butaság! nemünk nagy
szennyesládájat teletöltő! moslék!
hitvány szemétdomb! Sohsem érdemelték
Mert te vagy a nagy, te vagy új és bátor,
te vagy az erős, te vagy a kiváló,
villogó fejszéd a sürűn járatlan
Bűn, bünnél szászor rokonabb erénnyel,
mégis bűn, nagy bűn a buták szemében,
kik kopott párnán a sötétben ülnek,
Ámde bátran én teneked szegődöm,
szolgáid legszebb javadalma, nagy Bűn,
add fényes fejszéd a kezembe! Kenj be
Ó fogadd ifjú, de derék erőmet!
Rontok, épitek! Zuhanó szekercéd
fénye hullócsillaga tőlem ejlik,
te vagy az erős, te vagy új és bátor:
Gallián Caesart te vezetted át és
új aranymezőt kereső, te leltél