Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 5. szám · / · KÁDÁR ENDRE: ÖRÖKIMÁDÁS
A kezébe vette hegedűjét.
- Mi is ez? gondolkozott egy fiatal lány. A kertes ház hátuljáról, amelynek ajtaja, ablakai egy sikátorra nyíltak, olvadt hegedű futamok szárnyaltak elő. A kert olyan volt holdfényben, mint egy csodálatos aeol-hárfa. A hangok átrepültek a kerten. Élő életek feléreztek erre, a fák egymáshoz hajoltak, a levelek felsusogtak; egyik szólt, másik felelt.
Valaki ábrándot játszott, amelyben benne volt minden bánat. Szomorúságok, amiket nem lehet elmondani: egy földön heverő álma, aki egy nyári éjszakán a fűben feküdt, tejút mentén hulló csillagok húztak, tücskök cirpeltek szanaszéjjel; tudta, hogy ez a pillanat az, amelyben, ha felkel utoléri tejút mentén a boldogságot. De hagyta futni: miért?
- Ki hegedül? - mondta a leány. Dobogó szíve megmondta neki, hogy ki játszik, mégis lejött és megkérdezte a házmestert.
- A fiatal úr, aki a hátsó kapunál lakik.
- Ki az?
- Csak annyit tudok, hogy esztendeje itt lakik, de soha egy rossz szót nem mondott. Nagyon finom úr.
- Asszonyok járnak hozzá! - Ezt a házmester sápadt, vértelen arcú leánya mondta. Lehetett, vagy tizenhat éves.
- Olyan szép, mint egy kép, - mondta a fehér lány.
Valaki a házmester nevét kiáltotta.
- Ő! - mondta a házmester leánya és összefonta a mellén a blúzt.
Hort megjelent az ajtó előtt. Köszönt.
- Keresett valaki?
- Igen, - mondta a házmester alázatosan - a szabó - két ancúgot hozott...
Várakozóan elhallgatott.
- Na, - mondta Hort.
A házmester közelebb húzódott.
Egyszerre volt itt, két nagysága.
Az egyik leány lejött.
- Csendesen, - mondta Hort.
- Itt voltak...
- Egyszerre?
- Egyszerre.
Nagyot szívott cigarettáján.
- Mondtak valamit?
- Nem, csak sokáig lesték egymást, az utca végén.
Hort a szívére nyomta kezét. Oly hangosan rendetlenül vert, hogy megdöbbent.
- Szívbajos leszek, - rémüldözött. - Leült egy fotelbe és éjfélig cigarettázott.
- Állatok, - mondta egyszerre mérhetetlen megvetéssel és utána tette:
- Tegyenek, amit akarnak.
Le akart feküdni, az ablakhoz ment, hogy betegye, de visszadöbbent. Az ablak előtt egy nő állott.
- Steinné.
Ijedt, lázban égő szem nézett könyörögve a fiúra.
- Maga az? - szólt Hort szánalommal. Megismerte a fehér leányt, a gyáros leányát, aki a ház másik oldalán lakott és akivel egyszer-kétszer beszélt.
A leány hallgatott. Hort azon gondolkodott, mit szóljon.
- Megfázik! - hajolt ki. Megfogta a leány kezét, az közelebb jött az ablakhoz.
Ha megtudják, ha meglátják - szólt újra Hort.
- Alszik mindenki - súgta a leány.
Most csendesen nyitotta ajtaját. Kézen fogta a leányt, megcsókolta könnyező szemét, nedves ajkát. A leány szája síróra állt, de mosolyogni akart. Szólt:
- Én nem bánom, ha meg is kell halni.