Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 5. szám · / · BABITS MIHÁLY: SZAGOKRÓL, ILLATOKRÓL

BABITS MIHÁLY: SZAGOKRÓL, ILLATOKRÓL
5.

A szagok nagy asszociatív hatását azelőtt affektív erejüknek tudták be. [*] Az én két újvilági misszem kísérleteinél, melyeknek eredményét az American Journal of Psychology tette közzé, elkülönítette azon eseteket, melyeknél az affektív kapcsolat lehetőnek látszott. Teljesen kizárta az ideátiós asszociátiók lehetőségét. S mi volt az eredmény? A szagok nem mutattak nagyobb asszociatív erőt, mint akár az értelmetlen szótagok! Tán esetleges hangulatuknak - affektivitásuknak - kell betudni egész asszociatív szerepüket? De az ez irányban végzett kísérletek sem adtak jobb eredményt, ami csak megerősíti a következtetést azon régi tapasztalatból, hogy teljesen közömbös szagokhoz is gyakran erősen társulnak nagy affektivitású képzetek. "Egy doboz szaga emlékünkbe idéz egy kertet, amelyet gyermekkorunkban láttunk."

Hisz annyira nem az affektív erő hatása az asszociatív, hogy gyakran a dolog megfordítva áll. A sóspaprikás kenyér szagát ki mondaná édesnek? Mégis ez a szag (igen sokak megfigyelése s az enyém szerint is) tökéletesen azonos a rezeda illatával. (Ezt vegyileg is magyarázni kéne.) A rezedaillatot pedig ki nem mondaná édesnek? Mi okozza az affektív hatást? Pusztán az idea-asszociáció. Másként a megcsalt szerető orrába

Warum steigt denn aus dem Balsamkraut
hervor ein Leichenduft?

Tévesnek tartsuk tehát a természetes induktiót, mely a szagoknak oly nagy asszociatív erőt tulajdonit? Ne; hanem titkát a kísérlet által nem reprodukált bonyolultabb feltételek között keressük - mondják okos misszeim.

A szagok sokkal ritkábbak tudatunkban, mint bármely egyéb érzeteink. Ami ritka: becses; s ez valódi műbecs. A művészet a világ másolata s több: a természet folytatása, tovább építése; új variációk létrehozása a meglevőkből és azokon felül. Aki a világot másolja, sőt tovább építi: az a világot akarja, sőt meg sem elégszik vele; felfogásom itt egyenes ellentéte a Schopenhauerének. A világ pedig nem holmi Ding an sich, hanem, közvetlen, érzeteink. Aki a világot (vagyis minden érzetet, még a fájdalmasat is, fáradatlanul) szereti és akarja és élvezni tudja (a művészi fogékonyságú ember): annak a változást kell szeretnie: a világ maga, maga az érzet nem egyéb, mint változás. Aki a változást és az érzeteket szereti, annak kivált szívesen kell látnia a ritka érzeteket és minden ritkát. Íme egy új ösvény. A szagok ritkasága kétségtelenül egyik fő tényezője esztétikai hatásuknak. [*] A művész, akinek az említettekhez képest fő jellemvonása a kívánság és kíváncsiság, kétségtelenül örömmel fogja fogadni a dolgoknak egy egész új oldalú nyilatkozását (hogy már a közrealizmus nyelvén beszéljek; habár én a dolgokkal nem törődöm, csak a nyilatkozásukkal.) S mért ne adhatnának a szagok a plátói eszméről csak olyan intuíciót, mint akár a színek? A szagok Locke szerint a testek secondär sajátságai; vagyis Spenser elemzését követve, dinamikai téráthaladó tevékenységek, az alany, tárgy és környezet háromrétűen bonyolódott termékei; - de a színek is azok!

Nos már, hogy visszatérjek misszeimhez, ők a szagok asszociatív erejét is a második tényezőből, ritkaságukból származtatják le. S ez az egymagában is kielégítő magyarázat igazán Kolombus-tojásszerű. A ritkaság egyenes arányban áll a figyelemgerjesztő erővel, ez az asszociatívval. De ez pedig az esztétikai hatással áll egyenes arányban, miből következik, hogy a ritkaság nemcsak közvetve az asszociáció révén, hanem közvetlenül is s tán egyik legfontosabb tényezője a szagok esztétikai hatásának. De természetesen csak azoknál, akik az életet nem restek és nem gyengék teljesen akarni, legfeleslegesebb momentumaiban is (mert vagy minden felesleges, vagy minden öncél) vagyis művészi érzékűeknél; közönséges emberekre a szagoknak, (láttuk a női test illatáról) épp úgy nincs esztétikai hatásuk, mint voltaképp semminek. [*]

Vagy minden felesleges, vagy minden öncél; a szagoknak mégis, mint mindennek, csinos teológiájuk van, amelyet a darwinizmus kifejtett; a növényi szagok eredete olvasható Spencer Biológiájának 275.§.-ában.A szagoknak ezen a kiválasztási elmélet által magyarázott eredete és például az a sajátságuk, hogy táplálékok felé (Spenc, Psych. 140.) vagy a veszedelemtől elfordítják a figyelmet, valamint szerepük a nemi kiválasztásban (ami mind együtt a szagok affektív erejének egyik forrása) csak a dolgoknak szerfelett mesterséges (vagyis: természetes, mert a természet mindig mesterkélt = a lehető legnagyobb variációra törekvő) bonyolultságát bizonyítják: hogy amellett, hogy öncélok, egymásnak is céljai, mind mindannyinak, ami csak kiegészíti azt a tényt, hogy minden dolog minden mással oksági viszonyban is áll s ami a világ egyedül lehetséges mozgását és sokat félreértett egységét jelenti; s e mozgás, e kapocs, e különbség az egyetlen, amit a világból tudunk = maga a világ.

Ha már most az így (érzetekből) megkonstruált világhoz, mint új kombináció-elemet vesszük a kísérő affektusokat: azokat következésképp szintén akarásra méltónak és előidézésüket és új kombinálásukat méltó művészi feladatnak kell tartanunk, bár ellentétben az érdektelen tetszés esztétikájával s annak legőszintébb kifejtőjével, Schopenhauerrel, de megegyezésben az örök egyforma művészi gyakorlattal. Ez a művészet dyonysosi eleme, ellentétben az appollóival és tipikus megjelenése a zene. S most már felléptethetjük a szagok affektív erejét is (mely ritkaságuknak, teleologikus szerepüknek, asszociatív erejüknek és C-nek rezultánsa) mint harmadik tényezőjét esztétikai hatásuknak (s nem csak közvetve az asszociatív erő révén, melyet szintén emel, mint ahogy viszont az is emeli őt - újabb bizonyságául a természet sokszoros bonyolódottságának.) Minden affektus esztétikai hatása azonban sajátosan függ qualitásuktól s e ponton még igen sok a felderítetlen. [*]

Kitérés: Funktió mindig szorosan összefüggvén a szervvel az orr jellegéből a szagló érzékenység s így a művészi érzékenység [*] minőségére is lehetne következéseket vonnunk, ha le tudnók számítani mind az ezer melléktényezőt. Naivok (= kevésbé művészi (= kevésbé komplikált érzékenységűek) jellemző orra fitos. Nagy embereké ellenben gyakran nagy és feltűnő alakú. [*] Egész népeket (zsidó, római) is jellemez az orr e legfontosabb sajátságukban. [*] (De a "görög orr" nem adat, hanem ideál s különben inkább a homlokot jellemzi.) Voltaképp orruk (nem = csőr) csak felsőbbrendű állatoknak van. Az emberéhez leghasonlóbb, de lényeges különbséggel a Kahan nevű majomé (Semnopithecus nasicus). A tapír és elefánt orra, e természeti specialitás, nemcsak szagló-, hanem fogóeszköz is. - A művészi érzékiség adja meg az előkelőségét; innen a név: előkelő orr. Lavater szerint az orr honestamentum faciei. Paul Carus, a jeles amerikai psychológus szerint az adja meg leginkább az arc jellegét. Desor (Essai sur le nez) szerint az orr fejődésére a kultúra befolyással van és az először rendszerint az uralkodó családoknál jelentkezik. Az orr physiognomiai fontosságát felismerték még Lessing, Schopenhauer, a művészek közül először az etruszk szobrászok és az őket követő rómaiak.

[*] Néha szuggeráltatott - mondja Szemethy Béla a Heywood-Vortriede féle cikknek a magy. Filózófiai Társaság Közleményei számára készített kivonatában, hogy a szagok leszármaztatják asszociatív erejüket abból, (magyar szórend!) hogy affektív állapotokat és hangulatokat képesek előidézni. - Tekintve, hogy a kisérletek folyamán is volt szó suggerálásról, ez igen kétértlmű és kétségben hagy az iránt, vajon a kivonatoló maga is jól értette-e az illető helyet? It has been suggested, annyit jelent, hogy felvették azt a gondolatot, beszéltek arról is. A suggest ige ily értelme az angol tudományos stilusban egyész közönséges.

[*] Világos, hogy a kutya tudatában a szagok sokkal nagyobb szerepet visznek, mint az emberében (I. Spencer Lélektan 79. §): de viszont a kutya valószinüleg sohasem merit belőlük esztétikai gyönyört. Ugyanez áll a vademberről.

[*] Szász Zoltán négerénél a nő illata nem esztétikai követelmény, hanem ennek éppen ellentéte: a szokás.

[*] A zseni fősajátsága az érzékenység és uj érzések akarása lévén, a finom gourmandság (inyencség) nemhogy ellenkeznék a zsenivel, nagyon gyakran társul vele. Csak Schopenhauert és br. Kemény Zsigmondot említjük, nem szólva Brillat-Savarinről, akinek Physiologie du Goűt-ja az ízek iránti bámulatos érzékenységet és distinctiv képességet mutatja és Raibertiről, akit Pilo Mario az ízek Aristotelesének nevez. Lehet tehát íz-zseni. - Hogy a szakácsművészetet mégis csak bizonyos komikus mellékértelemmel mondjuk művészetnek, oka mint minden komikumnak, egy ellentét. Művészetnek szorosabban csak új, magasabb és feleslegesebb kombinációkat szoktunk nevezni; az ízérzékkel kapcsolt táplákozás pedig épp a legprimitivebb, legkevésbbé felesleges életműködés: bár cél is, sokkal inkább eszköz is, hogysem művészet lehetne (= önfenntartás). Mindazonáltal not in kind, csak in degree alacsonyabb s ugyanazon okból, mint az iparművészet. Épp azért az ízek mesterséges kombinálásának = művészetnek: hisz maga a természet ilyen. Lehet tehát un melodramma gastronomico, hogy Pilo Mario szavaival éljek - (de ezt nem nevezzük melodrámának s ennek is megvan az oka.) - Itt idézem Milton négy sorát:
What choice to choose for delicacy best
what order so contrived, as not to mix
tastes not well joined, inelegant, but bring
taste after tasta, upheld wiht kindliest change?
Itt idézem Symons szavait is Moszkváról szóló essayjéből: Colour must decorate colour in one unending series, as sauce sharpens sauce in Russian cookery.
Analóg okokból nem nevezzük művészetnek vagy csak térfából, a nemi vágyak mesterséges felkeltését: pikantériát, orpheum-színpadot. A fajfenntartás ugyan már magasabbrendű, de még mindig nem elég magas, nem elég öncél, nem elég felesleges. Joga azonban éppugy megvan: itt megint ellentmondok Schopenhauernek s a régi esztétikának.

[*] Müvészi érzékenység = az élet akarásának foka. A szaglókedvvel való összefüggését az eddigiekben, azt hiszem elég világosan megrajzoltuk.

[*] Ismerjük Mozart tréfáját, aki háromkezest írt és az orrával játszá egyiket, ismerjük Mozart orrát is s Goethéét s Mátyás királyét s Leonardo da Vinciét önarcképein, hogy Cyrano de Bergeracot ne említsem. Baudelaire orra is igen jellegzetes pl. a de Roy képén; Manet karikaturáján finom, szimatoló kifejezést ölt. Az átlagembert a durva pied de marmite, krumpliorr jellemzi. Parasztoknak ritkán van szép sasorruk s ha igen biztosra vehető, hogy jobb családból nemes fajból származnak.

[*] Leonardo da Vinci volt az első, aki utolsó vacsoráján nem csak Judást merte a jellemző orral pingálni. V. ö. a dákok jellemzését Trajánusz oszlopán. Herkusesét a görög szobrokon. Ratzel szerint (Archiv f. Anthropologie 1879.) a perui, mexikói stb. törzseknél a nagy orr a régi kultura emléke. Ma orrban is az indo-európai faj vezet.