Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 5. szám · / · LACZKÓ GÉZA: LUCIEN BEZARD HISTÓRIÁJA
Egyetemi óravég zsibbasztó dermedtségébe hetykén csilingelt bele a villanyos-csengő.
Lucien Bezard összekapkodta jegyzeteit, könyveit, begyömöszölte őket fekete bőr serviettejébe és lehágott a katedráról.
Jó estéket bólogatva, ide-oda tekintgetve, kirohant a teremből, karon fogta egyik kedves hallgatóját, akit szeretett az ő "csélá"-jának nevezni és cipelte magával versenyfutáshoz hasonló sétájára.
A vékony ember, aki Maupassant nem egy normand-tárgyú elbeszéléséhez szolgálhatott volna modellül, most idegesebb, dithyrambikusabb volt, mint egy évvel ezelőtt.
Mert időközben Becker F. Ágost megvált a francia katedrától, amit helyetteseként Lucien Bezard-ral töltöttek be "további rendelkezésig."
A kollégiumi órákon folyt incselkedésekhez hozzájárult most az egyetemi perolálás, hogy egyesülten szaggassák a túlfeszített tudományos izgalmaktól úgyis folyton remegő idegeit.
- Mit szól az én Csélám az előadásomhoz?
A barátja, aki hozzá volt már szokva, hogy úgy beszéljen Lucien Bezard-ral, mintegy hindu növendék pap a feljebbvaló lámájával, így szólt
- Nekem érdekes volt a Láma szava, de a többiek nem tudom, mit szóltak hozzá, nekik talán unalmas is lehetett.
- Hagyja el, azok nagyon is hozzá vannak kötözve az Élet Kerekéhez, ami hol föl, hol le, veti, hajtja őket. Baj, hogy egy idő óta én is igen rá vagyok kötözve. Nem élhetek az elmélkedés, a köldöknézés kontemplatív örömeinek.
A cséla nevetett.
Lucien Bezard ekkor már, mindössze négy éves budapesti tartózkodásának a felén túl, nem volt a Kollégium tanára. Nem bírván a két állás terhét, ettől vált meg, mert nem éppen befolyástalan helyről, határozott biztatást kapott a tanszék elnyerésére. Ekkor megvallotta, bizalmas embereinek, hogy minden ambíciója egyetemünk francia tanszéke felé hajtotta, már amióta itt van. Csakhamar másoknak is elmondta és hamarosan mindenki tudta a kis szürke ember szándékát.
- Mondja, Csélám, ha egy hallgató elújságolja a mai előadásomat valahol, nem kaparhat ki belőle valami vádat ellenem?
- Vádat?
- Szokták. Ne csodálja. Mondják, azt híreszteli egypár honfitársam, hogy nem is vagyok francia, hanem német.
- Gratulálok.
- Franciául se tudok.
- Szép.
- Ámító vagyok, sőt - zsidó.
- De miért?
- Szegény Cséla, mert ha már nem lehet az övék a konc, legalább másé se legyen.
- Mit mond a méltóságos úr, a Láma pártfogója?
- Azt, hogy tisztázzam magamat, mutatkozzam be illetékes helyeken, vigyek okmányokat...
- Nos?
- Nem, feleltem a Pártfogónak.
- Nem haragszik?
- Dehogynem. Mondta, tönkre teszem magam. Az áskálódók szavai hitelre találnak esetleg a minisztériumban, rontják a hatást az egyetemi tanács előtt.
- Jó embere a Lámának a Pártfogó!
Lucien Bezard fürkésző, ferde pillantást hajított a csélára a cvikkere mellől.
- Nem gondolja?
- De igen. Mondja, miért pártfogolja a méltóságos úr annyira a Lámát?
Ugyanaz a kérdő pillantás.
- Mert én azt hiszem, hogy a Pártfogó inkább más elől elszerezni, mint Bezard nagy tudományának megszerezni óhajtja a diadalt.
- ...?
- Sokat ír most a Láma, hol a Budapesti Szemlében, hol az Egyetemes Philológiai Közlönyben, hol egyebütt látható a neve.
- Ne is mondja a Cséla, azok a cikkek nagyobbrészt gyöngék. De kell, ezt már kell!
- A Pártfogó akarja! Nem jó vége lesz ennek.
Lucien Bezard hihetetlen idegessé lett. Hirtelen megállt egy kis papírkereskedés előtt, végigfutotta szemével a kirakatot, rámutatott egy sikamlós képre és nehezen nevetett.
A cséla nem szólt többet a dologról.
Beszéltek egyébről, a filozoptriexekről, Kiplinről, sok másról. Gyorsan, lázasan sokat. Látszott a lámán, hogy kereste a teljesen messze álló gondolatokat; szabadulni akart a rögeszmétől, a katedrától.
Mikor a rohanás után tojásrántottát és vörösbort vacsoráltak a Három hordó-ban, sok tréfa, gúnyolódás után Lucien Bezard hirtelen szólt:
- A cikkek arra valók, hogy ebben a Franciaországban kiáltóbbá tegyék tudományos munkáim szavát. Időt kell nyerni. Egy évig helyettes leszek. Mondjuk, két évig. Azalatt dolgozom apróságot, nagy dolgot, mindenfélét. Aztán egész szépen megválaszthatnak. A méltóságos úr ki akarja böjtölni a két ellenséges tábort... Lehet, hogy mást választanak meg. Akkor hazavonulok és Privatgelehrter leszek.
- Hátha mégis pályázatot hirdetnek?
- Akkor nem pályázom... Nem hiszem. A méltóságos úr azt mondta, nem lesz pályázat... Csapás lenne... Nem hiszem. De a Cséla tudja, hogy hallgatni kell erről.
Hirtelen elkezdett mosolyogni, felugrott s az ajtó felé sietett.
A cséla hátrafordult. Most lépett be egy katona-barátja az étterembe. Neki szólt a megtiszteltetés.
Pár szót váltottak az ajtónál s Lucien Bezard szemmel láthatólag rosszkedvűen jött vele vissza az asztalhoz.
Makacsul hallgatott és igen gyorsan evett. Egypárszor majd megfulladt. Köhögés után nevetni igyekezett és tréfálkozott. A következő percben megint elmerülve, szórakozottan hajított a szájába egy-két falatot, vagy löttyintett egy korty bort.
Mikor a tiszt távozott, a cséla Lucien Bezard felé fordult:
- Már megint valami rágalom...?
- Tas de brigands! Kellner, zahlen!
Fizettek, öltöztek és rohantak. A kapuban elbúcsúztak. A cséla sokáig nézte, amint hatalmas léptekkel kattogtatja az elhagyott utca csöndes gránit-kockáit az Élet Kerekéhez annyira odaláncolt láma.