Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 5. szám · / · LACZKÓ GÉZA: LUCIEN BEZARD HISTÓRIÁJA
A levegőben szállongó szeptemberi por olyan volt, mint a forró hamu. A recsegővé aszalódott körúti lombok alatt Lucien Bezard öles léptekkel igyekezett az Eötvös-kollégium felé. Rohanva szolgáltattam neki a díszkíséretet. Az arca még kicsit maszatos volt a vonaton töltött időtől, míg Strassburgból ideért. A ruhája gyűrött, tartása hanyag. Hanem a szemében, hanem a szavában volt lobogó érdeklődés. Látszott rajta, hogy lelkesül.
Furcsa, hogy ez a német tudomány emlőin nevelt normand emberke némi tartózkodással ugyan, de majdnem kibújik a bőréből. Budapest gyönyörű szép város, igaz, - onnan túl, a hegytetőről nézve. Az utcáin, a termeiben azonban sok a könyök, a hegyes, harcias könyök.
Nem a városnak örült, bár biztosított, hogy a körút olyan, mint egy párisi boulevard; nem a Kollégiumnak örült, bár nagy megtiszteltetés egy frissen doktorizált román filológusra, ha itt a francia szakórák vezetését reája bízzák. Egyszerűen örült; örült a kis Zuluföldre érkezett hittérítő. Lucien Bezard a román filológia malasztját hozta nekünk.
Vidáman fecsegett Strassburgról, a nagy és szigorú Gröber mesterről, szülei kis házáról a Ruprechtsau-ban, Mimi macskájukról, a vulgáris latinról, két magánhangzó között kieső t-ről, Bartoli barátjáról a strassburgi páraköpenyegről a kerti művelésbe vett földek felett... Mentül közelebb értünk a Kollégiumhoz, annál gyorsabban beszélt. De a kapu előtt elállt a szava s birokra kelve velem, maga előtt tuszkolt be. A lépcsőház ajtajánál már aztán én nyaláboltam át s beljebbítettem udvariasan. Lucien Bezard folytonosan a kalapját emelgette és nem szűnt meg percenként négy-öt "pardon"-t mondani. Nemcsak minden kollégistának, hanem a szolgáknak is előre köszönt. Az igazgató irodájában alázatos udvariassága hihetetlen arányokat öltött.
A szobájába is elkísértem, legyen valaki, akitől kérdezősködhessék.
Keveset kérdezett, de szerette, ha egy kérdése kapcsán negyedórákig van mit mondanom.
Egyszer csak elkezdte nézegetni a ruháját, a ruhámat, feszengett és megszólalt:
- Minden kollégista úgy öltözik, mintha gróf lenne. Nálunk csak a bankárok szívnak szivart. A bourgeois nem olyan fényűző nálunk.
- Magyarországon minden érvényesüléshez megjelenés is kell. Társadalmi vagy politikai siker és vasalt nadrág együtt jár.
- Különös.
Idegesen nézett szét és láthatóan gondolkozott.
Bizonytalan mondatokban, csöndes hangsúllyal biztattam, hogy jó dolga lesz nálunk és felálltam.
Az ajtóig kísért, elém ugrott, kitárta és darabig nézett utánam hajadon fővel a küszöbről.
A kis sápadt, borzas szakállú, kurta, kuszált fekete hajú ember, aki örökösen izgett-mozgott, hol fel s alá járkált a szobában, hol dobolt papírvágóval, villával, aki kapkodva, idegesen, derekát elő-hátra lengetve evett hihetetlen hosszú ideig hihetetlen keveset, csakhamar "alak" lett a Kollégiumban.
Mindenki előtt népszerű lett. Akik franciául, különösen ó-franciául tanulni akartak, ingerkedtek vele, hogy ne kelljen folytonosan zavaróan nagy tudományára gondolni. Akik nem akartak tanulni, azoknak jó volt heccnek.
Sokat beszéltek vele, még többet róla. Senkinek se volt közönyös. Tisztelték, csúfolták, bámulták, kinevették, lenézték, megmosolyogták, - de senki sem ment el szótlanul mellette. Akármi módon, de valahogy megfogta az ember érdeklődését.
Híre futott az egyetemen is, ahol amikor lektornak megjelent, már ismerősként várták.
A legmagánosabb körben is idegesen beszélt. Nagyközönség előtt egyenesen belemerevedett kapkodásába. Vergődött. Groteszk volt. Tudománya pedig körülözönlötte, mint a folyékony borostyánkő a legyet és megfogta, megrögzítette.
Az egyetemen vagy bámulták vagy kinevették ezt az elsőrangú szaktudóst. Aki bele szokott nézni az emberekbe, az tisztelte; aki maga se tudta, mért ődöng évekig teremről-teremre, az csak vigyorgott a láttán. De még az is megmosolyogta, aki tisztelte.
Lucien Bezard, akit minden közelébe kerülő ember egyénisége úgy megzavart, megingatott, mint levelet a szél, a szakóráról, az egyetemről örült, ha szobájába szaladhatott.
Nekidűlt egy cédula-halmaznak és toponymiai dolgozatokat készített. Otthagyta. Nekiállt egy másik cédula-tengernek s merítgette belőle a rendszeres anyagot a Zeitschrift für romanische Philologie indexéhez. Ha ráunt, olvasott. Legtöbbször Petronius Trimalchió-ja, Baudelaire, A. France és Kipling hányódott szerteszét a szobájában. Szakórái miatt naponta olvasott ó-francia szöveget. Reggelenként a takarító szolgát addig beszéltette, míg megtanult tőle magyarul.
Az intelligenciája úgy kapkodott minden szellemi táplálék után, mint a majom a datolya után. Amit megragadhatott, azt aztán forgatta, nézte, vizsgálta, feszítette, törte, majszolta, aztán eldobta.