Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 3. szám
Kék az ég, szinte belátni tiszta vize mélyén a fenekére. Könnyű, buborodó vitorlájú bárányfelhők úsznak a színén. A napsugár perzsel, de friss szellő legyezi az embert s a hőség nem tikkasztó, rekkentő, hanem lázba gyújtó.
Az ispán úr almás pején kocogva ér be a kis faluba. A lombok alatt leveszi széles karimájú szalmakalapját; csinos fürtjei szeszélyesen borzolódva csapzanak szanaszét fehér homlokán. A szeme csillog, barna arca tüzel, melle dagad s feketére égett keze idegesen rántja meg a ló zabláját.
Maga sem tudja mi baja. Lázasnak, hevesnek érzi a vérét. Az arcán pattanások nőttek s türelmetlen, ingerült. Egyszer csak elment a kedve a munkától s azt mondta, haza kell néznie. Most itt van, bent a faluban s még most sem tudja mit akar hát voltaképpen.
Letép egy akácfalevelet, a szájába veszi s halkan el kezd vele sziszegni. Végignéz az utcán. Sehol senki. Néhány liba, tyúk csipeget, kapargál a kiszáradt árok gazos partján.
Itt a háza, a derék urasági lak, amely körül alázatosan gurnyasztanak az apró zsellér viskók. A tőszomszédjában csinos kőház, ebben meg a gazdája a paraszt, aki ott lakik.
Hirtelen nagyot ránt a ló zabláján s bekiált ide.
- Szomszédasszony, galambom, adjon egy csókot.
Az ispán úr szabad száját mindenki ismeri. Nem botránkozik meg azon már senki, még a tulajdon felesége sem, pedig az ugyancsak kész a botránkozásra.
A szomszédasszony most jelent meg a tornácon. Hátulról jön, a kertből, a tilolástól. Világos, aranyszálas, gesztenyeszín haja fehérbabos törökpiros kendővel van menyecskésen hátra kötve, de nem úgy, hogy a legszebb fürtök lazán, baglyasan ki ne kandikáljanak. Fehér pozdorja lepi haját, arcát, ruháját. Ingvállban van s barna pirosra égett fehér teste telten, formásan kivirít a vászon ing tágas kivágásán. Ezerráncú szoknyájának kávébarna alapján nagy vörös rózsák hevernek a redők közé rejtőzködve. A szoknya féloldalt föl van tűzve csípőre, elfeledte leereszteni míg beszaladt a házba. Ám így kilátszik a durva vászonpendely csücske s alatta a remek láb, a hófehér térde kalácsáig.
A kicsattanó rózsához hasonlatos szépségű fiatal asszony hamiskásan fölveti a szemét és azt hajítja oda az ispán szavára:
- Majd ha fagy.
Be akar sietni a házba, de a férfi ekkorra éppen a virágos kis kertje kerítéséhez léptetett s egy parancsoló mozdulattal magához inti. Valami erős van a szemében, s az asszonyka egy kis habozás után eléje megy.
- Na, - mi kő? ...
- Látni akarlak, - suttogja a férfi s úgy néz rá, majd felperzseli a szemével.
A menyecske nevet, megzavarodik s még furcsábban, szégyenlősen mosolyog; fehér fogacskái megcsillognak piros ajka résén át. Aztán szemérmes lesz; elkezdi lesimítani hajáról, válláról, két karjáról a pozdorját. Mosakodik s bájos vonalakban vonaglik, mint a cica, a kéjes, hamis tetsző, rőt foltos fehér cica.
A férfi behunyja a szemét s a pillák közül gyönyörszomjasan néz rá.
- Zsófi, - suttog a szava.
Az asszony egyre zavartabb lesz s feltűzött szoknyáját ereszti le, mintha el akarná takarni szép magát. Nem is gondol rá, hogy ezzel a mozdulatával árulóvá teszi a kemény törésű ingvállat, amely öblös redőbe hajolva paradicsom kapuját nyitja a magasan ülő férfi szeme előtt.
Ennek vér futja el a szaruhártyáját s úgy belevágja sarkát a lova véknyába, hogy az felszökik; alig bírja aztán helyben tartani.
- Zsófi, - megveszejtesz! Belebődülök a szomjúságba. Innom kell! ...
- Majd - hozok - egy pohár vizet.
- Nem! Én megyek be hozzád! - lihegi a férfi.
A cica visszahúzza szép gömbölyű fejét a válla, a bársonyos lapockái közé s lesi mi lesz ebből. Bajtól tart.
- Érted! Be, hozzád, egy pohár vízre, egy pár csókra.
- Van esze!? - szökik fel az asszony.
- Nincs!
- Elmenjen!
- Nem én!
- Bolond.
- Az.
- Fényes nappal.
- Ha most áhitalak!
Az asszony elrémül.
- Mit akar maga? Meglát a felesége. Ha szomjas, - kérjen tőle...
A férfi összekapja a fogát, a szemöldökét. Fölpillant a maga házára. A hátulsó ablakok ide néznek. Magas komlóbokrok takarják a szoba ablakait, de a konyháéból éppen ide látni.
Fölcsapja kalapját s fütyölni kezd. Bágyadtan, halkan fütyöl egy-két taktust, megereszti a ló kantárszárát; a pejkó léptetve elindul és nem sokára befordul a maguk udvarára. A férfi csak néz, néz maga elé, halkan fütyörész s a szeme vissza sem rebben a menyecskére, aki lesődően figyel utána szürke, kitáguló, hunyorgó cica szemével.
A ló megáll az üveges, borostyán befutta veranda előtt.
- Béni!
Egy tizenkét éves vaskos kis fickó vágtat elő. Nyomában két szép kis barna úrfi ugráncsol.
- Apa, apa! - Kiabálnak élénken a gyerekek.
- Vidd a lovat az istállóba. Abrakold meg... Jó van, jó van fiacskáim. Menjetek játszani Bénivel... Itasd meg az a lovat te ... Nyár van teringettét, fiacskáim!... Ugráljatok, ficánkozzatok, mint a csikó.
A gyerekek torkuk szakadtából visítozva ugrálják körül a lovat, amely barátságosan horkant feléjük. Az apjuk kedvtelve néz utánuk. A nagyobbik gyerek már iskolába megy az ősszel!...
Fellép a verandára, három lépcsőfokon. Lecsapja kalapját.
Bentről babasírás hallik. A prücsök szól.
Sári néni, a szárazdajka etette a csöppséget, de annak nem kell a tejbe ázott zsemle. Ínyenc, mint az apja. Pedig nem kapja meg többet a legédesebb csutorát. Két kanál közt egyre bömböl s kiabál:
- Ma- mma- mma-ma.
A mama a konyhában van s a cseléd segítségével az aratók ebédjén dolgozik.
- Lelkem, édes lelkem! - szól be hozzá az ura olyan szelíden és békésen, mint aki nem tudna egyet kiáltani. - Gyere be egy kicsit lelkem, hozz egy pohár vizet is.
Az asszony bámulva néz ki rá.
- Itt a víz, igyál. Friss.
- Melegem van, hadd álljon.
- Mindjárt.
A férfi megállott az ajtóban s elnézte, hogy sürög-forog a felesége.
A sovány, de szép arányú asszonyka hajlékonyan nyúl ide, oda. Ebben is van valami macskaszerű. Fekete ruhájában, amit valami távoli gyász miatt visel, s amelyen csak a fehér kötény, meg koromfekete haja alatt a hófényű, nyúlánk nyaka tör világos foltot, igazán olyan volt, mint a feketeszőrű, fehérfoltos egerésző házi macska.
Körülötte minden ragyog. A rezek, a faedények, s minden a szabályos helyén. A rendetlenségnek árnyékát sem tűri. Mindent a maga idejében, a maga módján.
Szívós teste acélos erővel nyúlik, hajlik. Nesztelenül jár-kél, ha dolgozik nem csörömpöl, eltörni semminek sem szabad a házában. Dorombolni nem szokott, csak nagy néha ölbeli babájával, de pörölni, veszekedni sem. Azonban éles nézésű sárgás-dióbarna szemével úgy rendben tart mindenkit és mindent, hogy nincs is szükség patvarkodásra.
A férfi sarkon fordult, bement a hűvös szobába, ahol minden olyan tiszta, kimért, szabályos, mint a skatulyában. A díványon, a gépen, kis asztalon, nagy asztalon, székek támláján s mindenütt ahol csak lehet, horgolt terítők; a szövetbútorok vászon takaróval behúzva; a szekrények tetején befőttes üvegek friss, ragyogó sora s minden csillog, mint a tükör. Az ember nem mer leülni, egy széket elmozdítani, hogy meg ne bontsa az érckemény, hideg rendet.
A férfi belesüpped egy fotelbe. Nagyot nyújtózik, ásít. Erős, szép fogait megmutogatja.
És újra fütyörészni kezd. Halkan, maga sem tudja mit. Kellemetlen előérzései vannak. Szórakozottan pedergeti a bajszát. Nem gondol semmire.
Végre nyílik az ajtó s megjelenik a felesége. Fehér porcelán tányérkán kristálytiszta pohárvizet hoz.
Szó nélkül tartja eléje. Az ember megissza. Fenékig.
- Várj.
- Mit akarsz? - kérdezi csöndesen, közönyösen az asszony s leteszi a poharat.
A férj, amint a hűvös fekete asszonyról felnéz a plafonra, úgy érzi, már nincs semmi mondanivalója.
- Valamit - akarnék - kezdi zavarodottan s jobbra-balra rántja száját, hogy a bajuszát hozzá dörzsölhesse ugyan ahhoz a mutató ujjához.
- Nos?
- Hát gyer ide közelebb, - szól a férfi nyerseskedve.
Az asszony elbámul.
- Úgy állasz, mint valami szent, - folytatja a férfi a gorombáskodást erőszakosan, - az ember nem is mer hozzád szólani.
Az asszony vállat von.
- Mit akarsz? Sok a dolgom.
- Nekem is.
- Éppen azért.
A férfi hátraveti magát a fotelben.
- Mi bajod? Azért nem kell összetörni a fotelt, - szól rá a felesége s közelebb lép, hogy helyrehúzza a lerántott vászon borítót.
A férjet megcsapja a hideg szobában az asszony melegsége, hirtelen átkapja őt s odarántja az ölébe.
- Eh, már egyszer meg is csókolhatnál.
- Megbolondult?
- Meg.
- Hagyjon békén.
- Van eszemben.
Az asszony gyanakodva néz az urára, úgy hogy ez megjuhászkodik s egy kissé mérsékli magát.
- Hát tudod lelkem, azt akarom mondani, hogy máma - kezdi hadarva s ujjaival idegesen megremegve szalad végig az asszony testén. Egy perc alatt tűz sugárzik át ujja idegein, be az agyába s a következő pillanatban vasizmokkal szorítja magához az asszonyt, hogy majd összetöri.
- Jaj! - liheg az föl. - Őrült!
- Még nem vagyok, de megbolondítasz.
Elereszti és izmos markában csípejénél fogva messze eltartja maga elől.
Az asszony arca kipirul. Kihajtott ruhagallérja elgyűrődött, egy kapocs kipattant s fehér bőréből vékony szöglettel több látszik, mint máskor. Férje kimeredt szemmel, vágytól szét-szétbuggyant ajkakkal néz bele a szemébe, a lelkébe.
Aztán újra magához szorítja, forrón gyötrőn; csókokkal borítja, s valamit súg az asszony fülébe.
- Nem! - lihegi az asszony, s ahogy hideg, gonosz macska szemével ránéz az urára, valami gyűlölködő karneol-láng villódzik meg a szeme mélyén, a sárga karikában.
- Nem? - hörgi a férj. - Nem? Hát majd én megmutatom, hogy igen.
S majd szétmorzsolja az asszonyát, de az szívós testével elvékonyul a markában s ki akar szabadulni.
A macskát nem lehet megfojtani, agyonverni, azért ölik vízbe.
- Mi vagyok én? - hörgi a foga közt a férfi s nem birkózik a feleségével, hanem nyomorgatja azt. - Mit akarsz énvelem? Hát sose lesz már ennek vége? Tán fogadalmat tettél. Haha. No csak várj, míg még egyszer beviszlek gyónni.
Kacagott durván, röhintve s egyik öklével a szék puha karját verte.
Az asszony hangtalanul birkózott vele. De hiába karmolt a fényes szőrű fekete macska, nem szabadult. Ilyen jelenetnél jutott eszébe az ős mesemondónak, hogy a gonosz tündér száz alakot ölt az ember keze között. De ez a férfi még akkor sem eresztette volna ki....
Gyönyörűség volt az asszonnyal még ez az ölelkezés is.
Kemény izmait megfeszítette csontos öklén, hogy nem bírt belevágódni az asszony éles egérfoga s lesiklott róla rózsaszínű puha körme. És át meg átszitta magát a puha női test tapintásával, illatával, izgató hőségével.
- Csípj, karmolj, harapj macskám. Kis macskám. Szép cirmosom, - lihegte a fülébe. - Te vadmacska.
Az asszony simára, feszesre fésült, fekete haján csillogott az ablaküvegről ráverődő fény. S a férfi csókolni kezdte újra ezt a kékesfekete vastag hajat, a rózsás fülecskét, a nyakát, a hónyakát, a gyönyörű formájú nyakát.
Érezte, hogy az asszony belefáradt a marakodásba s egyre jobban odaengedi magát. És a puhasága mind szilajabb lángokra szította a vérét. Őrült, vad szerelem gerjedelme gyújtotta máglyába a szívét.
Az asszony már csak idegesen rángatózott. De félig lehunyt szemében hideg ravaszság kezdett kékes fényt vetni.
Némán, megadással tűrt s lelkében annál erősebb lett az ellenállás gőgös ereje.
Háromszor, négyszer kinyitotta az ajkát, hogy kimondja a félrevezető szót, de félt, hogy a hangja elárulja.
Végre megtörtént. Kimondta.
- Az ajtót. Zárja be az ajtót.
A férfi egy őrült, forró csókba fojtotta a szavát. Aztán felugrott és támolyogva ment az ajtóhoz. Alig talált a kilincsre, a kulcsra, hogy nagy csikordulással ráfordítsa.
Ebben a pillanatban ajtócsattanást hallott.
Az asszony besurrant a belső szobába s magára csapta az ajtót. Be akarta zárni, de a kulcs nem volt meg.
Riadtan, rémülten keresett menekvést az ijedt, nagy fekete macska.
Az ablak nyitva volt.
Kivetette magát rajta.
Mikor a férfi betört a kis szobába, senki sem volt ott. Az ablakhoz ugrott. Kint a szomszédasszony kertjében, a komló bokrok alatt meglapult a szökevény.
De ahelyett ott állott, szemben, a másik ház tornácán a másik cica, a fehérszőrű, leskelődő, a Zsófi. Bizonyos, hogy mindent látott, mindent kitalált.
És a férfi rábámult és állva maradt és kóválygott a feje és ködök, aranyos, szürke ködök kóvályogtak a szeme előtt. Szégyen, harag, fájdalom szorította a szívét és düh, kegyetlen düh. Egyszerre csak félre nem érthető módon intett. Át hívta. A kackiás, az álnok, a szép cicát, amely csak hunyorgott és igent kacsintott rá.
S az ember fáradtan vetette le magát a tarka szövetű díványra. Forró agyát engedte gőzölögni; bámult gondolat nélkül. Hagyta, hogy fölzaklatott idegei remegjenek, rengjenek, mint a megvert cimbalom.
A felesége ez alatt halálos kétségbeeséssel lopódzott a komló közt a szomszéd kamrájáig. Ha valaki meglátná!
Mire odaért, Zsófi, is ott volt mellette. Itt már nem láthatták meg őket az ablakból.
Zsófi asszony kinyitotta a kamara ajtót s mind a ketten bementek. Belülről magukra csukták az ajtót.
- Látod, látod! A gaz, a nyomorult, a cudar, az alávaló,- borult a Zsófi nyakába az ispánné.
- Láttad!
- Igenis tekintetes asszony.
- Tudod úgy-e, mi vót ott?
- Igenis tekintetes asszony.
A rendes címe észretérítette s jólesően csillapította az asszonyt.
Átölelte egyetlen bizalmasát. Ebben a faluban csupa sült paraszt, szegény koldusnép lakott. Mind az uradalomból éltek s az ispánnénak adóztak azzal a tisztelettel, amivel a méltóságos asszonynak tartoztak volna. Zsófi volt a legkülönb a faluban. Módos, kedves, szép. Nem is cselédnép, nem is műveletlen. Öt éve, hogy nincs előtte titka az ispánnénak. Még a mai esetnek az előzményeit is tudja. Istenem, hiszen az ember, ha még olyan zárkózott is, de nem lehet néma. Az ispánné rá volt szorulva a Zsófi bizalmára s azt is elmondta neki, amit maga előtt is restellt. És ez a Zsófi meghálálhatatlan, megfizethetetlen becsületes és ragaszkodó. Soha pletykát nem csinál. Nem lehet eleget dicsérni. Gyereke nincs és az ispán gyerekeket úgy szereti, mint a magáéit; azok meg rajonganak érte, jobban, mint az anyjukért. És milyen szép. Számtalanszor elnézte ezt a gömbölyű, finom arcú, habtestű parasztasszonyt az úrinő és nem egyszer hízelgett neki.
Most is azt sóhajtotta, amint a zokogása csillapult.
- Mégis, ha olyan kívánatos volnék, mint te vagy Zsófi.
És Zsófi csakugyan kívánatos volt. Izgatott. Az arca hol pirult, hol fehéredett, olyan volt, mint az almafa virága. Keze, keble remegett, szava, lehelete el-elfult. Szegény cica, hogy meg van ijedve.
Az ispánné leült egy ládára. De előbb leporolta. A másik asszony is odakuporodott mellé. S a cica, meg a macska összebújtak, együtt duruzsoltak.
- Istenem, Istenem így még sose voltam.
- Dühös lehet a tekintetes úr, - véli selymesen az álnok cica.
- Jesszus, még utánam jön, - s a macska éles körmei támadásra húzódtak, begörbültek. - Zsófi! az istenért, hagyj magamra! Ha jön az uram, tagadj el, rejts el Zsófikám. Úgy hálálja meg az isten...
- Hogyne, tekintetes asszony.
Aztán megalkudtak, mit tegyenek. S a cicus kész volt rázárni, kulccsal, az ajtót a macskára. De ez fél így magában. Inkább ő zárja be az ajtót belülről.
Megcirógatták egymást gyöngéd szeretettel s a bársonyos fehér cica kisiklott az ajtón, aztán leskelt és amint hallotta, hogy a cirmos odabent magára kattantja kétszer a zárat, nagyot szökött, usgyé, lekapott egy teljes köcsögöt a legelső karóról, ment vele át a hátulsó kis kapun, az ispánékhoz.
- Hol a tekintetes asszony? - kérdezte nagy hangon a konyhában.
- Bent az úrral.
- Akkor én is bemék.
- Mécc a fenébe, - szólt utána az öregasszony, a tudós szárazdajka.
- Mán mér ne?
- Csak.
- Nekem szabad, - szeleskedett ártatlanul a cica s éppen abban a pillanatban nyomta meg a kilincset, mikor az öregasszony valamit súgott a fülébe.
- Ki az ? - szólt belülről az úr.
- Én, tekintetes úr, a tekintetes asszonyt keresem.
- Hát jöjjön be, - szólt az úr ideges hangon.
Csikorgott a kulcs, a cica besurrant.
Az öregasszony pedig botránkozva figyelte meg, hogy bár nagyon halkan, de megint csikorog a kulcs a zárban.
- Mi a patvar! - motyogta magában. - E cifra!...
Ezalatt a tekintetes asszony odaát a hombárok és szuszékok között ülve nagyon furcsa gondolatokon ment át. Mintha elfújták volna, elmúlt a láza. Szégyellte magát.
Félénken nézegette az idegen helyen az idegen tárgyakat s igen-igen különösnek tetszett neki, álomba valónak, hogy ő most itt van. Csak egy perc előtt még rendes életű boldog asszony volt s egy pillanat ... Mi történt vele? Révedezve nézett maga körül. Az ispánné, a tekintetes asszony a szomszédék kamrájába becsukva. És a gyerekei! És a cselédjei! És a hús a tűzhelyen! Az odaég; rögtön odaég, az a haszontalan lány, az sohasem tud vigyázni.
De, hogy is lehetett ilyen goromba az ura? Mintha megbolondult volna, csak rájön a vadság s ... Se ideje, se rendje. Eh, ezek a férfiak igazán vadállatok.
Hirtelen újra meg újra feltűnik előtte fonák és nevetséges, mégis ijedelmes helyzete. Elpirul. Két tenyerébe rejti lángoló arcát és a szeme meredve kitágul, mintha még azzal is figyelni akarna, hallgatózni. Át-átvonaglik a testén valami láz, borzongás. Tulajdon kezének tapintása kéjes vibrálást idéz elő bőrében s egyszerre csak lázas hőség csap az ajkaira. Így marad mozdulatlanul percekig, az ajka puhasága cserepes lesz s odaadóan, mohón bágyadt vággyal ereszti ernyedtté magát. A legveszedelmesebb varázsló, a fantázia csap rá észbontó bűvöletével.
S ahogy tovább gunnyaszt a bársonycirmos, remeg és les és vár és eped és suttogva liheg ki ajkai közül a szó:
- Édes...
Egy hang, egy nesz sem jön kívülről, olyan, amit vár. Néha a tiló csattogását s a lányok danáját söpri be az ablakon a szellő.
A nagy macska lassan-lassan elkezd mosakodni. A tíz körmével elhárítja, rendbe simítja a hajfürtjeit, de úgy, hogy takarva maradjon az arca, forró tenyerébe takarva.
Csak jönne már, csak jönne már. Az ura, a férje, a kedvese. Szemgolyóját szerelem könnye futja, önti el. Szinte várja, érzi a vasmarok szorítását, amely világcsúfjára hurcolja vissza...
Nem jön. Megremeg. Baj van? ...
Felfigyel, kimeredt derékkal, - aztán új gondolat támad s arra egyszerre megenyhül, ellankad, lággyá lesz bolondos kis macskaszíve:
- Nem akar kompromittálni. Az édes, az édes...
Az. Várja. A szobában, ott visszavárja.
S a kulcs megnyikorog a kamra ajtó závárjában. És egy sündörgő, félénk, pompás, ragyogó szőrű macska, elnyúlt testtel oson ki az ajtó megnyílt résén.
Körül les és örvendve, hogy senki sem látja, meglapultan, kicsire húzódva lopózkodik a komló alá, be, be a csorgóig, az ablak elé...
Egy percig, egy másodpercig remegve leskel. Akkor megdöbben, a szívébe nyilall. Bentről rossz neszt hall.
Fölegyenesedik. Benéz.
- Szszsz...
Vad, őrült, dühödött sziszegés tör ki a foga között.
S odabent a fehér, puha, idegen cica összegombolyodva gurul a sarokban, szemét nem bírva levenni az üldözőjéről. A hatalmas, villámszemű házimacska tigriskörmökkel, felborzolt szőrrel, vadul megőrülve néz be az ablakon.