Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 2. szám · / · FIGYELŐ
Ha Petőfi másokra hallgat s nem önmagára, talán ma kevesebb gyönge költeményt olvasnánk tőle, de bizonyára kevesebb remeket is. Aztán az úttörés mindig tévedéssel jár, s azt ellenségei sem tagadhatják meg, hogy nagyban szélesíti a magyar költészet körét s iskolát alapított. Neki önmagából kellett kiforrnia, hogy visszadöbbentsen és elragadjon s a néha megsértett ízlést száz diadallal engesztelje ki.
*
A szertelen becsvágy, ha alapja tehetség, tevékeny erély kísérője és nagy siker szülő anyja.
*
Előállottak költők s kritikusok, kik a népiest panacéává emelték. A lírában feltűnőbben nyilatkozott a fogalomzavar s az eszmék anarchiája. Mintegy szabályul állíttatott fel, hogy mindannak, ami népies, szükségképp szépnek és egészségesnek kell lenni. Ez lőn a kenet, mely minden költeményt széppé varázsolt, ez a fölhatalmazás, mely a költőnek minden kihágásra jogot adott ...
*
Kritikai eljárásban négy dologtól kell visszariadni annak, kinek az irodalom ügye szívén fekszik:
A széptani elvtelenség, mely a közönség ízlési fogalmait összezavarja. A szenvedélyes pártosság, mely nem elvek melletti küzdelemből foly.
A nemzeti hiúság tömjénezése az ízlés és tudomány rovására.
*
....kritikai eljárásának elvtelenségét és pártosságát egy szent eszme varázsával szokta fedezni: a nemzeti érzéssel, mely tulajdonképp nem egyéb, mint a nemzeti hiúság tömjénezése a tudomány és az ízlés rovására.... Nagy magyar, túltesz mindnyájunkon, ápolni látszik a nemzeti érzést, hogy hiú hetykeségbe játssza s míg cafrangjain babrál, a lényeget morzsolja szét, öntudatosan, vagy öntudatlanul, az eredmény egyre megy ki. Elég az, hogy megvannak az ő fennhangzó phrasisai fajunk dicsőítésére, de mintha nem volna komoly akarata vagy képessége művelni a nemzeti ízlést és az irodalom való érdekeinek szolgálni ...
*
Mi köze e kornak oly költőhöz, ki a múlt dicsőségén mereng, midőn a jövő dicsőségéért annyi ellenkező elv és párt támadta meg a hagyományt és történeti jogot? Hogy gyönyörködjenek az emberek a naiv mondák aranyfürtös emlékein, ha bennük a kétely nemcsak a babonát és előítéleteket, hanem a hitet és erkölcsi meggyőződéseket is megingatta? Ki fog merengeni a primitív erkölcsök, egyszerű viszonyok és nagyszerű egyéniségek rajzain, midőn a tevékeny boncoló szellem és tehetetlen alkotó erő lázas ingerültséggel vitatja az állam és társadalom nagy kérdéseit, légvárra légvárat emel, s az egyéni szabadság romjain keresi az emberiség üdvét? Hogy gyakorolhasson üdvös hatást az erős fajszeretet mély kedélyessége, büszke álmodozása, mikor az óriási közlekedési eszközök, szellemi és kereskedelmi érdekek gyöngítik a nemzeti sajátságokat s az egyetemesség eszméit hirdetik szét?
*
Én némi önérzettel mondom ki, hogy nekem az irodalomban határozott rokon és ellenszenveim vannak, melyeket mindig ki fogok tüntetni, valahányszor idejét és szükségét látom, anélkül, hogy írótársaim erkölcsi s munkájuk és irodalmi hatásukkal nem rokon jellemét érinteni merjem. Ez elvek s rokonszenvek miatt soha sem fogok pirulni, mert irodalmi meggyőződések és elvekből folynak, melyekhez rendületlenül ragaszkodni tartozom, míg idő folyamán a tapasztalat, tudomány és elmélkedés ellenkezőről meg nem győz.
*
Mióta irodalom van, egyetlen nevezetesebb kritikus sem kerülte el az illetlen élesség, a személyeskedés vádját, nem is fogja soha, sőt azt tapasztaljuk, hogy akik legtöbbet beszélnek ellene, legtöbbször követik el. Honnan az ellentmondás, melyet mindennap tapasztalunk? Részin, onnan, mert az önérdek és szenvedély csaknem észrevétlen módosítják elveinket, részint, mert bizonyos személyeskedés és illetlen élesség nélkül lehetetlen az irodalmi és politikai vita, leginkább pedig onnan, mert a társadalmi illem szabályait akarjuk kitűzni az irodalomban is.
*
A pártatlanság alatt nem lehet mást érteni, mint az igazság őszinte keresését s ez alapon emelkedő erős meggyőződést. Tehetünk-e róla, hogy meggyőződésünk egy s más ügynek vagy személynek kedvezőtlen, hogy a közönség helyeslésével vagy hibáztatásával találkozik, hogy végre az idő tévedéssé deríti ki azt, mit igaznak hittünk s igazsággá, mit a közvélemény tévedésünknek képzelt? Vizsgálódni, boncolni tehetségünk szerint, lelkiismeretesen, kimondani meggyőződésünket jóhiszemben, ennyi mindaz, mit egy írótól, kritikustól követelhetni. Ennyi az ő pártatlansága, sem több sem kevesebb.
*
Az elvek küzdelmét, az erős meggyőződést, a párthoz tartozást csak a korlátozottság bélyegezheti pártossággá. A pártosság az igazság nem őszinte keresése, midőn az elv vagy személy, szóval a párt érdekében, ferdítés vagy mellőzés által meghamisítjuk a lényeget s a meggyőződést képmutatással vegyítjük... Ki a párt eszméje ellen viv don quixotei harcot, az emberiség fejlődését akarja megakadályozni, ki a pártosság fogalma alá mer sorozni minden mély és őszinte meggyőződést, az az emberi hitet gyalázza s a hitetlenséget dicsőíti.
*
Nők még sohasem törtek új pályát sem irodalomban, sem művészetben, egyetlen nagy eszmével sem vitték előbbre a tudományt s nem is fogják soha. A gyöngeség és tehetetlenség, melyet annál inkább éreznek, mennél nagyobb tehetségűek, elfojtott dühvel tölti el őket s önkénytelenül ragadja bizarr eszmékre, túlságokra, hamis zsenialitásra.
*
Egy Beethoven a nőnemen éppen olyan lehetetlenség, mint Shakespeare.