Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 2. szám
Árnyak, ciklopi kockákból összerótt sötétség, föl, egész azokig a magasságokig, ahol a szárnyatlan, lomha fekete, az emberiség végzet-takarója borítja soha meg nem fejtett élettelen kétségbeesését mindenre, ami él. Fönn, a szédületes magasságban, ahol az árny két árnyalata érintkezik, bolthajtásos ív nyílik a komor égre: felhő-árnyak rohannak át, egymásba bukva, egymást gomolyogva, mint sorsok és végzetek. Lenn, a magasság lábánál mozog valami; silhouettek és az árnyékra tapadó sápadt arcok. Megszólal Hamlet tépelődő sírása... magyarul szól, magyarul először egy olyan színpadról, amely a színek, formák, csoportok és mozdulatok, a nézés és hallgatás mesterségét öntudatos művészetté emelte. A magyar színpadi művészet itt, a Magyar Színház Hamlet-előadásán született meg.
...Elemi iskolás olvasókönyvekben gyakran olvasható egy érzelmes rajz, arról a bácsiról, aki elmegy a piacra, összevásárolja a kalickába zárt madárkákat és szabadon bocsátja őket. Isten jutalmul a jótett után érzett, lelki megnyugvás galambját bocsátja aztán a lelkére. Beöthy László ilyen bácsi. Összevásárolta, kiváltotta, ami fiatalság magyar színpadi művészet körül, csak található volt és szabadjára bocsátotta. A kapitalista világrend, a tőle elmaradt, agyon felvigyázott, agyonszubvenciált és agyon ravaszkodott színházak közepette meghozta az okos bácsinak a sikert, vállalatának a fiatalságot, izmosodást, meg nem törhető emelkedő vonalat. A színházunknak pedig a modern, öntudatosan művészi alkotássá kerekített előadást.
...Hamlet kesereg. Különös, sohasem látott Hamlet, egész fiatal gyerek-Hamlet, néha szinte a Tavasz ébredéséből kiugrott Hamlet, ősz-öreg serdülő, a világ forrásához még közvetlen közel lévő, annak ős-ösztönös bölcsességétől megcsömörlött, környezetéből nagy fölénnyel kiváló, de gyerek-fiatalon halálra öregedett Hamlet. Minden eddiginél más, de hihetetlenül érdekes, a betegségnél bizonyára több neuraszténia fluoreszkáló vizeiből megitatott Hamlet. És a többiek is mind ilyen kortalan fiatalok, a feneketlen fekete luk körül haláltáncot járó öreg gyerek-emberek. Az egész egy mese, de nem naiv; halálra fáradt mindentudó agg mondotta mese, nem naiv borzongást kereső dajka-suttogás... Föltűnnek, eltűnnek a sejtelemből kivágott alakok, letompított összhangból szól a jajgatásuk és nevetésük, mintha mindannyi figyelmesen, elgondolkozva hallgatná a maga hangját. Elsüllyednek, amikor a függöny leszáll és lassan előtűnnek, amikor újra fölhúzódik: Ihr naht euch wieder schwankende Gestalten ...
Maeterlincknek a hallott szónál és a látható cselekvésnél mélyebbre nyúló mesemondása az, ami ennek az előadásnak az alkotóját megihlette. A Hamletben lévő örök-érdekességű mesemagok, a gyilkosság, a bosszú, a kísértetjárás, az őrület, szolgák közt élő királyfi, a gonosz mostoha, az incestus, a halálos szerelem és a gonoszt, jót egyformán elsöprő végzet, embert egyformán és örökké izgató rejtelmes mese-bokrétába fogódik itt össze. A komor, nehéz nagykockájú, égbemeredő várlabirint alján az első szó Hamlet sötét tépelődései és ezzel alá van festve az egész tragédia. Azontúl minden, ami történik, mintha erről a fekete éjjeli várfalról gördülne alá. És az egész tragédia fölött, mintha ott lebegne az a fényes, pislákoló felhő, amelyben a magyar Hamletnek, szédületes magasban, az atyja szelleme jelenik meg.
Erős színű, a mostanában ismertté lett északi dekoratív művészet fa-konstrukciói közepette majd egy stilizált kertben játssza aztán az örültet Hamlet, harcolja fájdalmas küzdelmét önmagával és a házára szakadt bűnnel. A királyné, Polónius, Laertes; Horatio, a színészek, valamennyi apród, kosztümben, arcban és beszédben mind külön, öntudatos életet élő alakok, mintha mindannyinak semmi köze sem volna egymáshoz, csak így összejöttek volna egy gyönyörű bábjátékot eljátszani, mintha mindannyi különböző csomag kártyának összeválasztott alakjai volnának, a fantasztikumban gyönyörűen összeolvadó egészben, mintha valamennyi különböző korokban és különböző társadalmakban elhalt halottak volnának, akik így följárnak kísérteti játékra, az elmúlás művészetét élni: csak mértékkel szólni, csak lágyan mozdulni, hogy föl ne ébresszük a hajnalt, amely visszariaszt mindnyájunkat a valóba, a semmibe...
-
A negyedik felvonásnál aztán megjön a hűvös hajnal. Ott, Ofélia sírjánál, ahol Hamlet is megborzad és fölébred álomjárásából, életre ébred az egész álomdráma. Mert akkor már fölérkezett a feneketlen fekete lukból a nagy keselyű, amely ott lakik; szárnycsapása már az elmúlás szelét suhintja az emberek fejére. Hamlet fölébredt, de későn; a végzet előbb érkezett meg, mint ő cselekedett volna. És most már nem Hamlet a hős. Az emberek lázasan egy biztos cél felé sodorva beszélnek és cselekszenek. A dráma egyre gyorsabb. Az addig csekély népű, nyugodt csoportokba stilizált színpad megtelik tömeggel. Ez a kar, amely nem beszél, de zsibongva, mozogva költi ki a méhében a bekövetkezendőket. A tömeg egyre izgatottabb, a párbajnál már a szereplők szavai csak a zűrzavarból kihangzó lihegések és tetteik a többi mozgásban cikázó mozdulatok. A királyné mérget ivott, a király leszúrva; egy nagy, fájdalmas kiáltás az egész színpad, amelyen az antik tragédia hangulata leng; a kiáltás egyre távolodik, a színpad kiürül; csak Laertes haldoklik és Hamlet Horatio karjában: A többi néma csend ... másfél percig. Aztán kürtök; és megjelenik Fortinbras király katonáival talpig vasban. Elmondja, aminél fölemelően szebbet Shakespeare is alig irt és aztán hadd szóljon a zene: pajzsokra fektetve átviszik a színen a királyt, a királynét, Laertest és a szegény Hamletet.
-
De ez is álom, ébredjünk föl. A magyar Hamlet végül nagyot esik, ennek a szép elmúlásnak a drámáját nem tudja megjátszani. A sírásó-jelenet, amelyben Rátkay humorában és életteljességében csodálatos, kitűnő átmenet volna a hangulatváltozásra. Ehelyett azonban ez a rész stíltelenül kiesik az egészből, utána pedig az egyszer elfogadott alapgondolat, az alája nem illő cselekvést elnyomja, kicsinnyé, hazuggá, sőt hatástalanná zsugorítja. A párbajjelenet félelmes gyorsasága és izgatottsága már nem tűri meg a stilizált mérsékletet, előkelő félhangot, a szűkített és alig népes színpadot. Ez tévedés, amelyet a mai színpad német-betegségével fertőzött volta magyaráz. Mert noha a németek jöttek rá arra színpadiakban korszakot csináló igazságra, hogy a színház külön művészet, nem irodalom és nem kulissza szerkesztés, hanem színház-művészet, amelyet a maga anyagszerűségéből vett törvények alapján kell kultiválni, ők maguk mindjárt el is rontották, amit fölfedeztek, nem tudván megszabadulni az agyonokoskodás nyűgétől. A "fölfogás", a nem színpadra, hanem íróasztal elé való gondolat uralma a művészi érzék fölött, rontotta el az új magyar Hamlet végét is.