Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 1 szám · / · FIGYELŐ
Egy Sophus Michaelis nevű dán író darabját adják most meglehetősen nagy sikerrel a Magyar Színházban és estéről-estére van lelkes közönség, amely forró tapssal kíséri a szimpatikus és tehetséges Csortos játékát. Nem tudom, kicsoda ez a Sophus Michaelis, sohasem olvastam egyetlen egy sorát sem, de azt bizonyosan látom, hogy tehetséges ember és hozzá annyira cinikus, hogy minden lelkifurdalás nélkül enged a tehetségéből, ha azt látja, hogy a sikert - az arcok elváltozását és a lelkek megdöbbenését - csak az ilyen, egyébként nagyon súlyos és nagyon fájdalmas engedmények hozhatják meg. Ha Sophus Michaelis egy kicsit komolyabban venné azokat a kötelességeket, amelyek együtt születnek a tehetséggel, soha sem írta volna meg ezt a témát, amely ránehezedik a nívóra és ellenállhatatlanul húzza lefelé. Képzeljük el a francia forradalmat, a legvadabb viharzásában s egy émelyítően édes nászt, amelyet egy fiatal emigráns márki ül gyermekkori játszótársával, egy szelíd grófkisasszonnyal. Csupa édesség, csupa kedves, mézes szavak, ifjúkori álmok és ábrándok elbeszélése, amelyek a színpadról idegenül és kellemetlenül hangoznak le hozzánk; egy szolga, aki kiabál, mert félig jakobinus és félig royalista; kirántott kardok haza és király fölkiáltással s mindezek után egy jakobinus sereg, amely váratlanul rátör az édességben úszó kastélyra és halálra ítéli a márkit, aki már feleségül vette, de még nem tette asszonnyá a gyöngéd és finom grófkisasszonyt. Halál... a márki megremeg, de büszke pózba vágja magát és félig öntudatlan, amikor megengedik neki, hogy élje végig a nászéjszakáját s majd csak utána reggel hat órakor röpítik fejébe a golyót. Mindez elég langyos és elég unalmas s az izgalom csak a második felvonásban jön, amikor a márki halálfélelemtől retteg és eltaszítja magától ifjú hitvesét, aki csókjaival akarja vigasztalni és bátorítani a halálra. A márki élni akar és nem szeretni, és dühében rátámad hitvesére, aztán a földön fetreng és sir és kiabál, míg végre felesége a forradalmi sereg alezredeséért küld s ő könyörög neki, hogy mentse meg, szabadítsa ki a márkit. Az alezredes fiatalember, kedves parvenü, akinek elég egy szép szem, egy sokat ígérő mondat és - föláldozza magát a márkiért. Ruhát cserél vele, a márki elszökik s az alezredes ott marad fogolynak, elitéltnek, aki reggel hat órakor meghal. A fiatal asszony azonban nem hisz neki és nem akarja beváltani az ígéretét: az alezredes ugyan fölvette a márki ruháját, a márki helyett maradt fogolynak s a márki helyett fog meghalni holnap reggel, de nem élhet a márki jogaival. Az alezredes gavallér, azt mondja, hogy esze ágában sem volt a jutalom és nyugodtan, egy hős hideg nyugalmával dől az egyik karosszékbe - aludni. De az asszony néhány perc múlva megbizonyosodik róla, hogy az alezredes teljesen komolyan tette azt, amit tett: akkor a nyakába borul és odaadja magát neki. Hatásos felvonásvég, az kétségtelen és dörgő taps veri föl a színházát, amikor az ifjú márkiné az alezredessel együtt megy be a nászszobába. Aztán... hajnalban, mintha néhány percre ismét emberré törpülne a félistenné bolondult alezredes. Ki akar szabadulni, élni akar s az őrt álló altisztnek, régi barátjának könyörög, hogy mentse meg. Nem lehet. Jön a márkiné, sírások, elérzékenyülések következnek, majd jön a konvent biztosa, aki halálra ítélte a márkit s most barátja, az alezredes kedvéért meg akarja változtatni az ítéletet, annál is inkább, mert időközben elfogták a szökevényt. Az alezredes azonban ismét bolond, illetve ismét nagy jellem és nem fogad el kegyelmet: odaáll a katonák puskái elé és meghal. Ezzel aztán vége a darabnak, és megkönnyezheti, aki akarja, az alezredes kitűnő jellemét. A darab csupán ezért készült s csak az a bosszantó, hogy tehetséges ember írta, aki öntudatosan szállította le a nívót és tudta, hogyha tekintetbe veszi ama bizonyos kötelességeket, nem ír hatásos darabot, sőt talán egyetlenegy sort sem ír. De meglehet, hogy arra is gondolt, hogy éppen így van érdekes, különösen íze a darabnak, amikor a csinált, fáradsággal kigondolt és brutálisan a hatásra kihegyezett jelenetekből és felvonásokból egy tehetség tüzét látjuk, egy tehetségét, amely tud finom lenni, tud mély lenni s a legdurvább hatásra utazó jelenetekből kicsillogtatja, hogy tudna más is lenni, tudná másképpen is folytatni, ha azt nem akarná, hogy a mellettem ülő kövér asszony elsápadjon a meglepetéstől és csodálkozástól. Súlyos engedmények és léha kacérkodások: ez a darab, ezért van hatása, ezért van sikere és - azt hiszem - ezt éppen olyan jól tudja Sophus Michaelis, mint én. Nem baj, nem fontos, nem kell komolyan venni, csak furcsa egy kicsit. Az írónak, amikor elhatároz valamit, főképpen a saját írói lelkiismeretével kell számolnia, mint a tolvajnak, aki nem éhségből lop, hanem azért, hogy gazdagon vacsorázhasson és gyémántgyűrűt vehessen a szeretőjének. Aztán lehet becsületes ember, becsületes őszintén és igazán, de azt az egyetlenegy csínyt nem lehet egészen elfeledtetni soha és azontúl legalább is idegenkedve fognak rátekinteni azok, akik sohasem loptak.