Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 1 szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL MENYHÉRT: AZ UTOLSÓ LOVAG

Strindberg új drámájának a címe ez. Legközelebb fog színre kerülni, még nem tudunk róla semmit mást, csak azt, hogy a dráma verses és a középkorban játszik. Griseldis a címe a Hauptmann új darabjának. Erről már többet tudunk. Februárban adja a Lessing színház, versekben van írva s cselekménye az ismert romantikus középkori történet. Amivel többet tudunk róla, mint a Stockholmban éldegélő Strindberg darabjáról, az egy kicsit szomorú: tudjuk, hogy a Griseldis is rossz dráma. Fájdalom, a költőhöz közel álló környezetből, megbízható emberektől tudjuk. "Gleichen grófja" a címe Schmidtbonn német költő legújabb drámájának. Ezt most adták a Kammerspiele-ben, nagy sikere volt, nagy zajt csaptak vele, az igazi német költőt vélik a szerzőjében felismerni. Szép pattogó jambusokban van írva, tárgya az ismert középkori történet: a gleicheni gróf a keresztes háborúban fogságba került, ott egy szép török lány beleszeret, kiszabadulván, a fiatal török nőt magával hozza, a hites felesége nem kis csodálkozására, és azután nagyon szép versekben tárgyalják, hogy lehet egy férfinak két asszonnyal együtt élni. De Reinhardt előszeretettel adja a más nemzetbeli szerzők darabját is, most Párizsban járt s megvette a "Dagobert király" című verses színdarabot. Tárgya az ismert középkori történet...

Minek folytassuk tovább, nyilvánvaló, hogy a színpadi költészet, mely szinte végképp kilábalván a naturalista s verista irányzatból az utolsó években úgyis elhajlott a romantika felé nagy lépésekben közeledik újra a kinevetett, semmibe sem vett verses történelmi drámákhoz. Egy német színműíró - a neve hamarjában nem jut az eszünkbe - könyvet is irt már arról, s a könyvről komoly megbeszélések folytak, hogy a verses történelmi dráma az igazi színpadi műfaj s a királyokat, hercegeket, fejedelmeket újból elő kell szedni és tulajdonképpen csak ezekről érdemes darabot írni. Versekben, mentől szebb versekben. Az író egész komolyan azt ajánlja, hogy akinek egy jó témája van, csinálja meg először civil módra, prózában, közönséges polgári állású szereplőkkel, azután írja át versekbe s a személyeket cserélje ki királyokkal, hercegnőkkel - majd meglátja, milyen kitűnően fog ez hatni. Meg kell próbálni.

Ez mind egyenes reakciója a polgári drámának. Milyen nagy sor volt, mikor a kis polgárt, a közönséges embert felfedezték a színpad számára, - életét, törekvéseit, családi jeleneteit, üzleti tragédiáit, gondolkodását, környezetét, vágyait, világlátását versenyezve mutatták be, először nyers naturalizmussal, azután szimbolizálva, - mindenképpen és minden oldalról nézve. Azután egy új szabály keletkezett: a történelmi alakokat is ilyen kispolgári szemüvegen át kell nézni. Azok is kis emberek voltak, életüket csak olyan apró körülmények, események befolyásolták, irányították, mint a mai polgári ember életét - így kell motiválni s magyarázatát adni a cselekedeteiknek. És versben drámát írni badarság, természetellenes, ostoba dolog. A végén pedig undort és csömört kaptak a polgári lényektől s a polgári drámáktól s némi irodalomtörténeti célzattal a régi klasszikus verses színdarabokat kezdték megint életre galvanizálni. Most pedig újakat irnak, csaknem egészen a régi módra. Ez tehát egy csinos körforgás, melynek magától értetődő hatása van a színjátszásra is. Amint unjuk az apró részletekkel bíbelődő polgári dráma naturalizmusát, épp úgy megutáltuk - a nagyon dolgozó, ügyeskedő, izzadó színészt. Nagy stíl kell, erő és szín kell a szavak ritmusa, a versek lendülése tartassék tiszteletben, - a félhomályt fény, a suttogást erős hang zenéje váltsa fel s pusztuljanak a kis nyavalyás színpadi hangulatok, apró emberek apró nyögdicsélései.

Mai szemmel nézve a polgári drámákat, a kis emberek apró tragédiáit, azután az úgynevezett szociális drámát, igazán alig értjük, mi szeretni való volt rajtuk. Aki hős volt bennük, az jórészt sznob volt - még sok esetben Ibsennél is - szamár dolgokért vérzett, s olyan szenvedései voltak, amelyekkel már nem vállalunk közösséget. Már ez sem személyes ügyünk többé. Stockmann doktort kissé nevetségesnek tartjuk s a Bernick konzul megtérése sem hat meg többé bennünket. Istenem, ezek az emberek a társadalommal állottak harcban. Ki akar ma harcban állni a társadalommal? Egy kicsit társadalmon kívülieknek érezzük magunkat, még akkor is, ha igazán kellemetlenségeket okoz nekünk ez a mai társadalom és a környezetünk. Túltesszük magunkat rajta, még csak azt a keserű nevetést s szatirikus viccelődést is elengedjük, ami szintén egy kedvelt kifejezése volt a titkolt dühünknek és haragunknak. A társadalmat ostorozni kell - még talán tegnap is ezt a gyermekes és naiv hitet vallottuk, de azután úgy találtuk, hogy ez épp oly könnyű, mint művészietlen feladat, nem is izgat többé bennünket - másfelé nézünk. Az élet legnagyobb titkai felé, a megfoghatatlant akarjuk megfogni s a fejünkkel azoknak a misztikus falaknak nekirohanni, melyek a létezés és az élet legnagyobb titkait zárják el előlünk. Ez a legnagyobb feladat, a kisebbik: művészi munkát csinálni, színeset, szépet, költőit, akár a mesék, a legendák hőseivel, akár a saját kitalálásunk alakjaival, talán polgári emberekkel is, akik azonban olyanok legyenek, mint a képzelt királyok képzelt hősök: nagy stílűek. S a legegyszerűbb feladat: jól komponált, színpadra való színdarabot írni, tendenciáktól, még talán irodalmi szempontoktól is felszabadulva, annak a világos belátásával, hogy a színpadi munka egy különleges műfaj s legfőbb kelléke a színpadra valósága.

Ezek itt tapogatódzások, találgatások, de az bizonyos, hogy a drámánál valami mélyenjáró változás van útban, - minden jel erre mutat. Ha Hauptmenn annyiszor bukott is, ha Strindberg bágyadt is, - mégis csak ők állanak a legmagasabb csúcson, ők érzik először a szelek járását. Finom ösztönnel s az időknek elején érezték meg épp így a szociális dráma s a naturalista korszak közeledését, - most is nyugtalanok s újat keresnek; - a nagyszerű erejüket talán már felélték s nem fognak tudni perdöntő bizonyítékokkal előhozakodni, - de az érzéseik, az ösztönük finomságában nehéz kételkedni. Henrik császár túsza, Griseldis és az Utolsó lovag lehetetlen, hogy ne jelentsenek valamit, - amint annak idején a Takácsok, Henschel fuvaros és az Apa is korszakokat jelentettek.

(Berlin)