Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 1 szám · / · FIGYELŐ
Egy interjú, néhány könyvbírálat, nagyzoló íróarcképek (néha önarcképek), jó házikenyérbölcsességek, schopenhaueri önérzetű vallomások, s a kelleténél sűrűbben a nekem nem kedves szavak: öregek-fiatalok, modernek-régiek, tegnap-holnap, - ez minden, amit a hadi készülődésekből látunk. (Talán annyi sem, amennyit Stendhal La Chartreuse de Parmejának hőse látott a waterlooi ütközetből.) S akik részt veszünk benne, akiket izgat, akik pártot fogunk: tájékozódni igyekszünk: ki készülődik, ki ellen, miért? Ki az, aki a tehetség jogán kívül egyéb jogokat - az "irányok" jogát - akarná dekratálni? Ki az, aki az irodalmat más szempontokból akarja megítéltetni, mint tisztán irodalmiakból? Ignotus úgy látja, hogy "a háború éppen az értelmetlenség ellen folyik, mely bizonyos formákat és irányokat akar kötelezőkül rátukmálni az írókra s a szűkkeblűség ellen, mely ezt a nyilvánvaló barbárságot azzal a felfogással akarja visszaverhetetlenné tenni, hogy minden újabb törekvésre, hangra vagy formára kimondja a szentenciát, hogy nem magyar s védekezésre szólítja fel ellene a nemzeti szellemet". Ez azonban nem a végső igazság; ez a mai hadállásuk, taktikájuk okos felismerése. De nem a lényege; mert ha nem győznek a magyarság jelszavával, akkor holnap az erkölcs nevében jönnek, holnapután az egészség nevében, s azután úgy lehet azokat a jelszavakat foglalják le maguknak, melyeket ma ellenük szegeztek. Ez a filisztereknek a harcmódja.
És az történik, ami mindig és mindenütt történt. Az idő szépen, megfellebbezhetetlenül végzi a maga kiválasztó, perdöntő munkáját. Mintha lassan-lassan alászállanának a finom ködök, melyek az irodalom némely tájai felett lebegtek s a halvány, alig sejtett kontúrok tárgyi valóságokká sűrűsödnének. Sejtések, remények, talán megállapítások is: néhány értő és igazán érdeklődő embernek inkább csak maga elé suttogott titkai, köztudattá (száz embernek tudatává) izmosodnak, nyugtalanító érzések, nyugtalanító sorsok, nyugtalanító nevek - életek és művek - mind igazabb és igazabb együttérzést váltanak ki és a filiszter-ideál: a kellemes érzéseket - a turbékolást, elérzékenyülést, jókedvet, meglevők dicséretét, szeretkezést - bokrétába kötő költészet, a "kerek mint az alma" - lelkek játszi kedvtelése és elalvás előtti szórakozása veszélyben forog. Mert a művészet szerintük a társas élethez tartozik, mint a klub, mint a színház és aki a társas életben vesz részt - mondja Amiel - annak úgy kell élnie, mintha ambróziával táplálkozna és csak a legfinomabb foglalkozásokat űzné; a gond, a szükséglet, a szenvedély, mindez mintha nem is volna. Ezért az a bámuló megütközés minden hevességen, a természet minden vadabb sikolyán, minden igazi szenvedésen és a szenvedély minden látható jelén. És ilyenkor megmozdulnak a filiszterek tömegei, ilyenkor rákönyökölnek művészettörténetek lezárt aktáira s ha zenéről van szó, akkor azt mondják: hjah! Beethoven! - ha festészetről: hjah! Raffael meg Rembradt, - ha irodalomról van szó, akkor: hjah! Shakespeare, Dante, Arany János! - mert ez elfogulatlanságukat bizonyítja és feloldja őket minden igazi érdeklődés kötelezettsége alól. Kényelem szeretetüket pedig kenetes imperativusokkal veszik körül: légy erős, légy hivő, légy példakövető, légy nemzeted vigasza... azok pedig, akiknek nincs más eltökéltségük, mint hogy írói kvalitásaikat magukból vegyék: a maguk elkeseredését, a maguk kétségeit, a maguk hitét, a maguk cinizmusát, a maguk hajótörését, a maguk zenéjét írják meg...
*
Azokra Rákosi Jenő két kitűnő adomát tud, melyeket "A holnap" címen a Budapesti Hirlapban megjelent érdekes tárcájában mond el. Két adomát a bolondok házáról, egy harmadikat a magyarul tanuló németről és az adomák közé hintve el azok a szempontok - irodalmiak és személyiek - melyekből Rákosi Jenő a fiatal poétái nemzedéket - mondhatnók: az irodalmat megítéli. Ezekről a szempontokról akarok szólni, arról a játsziságról, mellyel az első keze ügyébe akadt könyvről megítélte és elitélte az egész mai irodalmat, arról az igazán huszáros bravúrról, mellyel fogalmaknak, felfogásoknak, lelki dispozicióknak, törekvéseknek nekiront, a festészet és zene egész nemzedékeket izgató nagy művészeti problémáit eötvöskároly-i szeretetreméltósággal elintézi és kiváló földrajzi tudással old meg esztétikai kérdéseket: erről akarok írni.
A kötet, melyet Rákosi Jenő a mai irodalom megítélésénél jónak látott értékmérőül venni: a nagyváradi poéták "A holnap" kötete. Fiatal költők antológiája, melyben szép Ady versek, szép Babits versek s néhány szép Juhász vers van. (A "Nyugat"-ban Kemény Simon irt a kötetről kitűnő kritikát.) "A holnap" szó pedig, melyet Rákosi Jenő viccek özönébe fullaszt ("holnap fog enni, holnap szeretni, holnap fog házasodni. Dolgozni? Majd holnap!" s így tovább...), egyszerűen azt jelenti, hogy akik itt verseiket adják, nem éppen úgy énekelnek, mint a madárka az ágon, nem "a milliók lelkéből" énekelnek; differenciáltabb érzésekből, ezerszeresen megtört sugarú látomásokból, tompítottabb sejtésekből szövődtek a versek, melyek ma még kevés embernek a lelki világával tartanak rokonságot. Szóval egy magasabb fejlődési fokot, vagy mondjuk: a meleg különbet akarják adni; s már most a kritika dolga megmondani, hogy ez sikerült-e nekik vagy sem, tehetségük biológiáját megírni és megállapítani egyedülvalóságukat, vagy hovatartozásukat. - No hát abban a kötetben van néhány nagyon szép vers, vannak kevésbé sikerült alkotások, utánzott és utánérzett dolgok, de egy sincs, mely Rákosi Jenőt feljogosítaná, hogy a "hóbortosok", a "hisztérikus zseni" gyűjtőnevével hessegesse el magától azt a kényelmetlenséget, melyet a kötet néhány darabja neki, vagy azoknak a másoknak okozott, kik tehetségtelenségüket és irigységüket abba az epezöld formulába fogták össze: "ezt végre meg kellett mondani!" És egy sincs e versek között érthetetlen. (A leggyöngébbek legkevésbé "hagyják érintetlenül a világos megértés döntő és óriási tényezőjét.")
Természetes, hogy aki két rím közé akarja ékelni szeretetének és gyűlöletének egész örvényét, ólmos délutánjait, nehéz bakacsinba vont éjszakáit, püffedt szemű hajnalait, a csodálatos azurország - az élet - messze eső nagy és szép tájait, szavakkal és szójátékokkal ki nem fejezhető hangulatait: azt a nyelvet, nemcsak a gondolatok kifejezésének eszközéül használja ("gondolat" ez is egyike azoknak a fogalmaknak, melyeket a filiszterek a maguk számára foglaltak le s számukra rendszerint azt jelenti, hogy 2 x 2 = 4), hanem kifejezi vele mindazt, aminek kifejezését Rákosi határsértéstől tartva a zene művészetéhez utal. Ha tudja, ha tehetsége van hozzá, - ez a fontos s ez az egyetlen esztétikai szempont, melynek művészetük megítélésénél érvényesülni szabad. Természetes, hogy amikor a művész "az izgalmas, mámoros, ráhibázó munkáját végzi, amikor egy új megegyezési folyamatot indít meg, "ember meg ember között, vagyis maga között és közöttünk olyasmik felől, amiket egyelőre csak hanggal, szóval, kézzel lábbal, rímmel, zengéssel, százféle eszünkbe juttatással tud valahogy megértetni velünk" (Ignotus szavai), akkor nem oldhatók fel jegyei, gesztusai, lélegzetvételei az utolsó betűig physikai pontossággal, mindig marad valami, melyre rákérdezve a filiszter zavarba ejthet bennünket, amelyhez hétköznapi életünk világos prózája nem adja meg a maga vesdősszéit. De hát Ady versei - mert hiszen főleg ezekről van szó - nem is karosszékolvasmányok; ezekbe nem lehet kíváncsian bekukkantani, ezeket hogy úgy mondjam, meg kell hódítani pontról-pontra, rezgésről-rezgésre, zokogásról-zokogásra.
Vagy elképzelhető-e, hogy aki "A holnap" kötetben elolvassa Babits Mihálynak vagy öt ki váló versét, annak a Feketeország című verséről ne jusson egyéb eszébe; svarc isz fekete, der Hund isz fekete, di Haubn isz fekete und jetzt hászt der szolgabiró a fekete," és ne érezze azt a mély megrendülést - mély lelkeknek önmagát romokba döntő viharját - mely a játékos szavakat élettel telíti. De ha már Rákosi Jenő a viccnél nem jutott tovább - s hogy tovább nem jutott, ez nem az ő hibája, hanem a neoromantikus iskoláé, mely a viccnél való megállásra még fiatalabb korában rászoktatta - mért nem olvasta el a "Golgotai csárda" című verset, mely egyszerre, minden feleslegesnek vélt fáradság nélkül megtanította volna, hogy kivel van dolga. Különös fajtájú érdeklődés is ez a Rákosié. Alig tud azokról valamit, kiket leecsémuramoz, ellenben a gangeszi viszonyokról kitűnően van informálva. Valóban úgy volna a Gangesz vidékén? sok ezer zsarnok angol, lepra, pestis, éhhalál? Akkor Ady Endre nyilván nem lapozott utána földrajz könyvben, mikor gyönyörű versét megírta. Nyilván úgy gondolta: hogy India az ős mesehon; képzeletország, az elérhetetlen s éppen azért százszorosan szép álomjáték, mely felé sok remek versben tárja ki karjait. A Gangeszről sokat tud Rákosi Jenő, a mai költői nemzedékről talán annyit, mint a Wagner utáni zeneirodalomról, melynek lényegét a "jövő zenéjének nagyhajú hősei" elnevezéssel meríti ki, vagy a modern festőművészetről, a symbolistákról, az impressionistákról s a többiekről, akik "nem rajzban, nem kompozícióban, nem a színek harmóniájában keresik a művészetet (mert ez az enervált Tegnap művészete), hanem a színfoltokban és abban az egyéni látásban, mely kéknek nézi, amit az egész világ zöldnek lát, pirosnak a sárgát és feketének a fehéret." A Gangeszről igen!...
Sokat lehetne még írni Rákosi tárcájának nem irodalmi szempontjairól. Be lehetne bizonyítani, hogy szerinte Leopardit és a Schwartzerbe lehetett volna csukni, mert nem tudott "jó kedvre kelni, egymásban és a világban jót, kedvest meglátni és méltányolni." Azután a hazafiasság kérdéséről; hogy Oláh Gábor egy gyönge versében nem a talentum közepességét veszi észre, hanem a hazafiatlanságot. Fel lehetne lapozni, amit erről a kérdésről Goethe mondott Eckermannak. Sokat lehetne még írni. Az egyetlen esztétikai ítélet Rákosi Jenő tárcájában, amikor azt mondja: "vannak köztük igazán ígéretes legények, egy-egy versük a legjobbak közé tartozik, amit valaha írtak." Milyen megdöbbentő közönyösség kell ahhoz a mai irodalom ügye iránt, hogy valaki ezt az ítéletét a gúnyolódás, a kicsinyeskedés, az élcelődés, az informálatlanság tizennégy hasábjával takarja el. Ez a beismerés nem az ő objektivitását, hanem a mi kritikánk és - restellem leírni az szót: panaszkodásunk jogosságát bizonyítja.
Nem tudom mért, nem tudom honnan ered, lehet hogy csak babona: sokan vagyunk, akik úgy véljük, hogy Rákosi Jenőnek kötelességei vannak az irodalom iránt. Ezt a kötelességét Rákosi Jenő nem teljesíti. Ha háromszor amennyit eddig felfedezett, sem lendítene az irodalom ügyén. De a felfedezések helyett meleg, állandó, őszinte érdeklődés, a sebtiben való informálódás helyett, igazi megértés... s akkor mindaz, ami ma az irodalomban történik, az ő dolga is volna. Akkor nem emlegetné Oláh Gábort egy napon Ady Endrével (hiszem, hogy Oláh bőszült ízléstelenségű levele már meg is győzte tévedéséről) és Szini Gyulának nem kellene öt évig várni, öt évig írnia a különbnél különb dolgokat, míg a B. H. valamelyik tehetségtelenje kiosztja neki az "ügyes" jelzőt.