Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 1 szám
Szivemre, jer, kegyetlen, néma lélek
imádott tigris, édes arcu rém;
hadd markolom ez illatos sörény
sűrűjét, melyhez nyúlni szinte félek;
hadd temetem be fájdalmas fejem
szoknyáid parfümittas vánkosába,
s mint szétzuzott virág, árassza kába
utóizét az elhunyt szerelem.
Aludni, haj! aludni és nem élni!
a halálédes álom csábja vonz.
Szép testedet, mely sima, mint a bronz,
csókkal befedni s semmitől se félni!
Hogy elcsitítsa fáradt sóhajom,
nincs több olyan szer, mint örvényes ágyad,
csókjaidban hatalmas Léthe árad
s a feledés lakozik ajkadon.
Gyönyörnek érzem sorsom uj fulánkját
s türöm ezentul, mint egy hinni tért
hős vértanú, ártatlan elitélt,
kinek buzgalma szítja kínja lángját,
és szívom, mint ki mérget tudva szív,
mézédes bürkét, mérgezett virágát
dús keblednek, mely duzzad a ruhán át
s amelyben sohasem volt zárva szív.