Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 1 szám
Lágyan, fehéren mint egy karcsú nagy nyoszolya, úszott a hajó a tengeren. Már minden világ elaludt rajta, nehéz függönyök omlottak rá a hajófülkék ajtajára. Láthatatlan sóhajtásokból, fuldokló hangokból szövődött az éjszaka csöndje.
Valaki félrerántotta belülről az egyik fülke függönyét. Remegve tapogatódzó kezek nyúltak ki mögüle, fehér karok, két egybeölelkezett emberi alak. Támolyogva indultak a lépcső felé, föl a fedélzetre. Meg-megálltak közben, az ölelkező karok széjjelnyíltak, s lesiklottak bágyadtan és csüggedten. Fönn a fedélzeten a nő elbocsátotta a férfit és rálankadt a karfára.
- Nem bírom tovább, nem bírom - sóhajtotta. - Óh én jó Istenem! ha most megállítanád az időt... most amíg éjszaka van még, amíg csend van, amíg a szívem dobogását hallom. - Ha torkon foghatnám, ha megfojthatnám a percet!... - susogta szilajon a férfi. - Érzed, hogy rohan föl a boldogság, mint a bor, felbugyborékol a torokba, most dalol a zamata, most fáj az édessége - még egy pillanat, és mindennek vége. Óh bár torkon markolhatnám, óh bár megfojthatnám a percet!
A nő a sötét vízre mutatott; a keze remegett;
- Nézd a bölcsőt, milyen puha, mily szelíden ringat. Oly szép lenne megpihenni benne és elaludni ajk az ajkon, szív a szíven.
A férfi nem felelt. A két ember karja megint összecsukódott, a két test megint egymásba merült. A korlátra hajolva, reszketve nézte a nászi pár a fekete vizet.
És lenn a hajóban egymás után lebbentek félre a függönyök s egymás után támolyogtak fel összeölelkezve a fehér párok. Mint a bágyadt fehér virágok konyultak rá a korlátra, a szellő himbálta fejüket s harmatcsöpp módjára ragyogott a szemük. Mind a vizet nézte, szemük vágyódva fürkészte a sima fekete tükröt, karjuk sóvárogva nyúlt a tenger felé.
- Ott, ott lenn - susogta reszkető hangon egy nő - ott minden alszik. Ott örökké alszanak a szemek, ott örökké álmodnak a szívek. Aludni vágyom, elaludni benned, álmodni benned.
- Ott igen, ott csönd lehet - felelte a párja - ott nem dobog a szív, ott nem ketyeg az idő, ott minden álmodik.
Némán úszott a hajó az éjszakában. A csillagok lakói sápadt fényű, hosszú fonalakat eregettek le a vízbe s a vízcsöppek, mint a ragyogó gyöngyszemek futottak fel rájuk; felfutottak, legurultak és szikrázott a fényességük. Olyan volt a csend, mint fönn a mennyben, mikor az Isten visszaszívja lélegzetét. De valaki görcsösen felzokogott.
A fehér árnyékok felriadtak.
Egy fehér ruhás nő, egy ifjú teremtés sírt a födélzet közepén.
- Olyan boldog vagyok - zokogta - úgy szeretnék meghalni, lemerülni a tengerbe, úszni veled a hosszú éjszakába, mint két üveges szemű hideg hal!
Nászutas volt valamennyi, csupa ifjú pár s messze földről kerültek össze a nászéjszakájukra. A zokogó nő köré csoportosultak halkan, fuldokló hangon, mint a hárfa-húrok csuklása, bujdosott közöttük a szó.
- Hogy sir- mondta az egyik. - Nekem nincsenek könnyeim.
- Azt hiszi, hogy boldog. Még nem tudja, hogy az egész egy perc s a perc mindjárt lejár.
- Ártatlan lélek. Nem keverte be bűn, mint minket.
- Nem szegett hitet, mint mi.
- Nem gázolt becsületben, vérben, mint mi.
- Elhánytunk múltat, jövőt, mindent - egy percért. Egy percért!
- Mennyi sóvárgás, mennyi remegés...
- Mennyi ólálkodás, mennyi settenkedés...
- Mennyi hazugság, mennyi álnokság...
- Nagy ár - rámegy az élet.
- Valaki rászedett, valaki megcsalt minket!
- Valaki bekötötte szemünket, valaki elaltatta eszünket!
- Valaki, valaki ide csalt - és most nincsen sehol!
- Mért vártunk epedve?...
- Mért virrasztottunk?...
- Mért lestünk az álomra?...
Egy ifjú férfi kirántotta magát az ölelő karokból, a korlát felé indult elszántan és rámutatott a tengerre.
- Ott nem ketyeg az óra, ott nincsen idő, ott folytatódik az, ami itt elmúlik, ott örök az ifjúság, örök az édesség, örök a fájdalom.
Oda gyerünk.
A fehér alakok előre hajoltak, lábujjhegyre álltak, kifelé nyújtották nyakukat.
Ekkor gyöngén, fázósan, mintha emberi test volna, megborzongott a fehér hajó.
A nászi párok megrázkódtak és egymásra néztek. És minden embernek sápadt volt az arca és minden embernek kinyílott a szája.
- Fázom - sóhajtotta panaszosan egy nő.
- Didergek - mondta egy másik.
- Milyen sötét az éjszaka, mily feneketlen - szólalt meg a harmadik.
- Félek, úgy félek... - susogta a negyedik.
A férfiak arca fehér volt, a karjuk hideg, amikor megölelték párjukat.
- Csitt! - rettent meg egyikük - mi volt ez?
- Csobbanás, mint amikor evezőlapátot mártanak meg a vízben,
- Loccsanás, mint amikor a vízbe esik valaki.
- Valaki a tengerbe ugrott!
- Csitt! Hallottátok? Megint loccsant a víz.
- Még egy ember? Még egy ember?
- Még egy és még egy. Egymás után tűnnek el a vízben.
- Csend! Lépteket hallok. Valaki jár a födélzeten.
- Ki az ?...Óh a nagyszakállú, szomorú ember. A kapitány.
- Erre jön? Óh szólítsd ide, úgy félek. Oly borzasztó az éjszaka.
A fehér alakok közrefogták a nagy, fekete embert és a tengert mutatták neki remegve. A kapitánynak szelíd, mély hangja volt:
- Ne féljetek - mondta - nézzetek az égre. Még világosak az ablakai, még ébren az Isten.
- Valaki a tengerbe esett - súgta egy férfi - vagy beleugrott... Egy ember... ketten... sokan...
- Igen, beleugrott - felelte a kapitány. - A legényeim ugrottak bele, egymás után mind. Ni, most a kormányosom is...
A hajó orráról akkor tűnt el egy fekete emberi alak.
- Nézzétek - kiáltotta a kapitány - nézzétek, hogy megy alá. Most összecsap fölötte a tenger, most gyűrűzik a víz... Nézzétek, a karját fölfelé tartja, széjjel tárja, a feje fölfelé néz, az Isten felé. Most kinyílik a szeme, nézzétek hogy ragyog, a lelke nevet benne... Most már nem látni, már megy lefelé, már mélyen van.
Elhallgatott. Kezét karba rakta s nézett le merően a tengerbe. A nászi párok összebújtak s borzongva követték tekintetét. Olyan csöndesség volt, hogy a lelkük repesését meghallották.
A kapitány hirtelen hátra fordult s a vízre mutatott:
- Látjátok azt a buborékot a vízen? Most szaladt föl alulról. Az ott lenn a mélyben most hunyta be félszemét. Megint egy fényes buborék. Most a másikat is behunyta. Már a szeme héján keresztül is lát. Látja a kékséget, az egyre sötétebb kékséget. Szétterjesztett karral, összecsapzott hajjal megy lejjebb, lejjebb egyre lassabban. Hetek elmúlnak, hónapok elmaradnak, s ő egyre merül, egyre süllyed lefelé olyan lassan, olyan libegve, mint a hópihe a megfagyott levegőben. Évek, évek telnek s ő mindig csak megy lejjebb, s a karja széjjeltárva, a szája nyitva, mint az álmodóké. Nagy szemű halak suhannak el mellette s aranyos testük fényes vonalat húz a sötétben. Csudás pókok, szörnyeteg rákok rohannak el közelében szájtátva. És némán lobogtatják feléje csápjaikat a tenger derengő színű virágai. Ő csak megy, megy lejjebb, amerre lelke van a sötétségnek, amerre világit már a homály. Ott alusznak a hangok, amikből a zene születik, ott aluszik a kék szín, ami az égboltját megfesti, ott az illatok, amikből idefönn a virágok lesznek. Kláris-barlangokban alusznak, az ágyuk csalánszövetnél is finomabb, bársonynál is puhább algából van megvetve, aminek színe olyan zöld, mint a harmatos rété, ha az angyalok nedves szemében tükröződik. Esztendők múlnak, tíz év elmúlik, húsz év, száz év, s minden pillanat új csodákat mutat. A lebegő embernek megfehéredik a szakálla s a haja, pici csigák, fénylő gyöngyszemek fűződnek szálaikra, ezüstös pikkelyek borítják be testét. És a feneketlenség bolygó lényei ámulva cikázzák körül, mert világosság árad belőle mint a lámpásból. De a néma ember mindent hall, mindent lát, hallja a hangot, amely még nem hang, látja a szint, amely még nem szín, - amik még összezsugorodott, álomra nem ébredt álmai meg sem született álmodóknak. És ahogy beléjük néz, ahogy beléjük meríti fülét, összezsugorodva, álomra nem ébredve, megérzi az egész világot, azt a piciny részét, amelyről elkerült, azt amelyikbe lemerült s azt a mindannyinál nagyobbat, amely még ezeken is túl van. És ez az örökkévalóság kezdete: látni, hallani némán, mozdulatlanul, a sűrű sötétségben lebegve gondolat, emlékezet nélkül, és süllyedni lassan, észrevétlenül egyre mélyebbre, egyre lejjebb. Igen, testvéreim, így kezdődik az örökkévalóság...
A kapitány megfordult. Előtte és körötte sápadtan, ragyogó szemmel álltak a nászos párok. Hallgattak mind, a nők görcsösen férjük karjába fogództak, a férfiak merő tekintettel néztek le a tengerre.
- Üres a hajóm - szólalt meg a kapitány - a kormányos, a vitorlások, az egész legénység lenn a tengerben. Most rajtam a sor, utánuk megyek... Boldog az, aki velem jön.
Széjjel nézett a párokon. Egy nő felsikoltott:
- Mi nem megyünk, mi nem! - és belemarkolt férje karjába. A többi pár görcsösen összeölelkezett, mintha így akarna védekezni az igézet ellen. De a nagyszakállú, szomorú ember megindult, s a fehér párok viaskodva, támolyogva követték szótlanul. A hajó orrán megállott a kapitány. A tengerre mutatott:
- Nézzétek, milyen szép, milyen csöndes, milyen békés. Óh gyertek, amíg nem késő. Gyertek utánam a hosszú lebegésbe. Száz évig süllyedünk, amígnem leérünk a tenger fenekére. Ott várnak reánk azok, akik előttünk jártak. Hosszú glédában állnak, mint egy fényes hadsereg. Ősz hajuk, fehér szakálluk odalenn is nő és mint a fehér moszat, folyik végig ezüstpikkelyes ruhájukon. A karjuk széjjeltárva, a szemük zárva, a szájuk nyitva. A lelkük már elröppent, belőle lettek a hangok s az illatok, amik mint gyöngyszem a kagylóban alusznak a kláris-palotákban. Ha fölébrednek, ha álmodni kezdenek, felszállnak a tenger színére, beleoszlanak az éjszakába és megtöltik az emberek szívét. Az örökkévalóság vár lenn reánk, testvéreim, gyertek utánam, mert késő lesz. Már nem néznek ránk vissza a csillagok, már morog a tenger.
Ebben a pillanatban megrázkódott a hajó, de rettenetesen, mint az emberek, amikor végig fut rajtok a halál hidege. És megvonaglott a tenger is; láthatatlan százöles kezek merültek belé és vadul vájkáltak benne. Messziről ordítás hallatszott.
- Nem, nem! - sikoltotta egy nő - nem megyünk! Félek a szomorú arcodtól.
- Félek a tenger haragjától! - kiáltotta a másik.
- Hogy ordít a tenger, hogy tajtékzik, milyen hideget fúj! Nem, nem!
A kapitány egy szökéssel a karfán termett, megállt rajt sötéten és ráharsogott a hánykolódó hullámokra:
- Csend legyen!
És a tenger, mintha megsimogatták volna, elhallgatott abban a nyomban.
- Utánam! - kiáltotta a kapitány, és levetette magát a tengerbe. Lenn a vízben fölegyenesedett és széttárta a karját a nászos párok felé. Mintha messziről kelt ének lett volna a hangja, amivel hívta őket:
- Gyertek, gyertek megpihenni, álmodni, ti szegény boldogok...
Egy sötétképű fiatal férfi lefejtette magáról kedvese karjait és a karfához lépett:
- Én megyek! - mondta komoran.
- Kell! kell! - kiáltotta egy másik és karjába kapta párját. - Viszlek, ha nem jössz!
- Mi is megyünk! mi is megyünk! - kiáltozták össze-vissza a férfiak.
Néhány pillanatig kétségbeesetten viaskodtak a párok, azután csönd lett.
És egyre-másra megloccsant a víz. Egymás után ugrottak le a tengerbe egybefonódva, ajk az ajkon, szív a szíven a fehér alakok. A szájuk nyitva volt, a szemük felnézett az égre.