Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 1 szám

LÁNCZI JENŐ: MODERN METAFIZIKUSOK
(PAULSEN - HAECKEL - OSTWALD - MACH)

Németországban a filozófia mindenre rányomta bélyegét. Nézzük meg politikai mozgalmait, a marxizmust, vallásukat, természettudományukat, a költészetet, kritikájukat, történettudományukat, mindenen rajta van filozófiájuknak bélyege. Carlyle "transcendentális holdvilágnak" nevezi ezt a bölcsészetet, "pápaszemnek", amely mögött nincsen szem, gondolkodóikat "logika vagdosóknak", de azért iskolába járt hozzájuk, miként Taine vagy Renan.

Száz esztendőn keresztül ez a bölcsészet lenézte a laboratórium lassú és fárasztó munkáját. Egy ugrással akart a legmagasabb csúcsokra jutni. A legvakmerőbb spekulációval emelkedett fel az égető magaslatokra, ahol az értelem megolvad, s a káprázatban keresi az igazságot, a dolgok igazi lényegét.

Száz esztendő múltán ez a bölcsészet óvatosabb lett. Lassabban lépked, nem olyan szaggatott és scholasztikus a nyelve, mint azelőtt, de azért ma sem tagadja meg önmagát. Mert bár elsősorban természetfilozófia, bár - és ez egyik legjellemzőbb vonása az előző korszakkal szemben, - művelői túlnyomó részben természettudósok, kik éppen a metafizikának üzennek hadat, mindegyik rendszer egy misztikus metafizikába fúl. Ez jellemzője a Haeckel panpszichizmusának csakúgy, mint Ostwald Energetikájának, vagy Verworn és Mach pszichomonizmusának.

A természetfilozófia irányai mellett még két mozgalom van a felszínen. Az egyik az új-kanti irányzat, mely a Kant kriticizmusát vallja egyedül üdvözítőnek. A másik egy idealista áramlat, amely az érzésekben és gondolatokban látja a külső tapasztalat mögött rejtőző "lényeget". Mint Schopenhauer. Die Welt als Wille und Vorstellung.

Egyik irány sem vet fel eddig ismeretlen eszméket, és megismeréseket. Nem törnek új utat, de a rohamosan szaporodó ismereteket újra meg újra elrendezik, kiszélesbítve így a régi rendszereket, ahogy az alexandriai iskola kiszélesbítette Plátót és Arisztoteleszt.

A ma legerősebb metafizikai irányzat, az objektív idealizmus a természettudományi vizsgálódásokból indul ki, de aztán kevesellve a természettudomány "korlátolt" igazságait, spekulációval és az öntudat meglesésével akarnak eljutni a jelenségeken, értsd: a tapasztalaton túl fekvő világ megismeréséhez. Égnek a vágytól, hogy - mint Paulsen nevezi - a "wirklich Wirkliche"-t megismerjék; kiemelkednek az érzékelhető világból, hogy lelküknek ájulási rohamaival hozzáférkőzzenek a "valósághoz, mely minden látszat alatt fekszik". A spekuláció kedvére tobzódhat, az írók egy része iparkodik, hogy minél homályosabb legyen, és némelyiket olvasva az embernek igazán kedve kerekedik a szerzőt torkon ragadni.

Mit tanít ez az objektív idealizmus? Hallgassuk meg Paulsent, aki az irány előzői közé sorolja Plátót és Leibnizet, akik szintén csak a lelkivilág tényeinek tulajdonítottak valóságos létet, és Schopenhauert, aki a wirklich Wirkliche-ben nem matériát, hanem Akaratot látott.

Paulsen a következőképpen magyarázza, hogy nem a külvilág, hanem egyedül a mi lelkiállapotunk képezheti megismerésünk közvetlen tárgyát. Azt mondja, Kant helyesen ismerte fel, hogy a dolgok magánvalóját - Ding an sich - mi nem ismerhetjük meg, mert a mi megismerésünk nem magukra a dolgokra közvetlenül, hanem csak azok megjelenési formáira vonatkozik. Pontosabban: a mi tapasztalásunk a dolgokat nem a maguk valóságában mutatja nekünk, hanem térben és időben és gondolkodásunk a priori törvényei alatt (okság, egység, többség stb.) De tér és idő nem objektív valami, csak mi látjuk térben és időben a dolgokat. Tér és idő a mi érzéki felfogásunk formái. Tér a külső szemléleté, idő a lelki tapasztalásé. Az érzeteket mi a külvilágból kapjuk, de ezeket az érzeteket, színeket, hangokat, nyomást stb. a mi agyunk rendezi el. A mi agyunk lát csak okot és okozatot. Ha az agyunk így szépen el nem rendezné a mi impresszióinkat, egy káosz lenne a szemléletünk. Tér és idő (a kategóriák) tehát a mi felfogó képességünk kapcsoló formái. Más filozófusok elvetik ezt a kapcsolási törvényt. Így pl. Mach nem fogadja el a kategóriákat, hanem más kapcsolási törvényt állit fel.

Szóval Kant szerint a mi megismerésünk nem a dolgok "magánvalójára" vonatkozik, csak a jelenségekre, a dolgok megjelenési formájára.

De ha érzékeink útján nem ismerhetjük meg a jelenségek mögött fekvő világot, talán megtudhatjuk milyen ez a világ, ha önmagunkba pillantunk. Talán a lelki élet, öntudatunk elemzése által pillanthatunk a hét pecséttel zárt titok mögé.

Így sem lehet, feleli Kant. Te a lelki életedet éppen úgy tapasztalod, mint a külvilág tüneményeit. Ha megfigyeled öntudatodat, érzéseidet, vagy gondolataidat, ez éppen úgy tapasztalás, mintha megnézel egy házat. Lelki tapasztalásod ugyan nem térben, hanem időben folyik le, de mégis csak a kategóriák, a kapcsolási törvény alatt épp úgy, mint a fizikai világ szemlélete. Hogy a lelki folyamatok valósággal milyenek, azt éppen oly kevéssé foghatod fel, mint a külvilág jelenségei mögött rejtőző magánvalót.

A tapasztalható világon kívül tehát semmi mást fel nem foghatsz. Vége a metafizikának, és vége az üres fogalmi dialektikának. Csak tapasztalás útján ismerheted meg a jelenségek világát, de csakis ezt, a jelenségek világát foghatod fel. Tapasztalataidat azonban elméd rendezi el, mondja Kant. Nem lehet már ezután úgy okoskodni, ahogy a dialektikai irány okoskodott pl., hogy kell hogy Isten legyen, mert különben nem lehetne meg az isten fogalma bennem. Az eszmékből, a fogalmakból nem lehet levezetni a valóságot; a fogalmak nem élnek való életet, vagy legalább is a tiszta ész előtt ilyen lét nem igazolható.

Csak félig van igaza Kantnak, - feleli minderre Paulsen. - Igaza van abban, hogy a jelenségek a fenomenonok világa az, amit én megismerhetek. De abban téved nagyot, mikor a lelki világot is a fenomenonok világához számítja, a Tiszta ész-ről irt bírálatában. Nem, mondja Paulsen, a mi öntudatunk kívül esik a jelenségek világán. Kant úgy fogja fel a dolgot, mintha valami médium állna a külső és a lelki világ között. Ez tévedés. A lelki világ közvetlenül van adva, ez a "Ding an sich" és a dolgok lényegét nem is az érzéki észrevevés, hanem lelki élményeim megfigyelése által ismerhetem meg. Nincs két világ, egy lelki és egy anyagi. Egy gondolat vagy érzés az, aminek érzem vagy gondolom, és nem tüneménye, fenomenonja valami másnak. A gondolat mögött nincs még egy dolog, egy magánvaló, mint a külvilág jelenségei mögött. Következésképpen a gondolatokban és érzésekben nem a jelenségeket, ha nem magát a lényeget, a wirklich Wirklichet fogtam fel. És mert kétféle világ nincs, a külvilágot is olyannak kell gondolnom, mint a lelki életet. Gondolatoknak és érzéseknek. Csakis ez az álláspont igazolható Paulsen szerint tudományosan, nem a kanti kriticizmus, vagy a pozitivista álláspont, mely kizárja az okok és célok keresését és az öntudat elemzését a tudományból és a tudományt kizárólag a jelenségeken uralkodó törvényszerüség megállapításában látja. Az a pozitivista álláspont, hogy megfigyelő és meg figyelt nem lehet egy személy, Paulsen szerint bizonyára csak dogma.

Ez az az objektív idealizmus az az idealista metafizika, mely ma uralkodó Németországban, és amely irány a "lelki-szellemiben" látja a valóságot.

Paulsen Helmholtzra, Verwornra és Machra hivatkozik, tehát három pozitív nagy névre. Szerinte ezek is megtették már az első lépést az objektív idealizmus irányában. Ezek filozófiai álláspontja is az, hogy a testi tárgyaknak abszolút valóságot tulajdonítani nem lehet, és fel lehet ezeket oldani "maradék nélkül" szubjektív észlelésekre. Verworn pszichomonizmusa nem ismeri a testi és lelki világ dualizmusát. A testeknek nincs más létük, mint a lelki folyamatokon kívül, úgy ez - a transsubjektive Wirklichkeit - csak akként képzelhető, hogy hasonló a lelki világhoz.

Tegyünk úgy, mintha mindez roppant magától értetődő és világos lenne. Mi jót várhatunk ettől az egész iránytól? Azt hisszük, a lelki élet felderítését, a lelki élet fizikáját. Ez a nagy feladat vár a huszadik századra. Egészséges az irányban a kiindulási pont. Ha meg akarjuk érteni a világ törvényszerűségét, akkor a lelki élet világát kell megismernünk. Pszichikai életünk törvényei nélkül nem ismerhetjük meg a fizikai világ törvényszerűségét.

Különben maga az irány Németországban sem új. Már Benekét is az a megismerés vezette, hogy a belső tapasztalás, öntudatunk mutatja nekünk a teljes valóságot, míg érzékeink útján a külvilágról csak mint jelenségről van tudomásunk. Már ő előtte is a lelki élet felkutatása lebegett. Azért mondotta: az én eszmém ha érvényre jut, az egész filozófia a lelki élet fizikája leend.

Loria összecsapja a kezét és reakcióról panaszkodik. A mai tudományosság - kiált fel - antiobjektív, aszintetikus, és antipozitiv. Harminc évvel ezelőtt a tudomány át volt hatva attól az eszmétől, hogy "a természeti törvények magunkban a dolgokban bennrejlenek, és függetlenek az emberi hajlandóságoktól és akaratoktól." (Hát az emberi szervezettől?) Ma már exakt tudományok képviselői ezt a szubjektivizmust vallják, mondja. Mach elveti a tömeg és anyag realitását, és a mechanikai fizika helyére egy fenomenológikus fizikát állit. Poincare is azt állítja, hogy a matematika összes alapvető ismeretei nem az egyetlen igazat fejezik ki, hanem csupán az intellektuális kutatás gyakorlati szükségleteinek felelnek meg.

Igaza van Loriának. A reakció és a visszaesés korszakai szubjektívek és idealisták, a haladó és felfelé törő korszakok objektívek. És ezek dacára ismételjük, sokat várunk ettől a szubjektív iránytól. Mivel a világ törvényszerűségét nem magukban a dolgokban, hanem a mi lelki életünkben keresik, a lelki élet felderítését várjuk tőle. Oly mohón törnek a lelki élet elemzésére, hogy ez a lelki fizika megalkotásának reményét ébreszti fel bennünk.

Abban a kötetben, mely egy hatalmas, az egész mai kultúréletet feldolgozó német tudományos sorozatban jelent meg és amely kötetnek címe: Systematische Philosophie, Wundt Metaphisik cím alatt egy igen tartalmas tanulmányt irt, melyben három német természetfilozófussal: Haeckellel, Ostwalddal és Machchal foglalkozik. Azt mondja, ez a három tudós ilyen sorrendben a metafizikának három egymásra következő nagy korszakát képviseli. A metafizika ugyanis a maga történeti kifejlődésében - a görögöktől Kantig - három nagy korszakon ment keresztül: a poetikus, a dialektikai és a kritikus korszakokon. A mai német filozófiában Haeckel képviseli a poetikus korszakot, Ostwald a dialektikait, és Mach a kritikait. Hárman együtt felölelik a metafizika egész fejlődési vonalát.

Haeckel és a Világrejtély. Ha figyelmen kívül hagyjuk szerző individuális műveltségét, és ki fejezéseit: az atomisztikát, és energetikát, a mechanizmust és vitalizmust, a biogenezist és filogenezist, akkor körülbelül a következő világszemléletet olvashatjuk ki Haeckel könyvéből:

Anyagból és erőből állanak a dolgok. Az anyag a nehéz tömegből, és a könnyű éterből áll. Ezek egyike sem élettelen azonban, mert a bennük rejlő erő érzésben és akarásban nyilvánul. Ezek a lelki folyamatok az anyag mozgásához vannak kötve. Az atomok kellemesen érzik magukat sűrűsödés alkalmával, és kedvetlenséget éreznek az anyag feszülése és ritkulása alkalmával. Ez okból az elemek fajrokonságának megnyilvánulását jóérzés kíséri, miként a nemek egyesülését. Utóbbi maga is abból származik, hogy az atomok érzései és vágyai a sejtek életjelenségeit kísérő érzelmekké fokozódnak. Ez a fokozódás bizonyos sejtekben, a léleksejtekben éri el legmagasabb pontját, amikor aztán ezek a sejtek külön érző és akaró sejtekre differenciálódnak. A tagozódás ezen legkifejlettebb fokán, az érzések és vágyak az öntudatban tükröződnek vissza.

Wundt szerint ez a filozófia az ioniai fizikusok természetbölcseletével rokon. Az anyag összetevődésének és elválásának a nemek viszonyához való hasonlítása a régi, mythikus természetfilozófia gondolata. Éppen ezért Haeckel az érzést és a vágyat mint Empedokles szerelemnek és gyűlöletnek is nevezhette volna. Már a felvilágosodott Demokritos bizonyára elutasította volna magától ezt a bölcseletet, és a rosszmájú Heraklitos aligha nyilatkozott volna róla másképpen, mint kortársairól. "Hogy annyian, hasonlóképpen felvilágosodott, a gondolkodás történetének dokumentumai által azonban nagyon meg nem terhelt kedélyek, ezen fejtegetésekben saját fantáziájuknak képét látták, azon nem lehet csodálkozni. Azoknak a példája, akik a Világrejtélyben gyönyörködtek csak azt mutatja, hogy e primitív, költői és mythológikus metafizika megszületése nem véletlen, mert éppen azokban a körökben aratott tetszést, amelyek azt tartják magukról, hogy a vallásos gondolkozás gyermekéveiből már kinőttek, és akik a vallás helyettesítésének szükségét érzik."

Értjük Wundtot, a kriticizmus e komoly képviselőjét. De nem értjük azt a dühöt, vagyis inkább nem tartjuk indokoltnak, amellyel a német metafizikusok Haeckelre rontanak. Paullsen például "Ernst Haeckel als Philosoph" című értekezésében így ír: "A legnagyobb szégyenkezéssel olvastam ezt a könyvet, az általános műveltség és népünk bölcsészeti tudása felett érzett szégyenkezéssel. Hogy ilyen könyv lehetséges volt, hogy ilyet írtak, ilyet kinyomtattak, olvastak, bámultak, elhitettek azzal a néppel, mely Kanttal, Goethével és Schopenhauerrel bírt, ez fájdalmas."

Miért ez a fogvicsorítás? Elsősorban a filozófia ősi gyűlölete ez a természettudós ellen. Ugyanaz a megvetés, amellyel a régi görög bölcsészet lenézte a természettudományokat, illetve ezek gyakorlati szempontjait. Az igazi filozófushoz csak a végokokról való elmélkedés méltó!

A másik ok, hogy Haeckel egy népszerű, százezrek által olvasott könyvet merészelt írni. A filozófiát hozzáférhetővé tette a tömegnek. Beeresztette a profánum vulguszt a szentélybe.

És végül ez a könyv sértette a vallást, és az uralkodó érdekeket. Mutatja ezt az, hogy bár a szocializmus ellen támad, olvasását mégis szocialista körökben kapták fel.

Ostwald. Könyveiben Ostwald a tudományos materializmus legyőzéséről beszél. A tudományos materializmus, mely mindent anyagra és mozgásra vezet vissza, a mechanisztikus világnézet ma már általánosan elfogadott igazságokkal ellentétben áll. A mechanisztikus felfogás hipotézisek alkotására vezet, így a fényelmélet magyarázása az éterrezgéssel. Az a kérdés tehát, nem lehetne-e az anyag helyére egy más fogalmat léptetni, melynek alkalmazásánál nem kell rejtett tömeget és láthatatlan mozgásokat felvenni. Ilyen fogalom szerinte az energia. A materialisztikus felfogás helyébe az energetikait kell éltetni. Nincs más, csak energia. Az anyag csak energia komplexum; nem veszünk észre mást, csak energia-változásokat.

"Ami az anyag fogalmában rejlik, az először a tömeg, vagyis a mozgásenergiára való kapacitás, továbbá a térfogat vagyis volumenenergia; továbbá súly, vagyis az általános nehézkedésben nyilvánuló bizonyos fajta helyzetenergia, végül a kémiai tulajdonságok, vagyis a kémiai energia. Mindig csak energiáról van szó, és ha ennek különböző fajtáit az anyagtól elgondoljuk, semmi sem marad hátra, még a tér sem, mert az is csak azzal az energia felhasználással jött tudomásunkra, amely ahhoz volt szükséges, hogy belénk hatoljon." Mindazt, amit az anyagról akarunk kijelenteni, csak az energiáról jelentjük ki. Az anyag meg maradásának törvénye, a tehetetlenség törvénye, a súlypont megtartásának törvénye csak külön esetei az energia megmaradása általános elvének.

A "Systematische Philosophie"-ban Ostwald is ír egy ismertetést az ő filozófiai rendszeréről.

Itt ezeket írja: "Összes élményeink nemcsak a tér és az idő, hanem az energia formáinak is alá vannak vetve..."

A külvilágról szerzett minden ismereteinket érzékszerveink által fogjuk fel, ahhoz azonban, hogy érzékszerveink működésbe jöjjenek, szükséges, hogy köztük és a külsővilág között energia-kicserélődés jöjjön létre. Ez a kicserélődés az esetek legnagyobb részében abban áll, hogy a külvilágból energia megy át szervezetünkbe, de vannak esetek, - például egy hideg tárgy érintése - ahol ellenkező irányú az energia-kicserélődés.

Nem a most említett kötetben, hanem összegyűjtött természetbölcseleti értekezéseinek egyik helyén azt mondja, hogy a botütésnél nem magát a botot, hanem az energiát érezzük, csakúgy mint amikor beleütődünk egy tárgyba. Szóval mindég és mindenkor csak energiaállapotok különbségeit.

A lelki élet jelenségeinek magyarázására egy külön energiafajtát, "szellemi energiát" vesz fel. Eltekintve azonban attól, hogy eddig tapasztalataink szerint a lelki folyamatok lefolyása alkalmával felhasznált kémiai energiát az eddig ismert energiafajtákra (hó, munka stb.) átalakulva megtalálták, feltéve továbbá azt is, hogy a lelki élet alkalmával felhasznált kémiai energia előbb szellemi energiává alakulna, és csak azután hővé, munkává, és egyéb eddig ismert energiákra, - akkor is, - vajon ilyen szellemi energia felvétele magyaráz-e valamit a lelki folyamatokból? Semmit e világon. Lelki energiával éppen oly kevéssé értem meg a gondolkozást, mint a kémiai energiával, vagy az agyváladékkal. Hiszen ez éppen a kérdések kérdése, hogy lesz ebből az energia-átváltozásból, vagy a csapadékból - gondolat. Haeckel gondolata, mely a gondolkodást, érzést és akarást az anyag őseredeti tulajdonságának tekinti sokkal többet értet, és el fogadhatóbb.

Említsük meg, hogy Ostwald energetikájával az összes esztétikai, és erkölcsi jelenségeket is meg akarja fejteni, szóval az egész szociális életet. Ezenkívül ő az energiafajtáknak reális létet tulajdonit, és így igazán nem tudjuk megérteni, mi a különbség a reális léttel bíró energia, és az anyag között. Igaza van Wundtnak, mikor azt mondja, hogy ami nála nem természettudomány, hanem metafizika, az tisztán a fogalmakkal való játék, dialektika. Mint a Spinoza szubsztanciája, úgy az ő energiája is minden képzelhető lehetőséget magában foglal. Egy bűvös fogalom, mely mindent magában rejt, és mindent megmagyaráz.

Mach. Haeckel biológus, Ostwald kémikus, Mach fizikus, aki egy kitűnő könyvben írta meg a mechanika történetét Aztán pszichológiával kezdett behatóbban foglalkozni. Irt egy könyvet, amelynek a címe: Die Analyse der Empfindungen, és egy másikat, Erkentniss und Irrtum cím alatt. Osztrák egyetemen tanárkodott, nagyon sokat dolgozott, néhány év előtt az osztrák urakházának a tagjává nevezték ki.

Pszichológus. Természetesen pozitivista. De azért mégis egy metafizikai principium az, amellyel a lelki élet folyamatait magyarázza. Ezt a principiumot Mach: a gondolkodás ökonómiájának nevezi. A természetben is van ilyen ökonómiai elv, az erők a legkisebb munkával akarnak érvényesülni, az az elv azonban, melyről Mach beszél, nem azonos ezen természettörvénnyel, Mach elve egészen szubjektív valami, egy metafizikai principium.

Wundt azt mondja, hogy bizonyos értelemben Mach a megfordított Kant. Ostwald - írja a már előbb említett értekezésében - gyökerében metafizikus. Az energia nála egy eredetileg adott fogalom, amelyhez minden alkalmazkodik. Machnál első megismerésünk kritikai vizsgálata. Kantnál azonban elsősorban arról volt szó, hogy megismerésünk, tapasztalásunk a priori adott feltételeit megtalálja. Ilyenek szerinte - mint említettük az idő és tér, mint szemléleteink formái, - azután a megismerés logikai formái, a Stammbegriffek: okság, szubsztancia, egység, többség stb. Ezek a szemléleti és logikai formák azonban magukban üresek, még érzeteknek kell hozzájuk járulni, hogy a tapasztalat határain belül ismereteket szerezhessünk. Az érzetek ezen anyagával azonban Kant tovább nem foglalkozik. Ezeket adottaknak tekinti. Ellenkezőleg jár el Mach. Ő is abból indul ki, hogy a tapasztaláson kívül nincsen megismerés. De a tapasztalat végső elemeinek éppen a Kant által elhanyagolt érzeteket, az "érzetek tartalmát" a színeket, a hangokat, a hőt, a nyomást, időt és teret tekinti. Ezek az érzetek a való elemei, nincs más kívülük, mert nincs különbség a tünemények világa és a között, aminek e tünemények látszanak. Nincs az érzetek mögött még valami, valami magánvaló.

Szerinte a szemlélet formái, tér és idő az érzetekhez tartoznak. Mert minden érzetüknek, - legyen az fény vagy tapintásérzés - van kiterjedése, helyhez tapadnak, és időben folynak le. Az értelem logikai formáit, a Kant-féle Stammbegriffeket pedig teljesen nélkülözhetjük. Mi módon kapcsolja hát akkor össze a mi értelmünk a belé jutott érzeteket, fényérzetet, hőnyomás stb. érzeteket, illetve mi módon kapcsolódnak ezek össze? Van ennek a kapcsolódásnak valami törvénye? kérdezzük. Erre azt feleli Mach, hogy értelmünk teljesen tetszésszerűen kapcsolhatná össze az érzeteket. De mert a mi akaratunktól függ ez a kapcsolás, és az, hogy milyen kapcsolatokat teremtsünk az érzések között, mi a legegyszerűbb kapcsolási módot, vagyis a legkényelmesebb utat választjuk, azt a módot, amellyel érzeteink a legegyszerűbb módon kapcsolhatók össze. Ezt a kapcsolási elvet nevezi Mach "a gondolkodás ökonómiájának". Ez a rendszer Leitmotivuma. Míg Kantnál a kategóriák, nála "a gondolkozás ökonómiája" a lelki egységet teremtő pszichikai törvény. Egy tudomány sem tehet mást, mondja, mint azt, hogy ezen principium alapján a tapasztalás utolsó formáit, az érzeteket összekapcsolja. De ami ily módon mint tudomány szerepel, az nem objektív természettörvények, hanem csupán a mi érzeteinknek leírása. Az érzeteken kívül más semmit sem ismerünk a világból - nincs is más - a különböző érzetek leírásából áll a tudomány. Érzeteink leírása többféle módon történik, és ezért mi azon leírásnak adunk előnyt, vagyis annak a tudománynak adunk igazat, amely a legtöbb jelenséget a legegyszerűbb módon írja le.

Érzeteinket, érzéki benyomásainkat leírhatjuk úgy, hogy az érzeteknek egymás közötti viszonyait vizsgáljuk. Így jár el a természettudomány. Leírhatjuk őket úgy is, hogy őket az érző alanyra vonatkoztatjuk. Így jár el a pszichológia. De végeredményében mindkét tudományág tárgya: érzéseink leírása.

Mach azonban még sem éri be benyomásaink tiszta leírásával. Mert keres és talál egy principiumot, mely szerint ezek a benyomások, ezek az érzetek öntudatunkban összekapcsolódnak. Szóval keresi a gondolkodásunk, lelki életünk alaptörvényét, és ezt megtalálja - ő úgy hiszi - a "gondolkodás ökonómiája" elvében. Az érzetek úgy kapcsolódnak össze öntudatunkban, ahogy ez a legegyszerűbb, legcélszerűbb legökonomikusabb. Ámde ez a principium tisztán metafizikai, tisztára a priori. Hogy Mach magát hangsúlyosan antimetafizikusnak nevezi, az nem változtat azon, hogy mégis egy metafizikai principiumon nyugszik álláspontja. Mach ezt az "ökonómiai" elvet nem tapasztalhatta. Igen, ha azt mondaná, ez az ökonómiai törvény, a kapcsolásnak ez a módja már magukban a dolgokban benn van, szóval objektív valami. Akkor elhihetnők, hogy az elv "tiszta tapasztalat"-on alapszik. De mert Mach kijelenti, hogy pszichikai alaptörvénye, a "gondolkodás ökonómiája" tisztára szubjektív kapcsolási formája benyomásainknak, igazat kell adnunk Wundt nak, hogy ez a principium metafizikai, egy a priori tétel, mint a kanti kategóriák. Csak a név változott; meg hogy a sok kategóriából egy lett. Mert Machnál a régi metafizika fogalmait, az okságot, a szubsztanciát, s a többieket egy elv, a "gondolkodás ökonómiája" helyettesíti.

Ez dióhéjban a Mach filozófiája, azé a tudósé, akit leginkább érdemes a mai németnyelvű filozófusok közül olvasni. Sőt nézetünk szerint egyedül csak őt érdemes olvasni.