Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 1 szám · / · AMBRUS ZOLTÁN: IMOGÉN
Imogén grófné belépett a királyhoz és mosolygott.
- Szép, mint az Ezeregyéj - szól magában a király - szebb, mint közülük a legszebb; szebb mint mind az ezeregyéj együtt. A betegnyakúnak, szerencséjére, igaza volt. Olyan szép, mint a mennyország, amelyet Pallanzában láttam egyszer, holdfényes éjjelen, huszonöt esztendős koromban. Szép, mint az elveszett paradicsom; szép, mint a legabszolútabb királyság; szép, mint az ördögök menyasszonya. Olyan szép, mint az ifjúság! De a mosolygása, az még nála is szebb!
Egyszeriben megértette az asszonynak minden vakmerőségét.
De Rodomont király harminchárom évig járt iskolába s nem hiába látogatta a nők akadémiáját.
Szigorúan kérdezte:
- Szép asszony, micsoda urad van neked?
- Jó uram - felelt az asszony és mosolygott.
- Haszontalan urad van. Férfi az, aki elfogad egy asszonytól ilyen áldozatot?! Férfi az, aki, hogy megmentse a bőrét, otthagyja a feleségét a halálveszedelemben?! Férfi az, aki a maga életéért a kedvese életét kínálja cserébe?! Pocsék urad van!
- Nem Sire. Az én jó uram erre nem is gondolt. Eszébe se jutott, hogy az életemet féltse. Tudta, hogy nem hagy életveszedelemben. Tudta, hogy te asszonyt soha se fogsz kivégeztetni. Tudta hogyha valaha asszonyt öltél, az öleléseddel fojtottad meg, vagy megrepesztetted a szívét, amikor elhagytad... de a vérpadra nem vitetted.
- Hízelegsz, szép asszony; ki akarsz játszani. De nem fogsz kijátszani; vigyázni szoktam arra, ami a hatalmamba került. És ha váratlanul madárkát fogtam, nem vagyok olyan bolond, hogy szabadon eresszem. Valld meg, hogy füllentettél: ezt a csinos bókot nem az urad bocsátotta rendelkezésedre védőfegyverül; magad eszelted ki, hogy bolonddá tégy, hogy rászedj.
- Az uram is tudja, hogy gáláns ember vagy. Király és lovag; nem zsebrák, nem haramiavezér.
- Ej, ej, milyen vakon bízik a lovagiasságomban vagy nem tudom miféle erényeimben az az ember, aki le akart lökni a trónomról!
- Károsnak tarthatja az uralkodásodat, gyűlölhet is... mit tudom én, mért ellenséged?! De az ellenséged se tagadhatja le, hogy úr vagy. Minden gyerek tudja, hogy amióta élsz, az asszonyokhoz virággal szoktál közeledni, nem bilinccsel vagy kötéllel; minden gyerek tudja, hogy nem az az ember vagy, aki képes volna egy asszonyt lemészároltatni. Nem Sire. Hogy te engem hóhér és pribékek kezére adhatnál, erre az én uram még csak nem is gondolt.
- Ej, ej, de arra csak gondolt, hogyha a hatalmamba kerülsz, alighanem kedvem támad: élni a hatalmammal?! Hogy csúnyán visszaélhetek ezzel a hatalommal?! Hogyha így megcsúfoltok és borsot törtök az orrom alá, megharagudhatom és bosszút állhatok rajtad, úgy ahogy asszonyokon szoktam bosszút állni?!
- Igen. Erre már gondolt.
- Erre már gondolt és mégis megszökött?! No hát szép urad van! Gratulálok hozzá! Egy férfi inkább százszor hal meg, minthogy akár csak a kedvesét is kitegye ennek a veszélynek. És méghozzá, nem is csak a kedvesét, hanem a feleségét! Mit is mondok?! Egy férfi inkább felnégyelteti, kerékbe töreti, megnyúzatja magát, semhogy mindent meg ne tegyen, csak hogy elháríthassa az ilyen veszedelmet. És ez maga dönti bele a rá nézve megszégyenítő veszedelembe az esküdt feleségét, Imogén grófnét, azt a szép asszonyt, akit szeret! Pocsék ember, ha mondom. Megérdemli, hogy semmi kímélettel ne legyek iránta. És hogy őszinte legyek megvallom, hogy akármi járhat a fejemben, amikor szép asszonyokat látok, csak éppen a kímélet nem!... Ha nincs kedvedre, grófné, hogy ragaszkodom ahhoz, amire jogot adtatok, csak magadra vethetsz; tudhattad előre, hogyha majd megjelensz előttem, ezzel a szépséggel... a teremburáját!... nem az imádságot juttatod az eszembe!
- Várj csak, Sire. Nem hallgattad meg végig, amit a kérdésedre felelni akartam. Azt akartam felelni, hogy erre már, igen, gondolt az uram; nagyon is sokat gondolt rá, túlságos sokat. Sőt eleinte szóról-szóra úgy pattogott, ahogy most te beszélsz. És nem is képzeled, hogy a halálos veszedelemben milyen sok időmbe, milyen rettenetesen hosszú időbe került, amíg meg tudtam győzni. De megnyugtattam.
- Megnyugtattad? Ne mondd! És megnyugodott?
- Igen, megnyugodott.
- És mivel nyugtattad meg, ha szabad kérdeznem? Mondd el, kérlek. Erre már igazán kíváncsi vagyok.
- Azt mondtam neki: "Nevetséges! A király már nem fiatal ember; a király már ötvenhét éves."
- Ezt mondtad neki? De, mennydörgettét, ha nem is vagyok fiatal ember, ha ide s tova ötvenhét éves leszek is, azért még nem vagyok öreg!... és ha öreg volnék is: öreg ember nem vén ember!... Mennydörgettét, mennydörgettét, mennydörgettét!
- Ő is ezt mondta. De én azt feleltem neki: "Ohó, ez igen nagy különbség! Ha a király fiatal ember volna, harminc esztendős, mint te... akkor kétségbe kellene esni, akkor beszélni se lehetne a dologról, akkor mind a kettőnknek meg kellene halnunk, de lehetetlen volna bele rohanni a veszedelembe."
- Ezt felelted neki? Érdekes! És aztán hogy folytattad? Mondhatom, égek a vágytól, hallani, hogy micsoda eszme-menettel győzted meg az urad.
- Így folytattam: "Mert az csakugyan borzasztó volna, ha abban a veszedelemben forognék, hogy a király. vagy valaki, akinek a hatalmában vagyok... mondjuk: egy harminc esztendős fiatal ember... elháríthatatlan kényszert alkalmazva... az erőszakos ölelésével... elgyötrő, de végül agyongyengítő ölelésével... utoljára is rábírhatna az odaengedésre vagy éppen a szerelemre!... mert a szerető asszony is csak asszony, végre is csak asszony... Hát ez, igen, borzasztó, szörnyű, rettenetes volna; rágondolni is irtózat!... De ennek a borzasztó veszedelemnek én magam se tenném ki magamat; inkább meghalnék. És nem tűrném el, hogy akár akaratom ellenére, akár a beleegyezésemmel is... mondjuk: felhasználva az ijedtségemet... kitégy ennek a veszedelemnek; leköpnélek, ha megtennéd!... Ha rám parancsolnál, hogy mentsem meg az életedet, neki rohanva ennek a rémes kockázatnak - akkor se tenném meg, csak megundorodnám tőled és leköpnélek. Csakhogy erről szó sincs. A király már nem fiatal ember; ötvenhét éves; nincs veszedelem."
- Élesen különbözteted meg a dolgokat, de nem eléggé. Folytasd. Úgy képzelem, az uradat ez a megkülönböztetés még nem elégítette ki.
- Nem. De aztán megmagyaráztam neki: "A királlyal szemben nem forgok ilyen veszedelemben; a királlyal szemben nem forgok semmiféle veszedelemben. A király nem fog bántani engem; nem is bánthat. Mert a király az erőszakos ölelésével csak beszennyezni tudna engem és maga-magát is csak beszennyezné. A király ezt nem fogja tenni. Soha. E felől nyugodt vagyok. Ez lehetetlen."
- No, ezt rosszul magyaráztad meg neki. Mert akármilyen finom a megkülönböztetésed, én ezt nem méltatom. Ha lehetetlennek tartod, hogy szerelemre bírjalak, jól van; én megelégszem azzal is, hogy ölelni foglak. Engem nem kétszerkettőzöl ki asszonyi furfanggal; én nem engedem a jussomat. Ti engem megcsaltok, lóvá tesztek, kisemmiztek; helyes. De nekem jogom van a megtorláshoz és módom is van benne, hogy a megcsúfolásért erőszakkal fizessek, mert a hatalmamban vagy. Eszem ágában sincs lemondani erről a megtorlásról; a bosszú mindig édes, de ennél édesebb bosszút nem képzelek. Mi jut eszedbe?! Királyi falat van előttem. Egy gyönyörű asszony... és rendkívüli asszony, aki minden vakmerőségre kész a férfiért... egy szerető szívű, bátor asszony, aki mindennel számot vetett, és akármit beszél most, még az életét is megkockáztatta, hogy megmenthesse az urát. Igazán királyi falat. Ilyet még nem ízleltem. Ne áltasd magadat. Ezt a királyi falatot nem fogod hízelgéssel elravaszkodni előlem, mint a róka a sajtot a holló szája elől.
- Meg foglak győzni téged is, mint meggyőztem az uramat.
- No ezt szeretném látni.
- Meg foglak győzni. Mit kívánsz bennem? A vakmerő kis nőstény-párducot, az úgynevezett rendkívüli asszonyt? Vagy a szép teremtést? Mondjuk: mind a kettőt. Nos hát, mind a kettőről le fogsz mondani. Mert az egyiken nincs hatalmad, a másikat pedig nem érdemes kívánnod. Mi izgat? A lelkem? Vagy ahogy mondod: rendkívüliségem? De, édes jó uram, a nők lelkét csak úgy lehet rabságba ejteni, ha előbb teljes szabadságot adsz neki. Ezt erőszakkal nem teheted a magadévá; a lelkemet így nem lehet meghódítanod...
- Megelégszem a szép teremtéssel. A legédesebb bosszúállást szerzem meg magamnak: keresztül taposok az uradon; megbüntetlek azért, hogy lesajnáltál; eszközévé teszlek úri gyönyörűségemnek; és ami mindezeknél többet ér: egy édes pillanatot találok a karjaidban. Ez nekem elég.
- Hát ezt nem érdemes kívánnod. Mondom, hogy szerencsémre, nem vagy fiatal; sehogy se lehet hatalmad rajtam. Egy márványszobrot találnál bennem, aki dermesztő hidegséggel viseli el, hogy beszennyezed, és megrontja az örömödet azzal, hogy szemedbe hányja az utálatát. Ez nem volna elégtétel és az ilyen, megmérgezett öröm csak egy vadállatot elégíthet ki. De te nem vagy vadállat. Te valaki vagy, akit magadért szerettek a nők. Hogy eggyel több, vagy eggyel kevesebb szép teremtésnek a képét helyezed-e el emlékezésednek a sírboltjába, az már neked mindegy. És a pillanatban, esküszöm, nem volna örömöd; a hitvány izgalmon kívül, amelyet akármelyik nő karjában megtalálhatsz, inkább csak: keserűséged és önutálatod. Utóbb nem bocsátanád meg magadnak, hogy lehetővé tetted, undorommal megaláznom benned a királyt és a férfit; utóbb, lelkifurdalást éreznél, szégyenkeznél bensődben, hogy elég gyalázatos voltál, bemocskolni valami istenit, amin nem volt hatalmad.
- Szép asszony, rendkívüli asszony, rendkívül vakmerő vagy!
- Mit veszíthetek? Csak nyerhetek, ha sikerül benned fölébresztenem a minden indulattól ment, józan gondolkodót, a büszke embert, a nemes urat, a királyt, az államférfit.
- No hallod! Mi köze ehhez a politikának?
- Mindjárt megmondom. De hogy megmondhassam, előbb felelj arra a kérdésemre: forgattad-e a történelem lapjait?
- Nem vagyok tudós. Azért tartok tudósokat, hogy forgassák helyettem.
- Akkor kérdezd meg őket: tudnak-e olyan esetet, amilyen az enyém? Olvastak-e a világtörténelemben olyan asszonyról, aki mindent, az életét is kész volt feláldozni, csakhogy megmentse a férjét?
- Tudósaim azt fogják mondani, hogy a világtörténelemben mindenre van példa.
- Csakugyan van egy ilyen példa. A Lady Nilhisdale esete. Hogy egészen őszinte legyek, nekem is ez adta az eszmét.
- No nézd, a világtörténelmi példák!
- Az ember sok okulást meríthet belőlük. Elég az hozzá, engem a Lady Nilhisdale példája bátorított fel és igazam volt.
- Bizonyos vagy benne?
- Egészen bizonyos. Neki kisebb emberrel volt dolga, mint nekem és mégis sikerült meggyőznie a királyt. Mert ez is államférfi volt; ha nem is olyan messzire látó, mint te.
- Hogyan? Hát ez a te királyod eleresztette a megfogott madárkát?
- Mintha meg se fogta volna. Azt mondta neki: "Szállj tova, szállj szaporán!"
- A szamár!
- Ne mondd, mert te is ezt fogod tenni.
- És miért tenném ezt?
- Mert elcsitítod magadban a kicsinyes bosszúállás ingerét...
- Meg minden ingert.
- Meg minden olyan kívánságot, amelynek a kielégítése megalázna önmagad előtt... és nem hallgatsz, csak az államférfi, a benned lakó bölcs ember szavára.
- Már képzelem, hogy mit javasol ez az államférfi.
- Az államférfi így szól: "Egy asszony, aki mindent, még az életét is kész feláldozni, csakhogy megmentse a férjét! De hiszen ilyen asszonyok kellenek nekem! Hogy példaként ragyogjanak a többiek előtt; hogy erős katonákat szüljenek országomnak; hogy megszilárdítsák a család tekintélyét. Az ilyen asszonyokat nem bántani kell, hanem dicsőíteni; az ilyen asszonyok nevét aranybetűkkel kell följegyezni a világtörténelembe és tanítani kell az iskolákban. Hálátlan legyek egy ilyen asszonnyal szemben, akinek ritka, nagyon ritka esete uralkodásomat híressé fogja tenni?! Nem. Legyőzöm magamban az emberi gyarlóságot; nagylelkű leszek; utjára bocsátom. Jutalmamat pedig a történelem adja meg, a "lovagias" jelzővel".
- Szóval azt kellene mondanom: "Jó asszony, ég veled! Siess, a hajó nemsokára indul és férjed már epedve vár, ott túl a tengeren"?!
- Te mondád.
Rodomont király elgondolkodott.
Kissé hosszasan tűnődött, de végre így szólalt meg:
- Hát eredj. Sajnálom, hogy már nem vagyok harminc esztendős. Királynémmá tennélek.