Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 1 szám · / · AMBRUS ZOLTÁN: IMOGÉN
Másnap, alkonyatkor, Raimondi grófné, tetőtől talpig gyászruhában s köpenynagyságú fekete fátyollal a feje és öltözete körül, megjelent a vártorony kapujánál. Olyan gyönge volt, hogy két szobalány támogatta, és annyira sírt, hogy zsebkendőjével el kellett takarnia az arcát.
A várparancsnok rendeletére rögtön elvezették férje cellájához.
Nagyon sokáig maradt a börtönben; közel két óra hosszat. Késő este volt, mikor kilépett a cella ajtaján, ahol a cselédei várták. Egyre sírt; úgy, hogy a zsebkendőt le se tudta venni a szeméről; még görnyedtebben járt, mint ahogy jött; és már olyan gyönge volt, hogy a szobalányok alig bírták a toronyból elvonszolni.
Közel a toronyhoz négylovas kocsi várta a grófnét és kísérőit. A négy ló a tengerpart felé vágtatott el. Ott, mint később egy halász beszélte, a gyászruhás nők beültek egy bárkába, amely mintha régen várta volna őket.
Szóval, reggeli négy órakor, amikor a halálraítélteket fölkeltették, hogy meggyónjanak - Raimondi grófnak hűlt helyét találták.
Helyette Imogén grófnét találták a tábori ágyon, férjének a ruháiban. Édesdeden aludt, mintha örökkön cella lett volna a hálóterme, s mikor fölkeltették, mosolygott.
Aztán nem válaszolt semmiféle kérdésre. Csak a várparancsnoknak mondott annyit, hogy minden üldözés fölösleges volna, mert férje azóta már egy nagy hajón van, amely még ma idegen országban köt ki.
A szörnyű esetet természetesen azonnal jelenteni kellett a királynak. Hogy hát most már mitévők legyenek? És különösen: mit csináljanak ezzel az asszonnyal?
Rodomont királyt nagyon mérgessé tette, hogy az álmából felzavarták; az első szava az volt, hogy még az érsekeket is fel fogja pofozni. De amikor megtudta, hogy mi történt, nem gerjedt olyan rettenetes haragra, aminőtől tartottak.
Figyelmesen hallgatta végig a jelentést s aztán így szólalt meg:
- Hm... Igazán?... Ez lehetetlen!
Bizonykodtak, hogy mindez szóról-szóra igaz.
- Hm. Furcsa, ha igaz. De azt hiszem, hogy nem igaz - szólt és egy pár percig elgondolkozott.
- És mi baja az asszonynak? - kérdezte aztán. - Öreg vagy csúnya?
- Fiatal és szép, mint az Ezeregyéj - felelt a várparancsnok, akinek egy kicsit viszketett a nyaka.
- Hm. Furcsa, nagyon furcsa!... - szól a király és megint elgondolkozott, még hosszasabban, mint előbb.
De végre kimondta az ítéletet:
- Az asszony öltözzék fel asszonyi ruhába. Aztán ide kell hozni hozzám; majd kihallgatom.
Eközben a hű miniszter is megérkezett. Elfúltan, pihegve.
A király nem titkolózott előtte.
- Sokféle asszonnyal volt már dolgom - szólt - de olyannal még nem, aki az életét is kész feláldozni, csakhogy megmentse a férjét.
Csettentett a nyelvével, mint a nagy ételismerő, aki valami különösen ízes falatot lát, és kegyelemben ezekkel a szavakkal bocsátotta el hű miniszterét:
- Ezt az asszonyt látnom kell. És ha szép, hát annál jobb.