Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 24. szám · / · Figyelő
Tanultam egy mesterséget. Többre törekedtem, de jól tudtam, hogy művészi képzésre semmi iskola nem alkalmas hely. Legkeserűbb tavaszom volt ama müncheni, amely úgy végződött, hogy minden tépelődést félretéve, Olbrich-hoz - Darmstadtba - utaztam.
Betoppantam műtermébe. "Nagyrabecsülője vagyok az ön munkáinak; tanítványa szeretnék lenni." Reám nézett: 'Hogy került ön hozzám, honnan jön és mit csinált eddig?' "Mesterségemben dolgoztam, néhány művészi próbálkozásomat e csomagban hozom." Munkáimra s aztán ismét reám nézett. 'Tanítványom lehet, csak maradjon hű technikájához, majd segítségére leszek, hogy abban művésszé fejlődjön. Minden művészethez egy technika szükséges.' Az első nap emlékéül őrzöm azt a kis papírlapot, amelyen Olbrich lajstromát állította össze annak a munkaanyagnak, melyet aztán nála tanulmányoztam. Mily természetes egyszerűséggel magyarázta a dolgok lényegét! Emlékezni fogok mindig e lapocska keletkezésére, mint egy eseményre, mely előbbre segített az iparművészet tartalmának megismerésében s közelebb hozott az olbrichi intenciókhoz. Körülnézve tágra nyílt szemekkel láttam nap-nap után, azokat a kedves házakat csillogó kerteikkel és ünnepélyes termeikkel, melyeket az ő lüktető fantáziája hozott létre. Sokszor láttam őket! S ha megálltam előttük, meghatott az a hangulatkeltő összhang, mely csupa forma és szín-kontrasztból összetéve, rajtuk virul. Később hibáikat felismerni, értéküket mérlegelni tudtam; de szeretni mindig szerettem azt a költői hangulat keresést rajtuk, melyen átérződik a szervességnek biztos ismerete, majd annak néha tudatos mellőzése, olykor a megjelenés szépségének ártalmára is.
Neki szűk volt a hagyományokban, a történeti tanulságokban megvont keret. Többre, többre vágyott!
A világ, hogy csak munkáiból ismeri őt, gondolkodik azon, hogy lehet egy már mérlegelt és kialakult jót odaáldozni egy bizonytalanért? Ő megmutatta, hogy lehet és hogy mennyit. Egyéni művészete évről-évre szervesebb, tartalmasabb lesz. Olbrich munkássága a haladásképességnek ritka erős és egyöntetű megnyilatkozása. A bátor forradalmár első munkája a bécsi Secessio-ház; több itt még a művészien ötletszerű, mint a lényegi motívum. Más bécsi dolgait, a Bahr-házat, a Ver Sacrum-ban megjelent rajzait is ez jellemzi. Már a darmstadti kolóniaépületek egymáshoz helyezkedésük szépségével és célszerű helyiségeikkel nagy lépést jelentenek művészi kialakulásában.
A dombtetőn egy alacsony, hosszú épület a műteremház "Haus der Arbeit"; nyolc műterem és egy közös fogadószoba van benne. Egyetlen cifraság rajta a kapu, melyhez egy lépcsősor vezet fel a lejtőt középen metsző útról. A művészek lakóházai az út mentén két oldalt épültek; kertek, kutak teszik élénkebbé a lejtőn épült művésztelepet.
A domb alján még három, kívül egy-egy színben tartott villaépületet látunk: Das blaue, Das graue, Das weisse Haus. Legrafináltabb ízlésű arányok, kedves és intim dísz mindannyin. Vaskapu meg kerítés szépen illeszkednek a ház színéhez. Belső berendezésük legjava is az ő munkája.
Sűrűn következnek ezek után jelentős alkotásai: szobái a st-louis-i kiállításon, a hesseni nagyherceg zeneterme, a darmstadti, falakkal határolt, színes kertek, de még inkább a kölni kiállításra készült "Frauen-Rosenhof", ahol a kertet az építészettel sikerült szoros kapcsolatba hoznia: lakberendező és arangírozó képességének tartós emlékei lesznek. Monumentális építkezése a tömör megjelenési baseli pályaudvar. Az idei darmstadti kiállításon kőből épült pavilonját látjuk és csodáljuk a művészetében gyakran nélkülözött szűz formákat és a szép kőszerkezetet. Csak az öttagú "Hochzeitsturm" juttatja eszünkbe Olbricht, a szökdelő formafantasztát.
Legnagyobb munkái mellől vitte el a halál; milyen nehezére eshetett teljesen kigondolva otthagyni! S képes lesz valaki a düsseldorfi Tietz-áruházat úgy befejezni, mint ő képzelte? Nem oly művész volt Olbrich, kinek elkezdett munkáját akár jó képességű kortársa folytatni tudná! Csodálni lehet egyéni utait, de már utánozni bajosan. Eingang in meine Welt, így nevezi háza kapujának rajzát s ki benn volt a házban, az ő világában járt.
Nálánál hasznosabb hatással a modern német iparművészetre csak bécsi barátja Hofmann volt; aki a szerkezet és használhatóság kidomborításában megelőzni látszik őt, azonban mint dekoráló ornamentista messze Olbrich mögött marad. Növendékei mint olyan tanítóra fogunk emlékezni, kitől volt mit tanulni. Szorgalommal párosult minden téren biztos, erős, egyéni tudása.
Szinte hallom még jóra intését: "Erst eine brauchbare Grundform haben, dann Sie reizend beleben wollen." S nem volt igaza? Mi más rendeltetése volna az iparművészetnek, műiparnak, mint életünk kényelmi szükségleteit esztétikusan kielégíteni? Úgy dolgozott ő, mint a keleti művész, átgyúrta, helyére próbálta a tárgyat s csak aztán díszítette. Emlékeztet is művészete a keletiekére. Munkáiról jó áttekintést a berlini Wasmuth-kiadásban megjelent, több hatalmas kötetű, Olbrich-architektúra ad. Olvasni érdemes a kert művészetéről írt könyvét is.
Nem értett a barátkozás azon módjához, mely kedves beszélgetésekben merül ki. Másképp gondolta ő. Kolóniai kollégáival: az együttes munkában való barátkozást kereste s bizony sok csalódás érte. A műteremben is mindig oktatónk maradt; hogy barátunkká nem lett, arról mi tehetünk, kik nem voltunk képesek - olyan értelemben - barátságot nyújtani neki.
Fáradhatatlan buzgalommal érdeklődött minden, minden iránt, ami a forma és szín kultúrájához tartozik. Buzdítva minket is, dolgozott reggeltől estig a munka házában és valósított meg sokat abból a büszke felírásból, mely a kaput díszíti: "Seiner Welt zeige der Künstler was nie war, noch jemals sein wird."