Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 24. szám · / · Figyelő
Vannak könyvek, melyek azok számára íródtak, akik "nem voltak ott" és vannak olyanok, melyek mindenekelőtt azoknak vannak szánva, akik ott voltak, akik átélték. Az első fajta világos, részletes, nagyon tanulságos - és jobbára hiábavaló. A második fajta csak éppen egymás mellé állítja a dolgokat és titkos mosollyal figyelmeztet. Neveket mond és futva emlékeztet néhány képre, mi pedig megdöbbenve ismerünk magunkra és meghatva emlékezünk. Ebből a második fajtából, melyet a "csak mi tudjuk" büszke melankóliájával olvasunk, való Ritoók Emma új regénye.
Fölényes rövidséggel és biztossággal, sok rutinnal írott könyv. Nagy modern műveltség és egy éles intelligencia kissé árnyéktalan világossága ömlik el az egészen. Ez az intelligencia csap meg mindenekelőtt, mint hűvös szél. Szinte ridegnek és száraznak találjuk eleinte. De aztán itt-ott eszünkbe jut, hátha ez a szigorú okosság csak tartózkodás, védekezés? Mert talán az első havi szónál elsírná magát? - Mikor betettük a könyvet, biztosra vesszük. - Mennyivel érettebb, művészibb ez a könyv pályadíjnyertes első regényénél! (Egyenes úton - egyedül.) Mekkora utat tett meg azóta! Mintha csak ezt az egész regényt élte volna át.
A Nagy Véletlennek van egy "problémája" is, mely elsősorban asszony-probléma, de sem új, sem ritka. A szabad intellektuális élet küzdelme a szerelemmel. A hősnő egy magyar vidéki városból, egy magyar vidéki férj mellől menekül ki a világba, elfogván őt a nagy vágy: élni, fejlődni, Berlinbe, Párizsba, a kultúrcsavargók nagy országútjára. Odakint másodszor is szerelembe esik, de az se gyűri le végképp. Megfogan benne a gyerek és az ős asszonyönzés, melynek csak ez kellett, kielégülve viszi tovább, hidegen, nyugodt vággyal, új élet, új fejlődés felé. Ő az ideál. Neki csak epizód a szerelem és annak a berlini magántanárnak is, aki két asszony elől szökött már meg, mert érzéki szenvedélyük kizaklatta munkájához szükséges nyugalmából. A harmadik - a harmadik, az előle szökik meg, mert az Annamária, az orosz forradalmárlány, aki csak maguk közül valóval állhat össze, akitől árulás volna nyugalmas polgári boldogságba félrehúzódni. Az a szegény, szomorú édes Annamária, akinek nem tud a szerelme csak epizód lenni, aki belepusztul.
Azután vannak benne szomorú, szép barátságok és szerelmek. Egy kalandos, szenvedélyes viszony csak a szemen keresztül, csak a képzeletben, mely izgató tetőpontját egy névtelenül küldött virágcsokorban éri el. Aztán válás egy kézszorítás, egy szó nélkül. És úgy látszik, ebbe is bele lehet halni.
Csakhogy ebben a regényben, mint címéből is kitetszik, nem ezek a fontosak, hanem egy hangulat. Kint a nagy országúton talajvesztett csavargók és keresők találkozása. Rövid szembenézések és kézszorítások, egymásra ismerések és egyetlen csókok, melyektől hosszú életek sorsa fordul és változik. De mindenütt érezzük még a kezdetet (hisz nem rég volt), az okok láncolatának elején álló véletlent, mily imbolygó álomszerűvé teszi a valóságokat. A nagy véletlent érezzük, mely spontán teremt életsorsokat, saját magának ellentétét: törvényszerűségek, szükségességek kegyetlen hálózatát. Még elevenen érezzük a "másképp lehetett volna" misztériumát, melytől babonásan feltűnővé, titkos jelentőségű adatott sorssá válik minden - és mégis olyan anyagtalan, víziószerű marad.
Ez a lelke a regénynek. És a nagy országútnak, a csodálatos csavargásnak fatalisztikus hangulata. Ez csak nekünk szól, akik éltük. Széles e világ egyetlen kerítések nélkül való erdővé lesz, melyben bujkálunk és keressük egymást, mi talajvesztettek. Csodálatos ösztönnel találunk egymásra és verődünk furcsa kolóniákká a polgári társadalom szintjén úszva, a legkülönbözőbb nemzetiségek és rasszok. És hogy érzi az ember odakint a rasszt! A másét és a magáét. És hogy megnő, megszépül az ember, ha egy föld és egy történet van a hátterében! Mintha magunkra szednők a talajt, amit elvesztettünk. Az ember kormos, homályos pályaudvarokban vár, keresztutakon, és látja, milyen nomádok az emberek. Ismeretlen városok sötét kőtengerének ijedelmét érzi. Aztán cigányzenét hallgat egy kávéházban, ahol nem hangzik magyar szó - és megérzi, hogy idegenben van és gőgös búbánattal néz körül, mint egy inkognitóban ajándékozó. Aztán a képek áradata vonul el. Mi mintha nem is mozdulnánk. A Tiergarten télen. A vörös berlini éjszakai köd a fehér-csipkés fekete fák fölött. - Egy nagy német tudós tündöklő homloka a katedrán. - Az orosz diáktanya. - Egy rekedt hangú pianínó - egy kis német polgári kocsmában - melyen művész játszik. - Az orosz bálon, egy cserkeszlány kardtánca. - Egy halál-veszedelmes, izzó anarchista gyűlés. - Aztán karácsonyesték, melyeken együtt szomorkodunk és a különböző hazák népdalait énekeljük. Szerelmek és barátságok és szép megértések születnek egy perc alatt és egy egész hosszú egyforma életünk melegszik majd tőle. Aztán elválik az ember. Magából is elhagy itt is, ott is. Csupa epizód. Új képek jönnek. De a jelen nem elég maradandó, hogy álomszerűvé tudná hígítani az emlékeket. Azok keresztül sütnek minden jelenünkön is, lebegővé teszik, mint egy alattunk dagadó ár. Minden jelenünket már az emlék szép melankóliájával éljük. - A párizsi tavasz mámora. - A kerítés a holdfényes Sacré Coeur alatt. - A villamos reklámoktól tüzelő Párizs odalent. - Bolond véletlen szerelmek. Elváltunk, az érzés megmaradt, de az emberre alig tudunk emlékezni. És a felkavart érzés ráömlik valaki másra és mikor már késő, ráeszmélünk, hogy csak - helyettesítettünk. Íme egy szomorú csavargó tragédia. - Aztán az omnibusz imperiálja a gesztenyefák gázvilágtól ezüstös sátra alatt. - Aztán a képek és szobrok. - Aztán éhség és szenvedés és halál. - Aztán megint válunk. Mert az oly csodálatos azt mondani: most itt hagylak és számomra örökre itt leszel, örökre! - És ömlik a képek áradata. Csodálatos fatalisztikus kábulat fog el és tágranyitott szemmel érezzük a Nagy Véletlent.
Aztán megint szomorú, homályos pályaudvarok. Az ember azt hiszi, álmodik. Aztán az ember otthon van megint. Minden a régi. Úgy néznek rá, mintha el sem ment volna. Hát nem látszik rajta? És elfelejti mutatni, amit mutathatna, valahogy nem volna természetes. És az a nagy fejlődés és változás, melyet oly hatalmas valóságosnak érzett magában, irreálissá lesz. Ezek az otthoni "ismerős" szemek semmit se látván, álommá lazítanak benne mindent. Vissza! - Vissza!
*
Dehogy is lehet néhány szóba összemarkolni azt a sok színt, amely ebből a könyvből sugárzik azok felé, akiknek szánva van: "akik ott voltak". Szép könyv. Az ember becsukván, behunyja a szemét és azt gondolja: Hej, de jó volna megint együtt sétálni éjszaka a zajló Spree partján és nézni, hogy kavarog a Stadtbahn sziporkával teli füstje és csapódik nehezen le a fekete vízbe.