Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 24. szám
A szép nem örök és nem abszolút, mert nem kívülről való, hanem belőlünk. A szép csak tükörkép, amely a tükör szerint: a mi szépérzékünk szerint változik. Hiába menekül az a párizsi Rousseau-tanítvány Tahitiba, hogy az őstermészet örök szépségeit keresse, hiába hagy ott - amint hiszi - mindent, ami csak a mi világunkból való a festékein és vásznán kívül: a pápua-maláji természetcsodákat is csak párizsi szemmel fogja látni és a mikrokozmoszban ott a makrokozmosz, magával vitte Párizst Tahitiba is minden iskolájával és műremekével, templomával és hivatalával, festőjével és börziánerével, apacsával és vivőrjével, újságjával és kritikusával, képet vásárló vagyonával és képet nem értő piszkos nyomorával együtt. Attól a társadalomtól, amely megalkotott és amelytől a széplátásunk módját is eltanultuk, a távolság nem menthet meg többé. Aki az ellenkezőjét hiszi, hazudik magának.
De amint más lesz a társadalom, más lesz az ember és így más lesz a szépség is. Ha a Wright-testvérek valahol Amerikában csakugyan kitalálták azt a röpülőgépet, amellyel mindenki, vagy legalább sok ember veszedelem nélkül utazhatik, akkor átformálódik a társadalom, lassan elmosódnak a vámhatárok, új politikai hatalmasságok keletkeznek, új nézetek diadalmaskodnak s az új generáció más lelkűvé, más idegzetűvé fejlődik: más lesz a Szépség is az ő szemükben. A képtárlatokon megjelennek a furcsa új vásznak, amelyek térképszerűen, fölülről mutatják a "tájképet tehenekkel" és Telepy bácsi várromjai alaprajzzá lapulnak. A semmi, a levegő ködös misztikuma, az alaktalan lég-foltok és tárgyat nem találó kóbor sugarai a világűrnek rögzítéshez jutnak és lesznek, akik megpróbálják lefesteni a vihart a levegőben. A levegőég misztikus üressége az esztétikai érzéket magához fogja idomítani és lesz piktor, akit előbb kinevetnek s végül megértenek, ha azt a Buddha-mondást akarja illusztrálni: "Minden van és minden lesz. És minden olyan, mintha lenne és mégis - semmi."
A karnaki templom falfestései óta, Ramenzu-en-Miamum-en-Hotep korának jobbágy-művészete óta mindenki számára láthatóan változott a szép és vele a művészetek lelke, amint változott a társadalom. És változni fog ezután is. Panta rhei. A változatosságban egy az örök: van mindig, ami változzék. Szépkeresés és művészet van azóta, amióta vannak olyan energiái az embernek, amelyek ez úton keresnek kielégülést. Amikor a majomemberben kifejlődött az emberi ész, amely nem talált kielégülést a tűzfejlesztés két fát összedörzsölő monoton munkájában, a cölöpvágás egyforma taktusra lendülő fáradtságában: az íjból húros hangszer, a kivájt ételtartó fából dob lett. A munka ritmusa tovább élt a táncban, amely a csak kart fárasztó munka után levezette a zsibbadt láb energiáit. A szarvas-agancsból való kés nyelére rajz került, hogy legyen min pihenjen a szem, míg a dzsungelek mélyén a vad neszelést leste a fül. Ami testi-lelki képességünk van, mind fájdalmat, depressziót, zsibbadtságot okoz, ha fejlesztődik. Az esztétikai öröm biológiai szükséglet: a művészet és általában a szépségkeresés kell a normális agyú embernek. Kell, tehát van. Amint megtanult az éhes ősember vadat hajszolni, búzát növelni, állatot szelídíteni, úgy és azért tanult meg énekelni, dobot verni, tam-tamot ütni és csontba karcolni. S amint az ásóból, faekéből gőzeke lett, úgy fejlődött ki a fadobból, íjból, sípból a zongora, a sokbillentyűs szárnykürt, meg a Stradivarius vagy a fába rótt vonalakból a rotációs-nyomtatta betű.
A munkaeszközök sokféleségével együtt sokféle lett a művészeti eszköz is s amint differenciálódott a munkás, differenciálódott a művész is. Amikor a törzs tagjából különálló ember lett, amikor elfeledték azt, hogy "miénk" és megtanulták azt, hogy "enyém" - a sokféle munkát végző embert rászorította a cserebere üzlet meg a rabszolgasors az egyoldalú munkára. Hajdan maga csinálta az ősember a kőbaltáját, az íját, a kapáját. Maga faragta a sípját is és maga komponálta egyhangú énekét úgy, amint éppen a hangulata kívánta. Maga volt a saját vadásza, asztalosa, kovácsa és házépítője: maga volt a saját udvari művésze is. Igényeit maga tudta betölteni s el tudta készíteni a különféle igények betöltésére való egyszerű szerszámokat is. A törzs szétbomlásakor azonban már komplikáltabbak voltak a szerszámok, tanulni kellett a használatukat s a birtoktalanul maradt ember kénytelen volt dolgozni másnak: papnak, katonának, akinek egyéni tulajdona lett a birtok. És lett ács, és lett kovács meg földmíves. A nótás legényből meg lett lantpengető igric.
Az emberi igénykielégítésre való társadalmi munka megosztása azóta egy percig sem szűnt. A kovácsból lett bádogos, lakatos, épületlakatos, szegkovács, patkókovács, ötvös már a középkorban. Azóta a fémmunkás fogalma ezerféle szakmát gyűjt magába az aranylánckészítőtől a kazánkovácsig, a villanyszerelőtől az ágyúöntőig, a falusi lópatkolótól a sheffieldi acélgyár mechanikusáig. A vitézi énekek igricéből meg lett történetíró, újságíró, publicista, regényíró, költő, opera- és dalszerző komponista, zongorista, hegedűs, cigány- és opera-zenekari tag, karmester és - szedő meg hangjegyvéső. A reneszánsz sokoldalú művésze meg építész és ötvös, festő és szobrász, sőt író is. Ma a festő is differenciálódott: van tájképfestő és portrétista, van, aki oltárképet pingál és akad, aki egyszerűen régi képek művészi restaurálásából él. Az építésznek is megvannak a maga specialitásai: az egyik színházat, a másik villát tud jobban tervezni. A szobrászat és ötvösség százféle művészt alkalmaz különösen az iparművészet fellendülése óta. Az egyéni szabadság kapitalista korszaka idestova megeleveníti az egész életükön át széklábat faragó Madách-féle Michelangelók tengődését.
Változik a szépség: változik a művészet s vele a művész lelkivilága. Differenciálódik a művészi alkotó munka: megoszlanak a művészek társadalmi, anyagi helyzet szerint is. Az ókori, sőt a középkori művész is rabszolga vagy jobbágy. Ebből a sorsból csak akkor kerül ki, ha pap lesz vagy valamelyik tirannus többé-kevésbé megbecsült, jól-rosszul fizetett udvari emberré emeli. A kóbor lantos italt, ételt énekelt ki magának duhaj urak pazar lakomáin, a reneszánsz-művész néha vagyonokat kap egy képéért - de mind a kettő borravalót kap azért és nem fizetést. Benvenuto Cellini éppúgy megalázkodik gazdái előtt, mint Ilosvai Selymes Péter. A jobbágyi szellem rajta ül a művész lelkén s a művészeten magán. Egy-egy divatba jött piktor véletlenül leejtett ecsetjét - így anekdotázzák - felemelik ugyan a II. Fülöpök, de az ilyesmi legfeljebb a leereszkedő nagyúr műérzékét és nem a művészet szellemét jellemzi. A művészgőg ritka madár s a konvención túlemelkedés csak a mecénások tetszésének az eddiginél rafináltabb módon való megnyerését akarja.
Az udvari lócsiszár mellől lassan kinő az udvari művész. A városokban vagyonosodó polgárság önállósítja lassan az építőt, a szobrászt, festőt, írót. Hol a templomnak kell oltárkép, hol valamelyik nemes cég festett valamit, hol magánember vásárol képet: önálló mesterré lesz, megrendelésre, sőt raktárra dolgozik a művész, aki éppen úgy legényekkel, tanítványokkal segít magán, mint a mesterember. Osztályhelyzete a kisiparosé, néhol céhbe is áll össze. A feudális úr még mindig egyformán lenézi őket, tanul előbb, aztán fölszabadul és önállósul. S művészet és mesterség közt elmosódott még a határvonal a megélhetés tekintetében: rossz festőlegényből jó címtáblamázoló lehet és akinek az írás nem vágott be, nem derogál a könyvnyomtatás, kőfaragó és szobrász rang és osztályhelyzet tekintetében lassan kezdenek különbözni s mindkettejük megélhetését biztosítja a szorgalom.
A művésznyomor és művészgőg egyszerre születnek: mikor a művészt "fölszabadítja" a tőke, mikor szétzilálódnak a céhek, mikor a legtöbb munkás elveszti kilátását a mesterré válásra - ebben az időben marad magára a művész is. Megkezdődik - csak kezdődik - a művészek proletarizációja: az író lapvállalatok fix bérrel fizetett alkalmazottja kezd lenni, a festőt néha a képkereskedőhöz köti akkordbérrel, sőt fix fizetéssel a szerződése, az iparművész osztályhelyzete sokszor a magánhivatalnokéhoz kezd hasonlítani. Az iskolázottak többi kategóriájához hasonlóan nem hirtelen ugyan ez az átalakulás, de folytonos. Az igazi munkások osztályhelyzetének differenciálódása gyorsabb tempójú volt: a kis mesterré válásra ma már csak néhány munkásszakmában van kilátása a proletárnak (borbély, pincér, kereskedősegéd stb.), a kismester, a munkás és gyáros közt ide-oda tengő-lengő állapota csökevényes szerve a társadalomnak s tűnőfélben van. Az iskolázottak közt azonban még mindig uralkodó ez is: az orvos ritkán lesz szanatórium-tulajdonos kapitalista, de rendesen nem is marad meg köz- vagy magánintézetekben alkalmazott proletárnak; az ügyvédek túlnyomó többségénél a segédi állapot átmeneti; de már a különböző kvalifikációjú, szakmájú, gazdájú hivatalnok előtt jórészt elzáródott a meggazdagodás tisztességes útja, mások - sokszor az állam - kizsákmányoltja marad jobb-rosszabb fizetés mellett egész életén át. A tehetséges művész látszólagos önállósodása még mindig gyakori, sőt talán még mindig az a normális állapot a grands arts művelői közt, hogy idővel kivonják magukat félig-meddig a kapitalista üzeméből (de nem a befolyása alól). A hangverseny-énekes tarthat magának impresszáriót anélkül, hogy a kapitalista lefölözné a jövedelmeit. (A színész s a színházi énekes azonban már ritka esetben önállósul: a színház alkalmazottja marad.) A muzsikus-zseni helyzete hasonló (az átlag-muzsikus már szimpla alkalmazott, zenekari tag). A hírre vergődött író nemcsak a kiadójának keres (a hírlapírók nagy tömege proletár marad). Ügyes Zalákból szoborgyárak vállalkozója lesz s van már példa a festészetben is, miként lehet a száradt agyú mestereknek friss eszű fiatalok agyát, szemét fix fizetés mellett kihasználni.
Szóval a művész osztályhelyzete - nem is beszélek a dilettánsokról - nagyon zavaros. A tisztázódásra azonban már megvan az irány, amelyben a többi intellektüelekével együtt a művészek helyzete is átfejlődik az iparosok felé. A művész mindinkább alkalmazottá, mások számára dolgozó proletárrá vedlik s a csak maga hasznára dolgozó művész ritkasággá lesz. A műtermék árucikk, mint a cipő és előállítói hasonló társadalmi törvények rabszolgái. A művészi árucikk előállítója és megvásárlója közé folyton több ember tolakodik s a közvetítés haszna itt-ott már annyira megnőtt, hogy a művész standard of life-ját fenyegeti leszorítással. A technika mind bonyolultabbá teszi a művészeti produktumnak árucikké formálását s mennél komplikáltabbá lesz ez a folyamat, annál többféle kapitalistával osztozik a művész. Hányféle zsákmányra leső osztozik például egy regény hasznán: az író, amíg ír, papírt, tollat, tintát, írógépet használ (vagyonosodnak a papír-, toll-, írógépgyárosok); ha leírta a regényt, ki kell nyomatni (a nyomdatulajdonos profitja nő); a könyvet be kell fűzni és be kell kötni (a könyvkötőmester örömmel dörzsölgeti a kezét, ha megkapta a megrendelést); a kiadó szétküldi a könyvkereskedőnek (a vasút szállítás-díjat kap és a boltos 30%-ot); végül a milliomosság felé haladó kiadó kifizeti a - mondjuk - ötezer példányban kiadott, darabonként öt forintért vesztegetett kétkötetes könyvért az ezer forint honoráriumot. Annak a sok munkásnak, aki a könyvet a közönség elé segítette a papírgyár gőzében, a nyomda ólomporában, a vasúton és a pult mögött együttvéve sem jut kétszerannyinál több. A maradék huszonkétezer forinton osztozik a papírgyár részvényese, a nyomdász-kapitalista, a könyvkötőmester, a könyvkereskedő, a vasút, a kiadó és az a bank, amely nekik kölcsönt adott üzemük felállításához, meg az a gépgyári részvénytársaság, amely a munka közben romló szedő-, nyomó-, könyvkötőgépet szállítja vagy a nyomtatás közben elkopó betűt önti. Ez a huszonkétezer forint tőkehaszon, amelyet a közönség a könyvért a munkadíjon felül beszállít, hajszálcsöveken át szivárog el százféle kapitalista zsebébe, akik közül nem egynek szemében a főkönyvön kívül nincs értékes könyv a világon. S ahol - említsük a kapitalista eldorádót: Amerikát - nem százakat, hanem százezreket keres meg egy-egy híres regény írója magának, ott nem ezreket, milliókat keres meg másnak. S amint az író van, úgy van a festő. Nem kell föltétlenül Millet-ig visszamennünk, hogy a festőnek százakkal fizetett képei százezres, sőt milliós piaci áráról tudjunk meg legendás igazságokat. A műkereskedő 50%-os profitja még egész "tisztes polgári haszon" - a saját szemében. A műtermek hiénájának lenni nem rossz foglalkozás.
Az a művész, aki a látszatra önálló, az csak annyiban különbözik a tőke-alkalmazta proletár-művésztől, hogy nem fixumot, hanem százalékot kap abból a haszonból, amit a tőkének szerez. Mint minden termelő, alkotó ember elől, előle is lefölözi az alkotás hasznát a közvetítő, kereskedő, kiadó álarcában jelentkező kapitalista.
Ezért van az, hogy a művészet - főként az irodalom - ma is sokszor mellékfoglalkozás: Ambrus Zoltán, Ady Endre újságírók, mert a regényeikből, verseikből nem tudnak megélni. Egy csomó festő, iparművész tanárkodásból él s a "szabad művész" ideálja legtöbb esetben egy olyan foglalkozás, amelyből nyugodtan lehet élni s amelynek mégis van köze a művészethez.
A kapitalizmus "fölszabadította" művész kenyerének sorsa nagyon különböző. Aki elég ügyes milliókat szerezni a tőkének, még százezreket is kaphat jutalmul, sőt van még olyan kivételes eset is, hogy a haszon jelentékenyebb része kijut a művésznek, akiből magából is lehet néha kapitalista. A művészek tömege azonban rosszul fizetett proletár, sőt ha elég naiv ahhoz, hogy csak a művészetéből akarjon megélni, munka nélkül éhező pária, akár az ipari krízis alatt elbocsátott napszámos.
Biztos kenyér és nyugalmas megélhetés helyett kárpótlásul a hírnévre való kilátást s a művészgőgöt kapják. A művész különb ember másnál - ezzel bolondítják magukat és a fiatal generációt, nehogy kifogyjon a műterméket produkáló munkásanyag, amelyre szüksége van a tőkének, hogy hasznot szerezhessen a társadalom esztétikai igényeinek kielégítéséből. Nietzsche zavarosan grandiózus poézise megüti a művész-agyat s a korgó gyomrú titán megrázza sörényét és gőgös axiómákat mond a pénzzel törődő nyájemberről. Munkaerejének értékesítését üzletszerűen intézni - az szégyen. Alkudni tudni a képkereskedővel - bűn. Munka közben a mű kelendőségével törődni, koncessziókat tenni - lenézni való dolog.
Nem mondom, hogy a művészet szempontjából nem értékes valami az anyagiakkal nem törődő művészegyéniség, melynek típusát a kényszerűség már-már különlegességgé teszi. Azt azonban szintén állítom, hogy az igazi művésznek a pénzcsinálásban való járatlansága kincsesbánya mások számára és egyik oka a művésznyomornak, mert csökkenti a művész ellenálló képességét, lehetetlenné teszi a helyzetjavítást valami olyanféle úton, mint a sokszor hasonló helyzetben lévő munkás vagy hivatalnok teszi. Sőt tovább megyek. Az, hogy a művészt mesterségesen tenyésztett gőgje szeparálja a termelés többi tényezőitől, elhomályosítja a látását, akadályozza a fölismerését a művészetek szükségességének. Amíg a művész különb embernek érzi magát csak a foglalkozásánál és nem képességeinél fogva - a szabólegénynél, addig a művészet luxus-cikk marad szemében és nem jön rá, hogy a képe, az írása éppen olyan közönséges szükséglete az emberiségnek, mint a ruha. A művészgőg a nélkülözhetetlenség, a köznapi hasznosság érzetét öli ki belőle és nem tanulja meg, hogy ha egy napon minden művész egyszer s mindenkorra megtagadná az engedelmességet, az alkotást, az akkora veszedelme lenne a társadalom életfolyamatának, mintha a szabómunkások összessége csapná oda az ollót, törné ketté a tűt. (Nehogy azt gondolják, hogy a művészek lelketlen sztrájkra-izgatója akarok lenni: míg osztályhelyzetük ennyire kiforratlan, ostoba kísérlet volna ez a próbálkozás. Csak azt akartam ezzel mondani, hogy a művész - ne fájjon ez az uraknak: igaz - van éppoly szükséges, mint a ruhát fabrikáló cingár, tüdővészes proletár.) Az esztétikai szükségleteit ugyanoly rövid ideig láthatná el az emberiség külön e célra való társadalmi kategória nélkül, házilag, mint ruhaszükségletét.
A művész egyszerre túl- és lebecsüli magát. Azt hiszi, fejedelme a kultúrának és joga van, csak azért, mert ő ő, a magas civillistához. A zsokénak és sakkmatadornak több joga van magát ilyen luxus-foglalkozású emberhez hasonlítani, akinek derogál a make money. Nekik nincs. A kapitalista forradalom nem hagyta meg fejedelmi udvarok becézett látogatójának és leborravalózott cigányának a művészt: a közönség, a műfogyasztó és művásárló vagyon gőgös rabszolgájává tette, akinek ennivalót nem mindig, komoly pénzeket ritkán és, ha nem törik meg, nem szerez magának legalább egy kicsi kört, amelynek gondolkozását, műérzékét magáévá teszi, elismerést önmagáért, képességéért, munkájáért sohasem ad.
A művészsors bajaiban azonban elsősorban nem is magának a művésznek sorsa a fontos, hanem a művészet sorsa. (Legalább az én szememben. Bennem még nem fejlődött ki annyira a homo socialis, hogy a műtermék alkotója, aki hozzám idegen, fontosabb legyen számomra a terméknél, amelyiknek élvezője vagyok. Érdekel a suszter sorsa, de fontosabb, hogy a cipőm ne legyen lyukas.) Hogyan hat vissza a művésznyomor a művészetre?
Vannak állítólag perverzus emberek, akik megvakítják a kanárit, hogy szebben énekeljenek. Érthető lenne ez az állatkínzás, ha a vak kanári tényleg szebben énekelne. De ez csak babona s az operációba különben is könnyen belepusztul a madár, hangszálastól, mindenestől. Pont ezzel a kanári-vakító logikával szokták a nyomorúságot az emberi akaratot acélozónak, az embert alkotásra hajszolónak, a művészt inspirálónak hirdetni. Igaz, hogy az éhség képtelen erőfeszítésre készteti az embert, akárcsak a halálveszedelem. Az üldözött ember jobban tud futni, mintha mulatságból szaladgál. De nincs az a kergetett ember, aki gyakorlat nélkül úgy szaladna, mint az atléta a tréning után. A nyomorúság inspirálhatta a "biztonsági tű" feltalálóját, de nagy találmányokhoz mindig hosszú, türelmes és nyugodt munka, szemlélődés, kísérletező fejtörés kell, amit szinte lehetetlenné tesz az anyagi gond. A lehulló alma nem juttatott volna éhes tudós eszébe nagy elméleteket: a korgó gyomrú ember fölkapta volna, megette volna, punktum. Az éhség kényszerítheti lealjasodásra, a nyomor önkéntes rabszolgaságra az embert, a csatornatisztítást is azért végzi gép helyett az olcsóbb emberi erő, mert van a világon nyomorúság - de sem a technika, sem a tudomány terén nem produkált még a korgó gyomor semmit. (Az ész és nagy akaraterő a gyomor korgása ellenére talán igen.)
A művészeteknél sem áll másként a dolog. Hogy egy-két lírikus nagy lírikus maradt éhesen is és megírta a nyomorúságát, az ne tévesszen meg senkit. Elvégre Heine Heine maradt a matrac-sírban is, de a tabes dorsalist senki sem tartja az irodalom lendítő kerekének. A testi-lelki fájdalom lehet téma, lehet alkalom műremekek teremtéséhez, de nem szükséges. A "Faust" ellenben nem született volna meg, ha Goethének nincs vacsorája és a "Toldi"-t ma nem olvashatjuk Arany szűkös, de biztos fizetése nélkül. Hány nagy érzés hallgatott el síró gond szavára, hány műremek nincs, mert majdnem-megalkotója kenyér után szaladt. Hány Wagnerből nem lett Wagner, mert egy szerencsés véletlen nem mentette meg attól, hogy örömlányoknak csináljon nótát és hány igazi, belsőleg kifejlett művészlélek nem írt le soha egy szép sort, nem vett kezébe ecsetet, mert irodában vagy hol kellett reggeltől estig robotolnia ruháért, ennivalóért! Bizony, keservesen megfizet az emberiség azért a néhány versért, amit a nyomor inspirált! Ökölbe szorulhat az ember keze erre a gondolatra.
De a nyomornak legalább van jó oldala is: lázít. Haladó embereket is nevel erős egyéniségekből. Élesztője a művészet forradalmiságának.
És erre az élesztőre annyival nagyobb a szükség, mert egyébként a művészt egész társadalmi helyzete reakcióssá, megalkuvóvá, retrográd emberré igyekszik tenni. A művészt magát is, de műveit még inkább.
Az a függés, amelyben a művész a vagyonnal, a mások vagyonával van, a vagyonos művészet-fogyasztó gondolkozásának, műérzékének jellegét nyomja rá a művészetre. A művész ura a kiadó, a képügynök, a színigazgató s ezeknek meg az a szűk körű publikum parancsol, amely a közép- és nagyjövedelműek osztályából kerül ki: a maradiságra predesztinált emberek közül.
A szépség maga is főként reakciós: a szép alapja a megszokott hasznos. A művészet ezért maga is nagyjában konzervatív s a művész újító-készségét vevőközönségének maradi ízlése nem engedi kifejlődni. Minden új irány körömszakadtig kell, hogy küzdjön fennállásának lehetőségéért is. Az igazi művész mindig újító s így közötte meg a vásárló között örök a konfliktus. A kiadók, színigazgatók szobája, a tárlatok az új Szépség sok apostolának golgotái, mert a szenzitív művészlélek előbb fölfogja az új szépséget, a folyton változó szép új formáit előbb meglátja, mint a publikuma, akinek nehéz fölnyitni a szemét.
És ebben a küzdelemben a művészet és vagyon között ritkán lesz az első diadalmas. A legtöbb művészember megrokkan, beadja a derekát, prostituálja magát. A portrétista gondosan festi "szépre" a zsúrdrámáját ("Az istenért ne felejtse rólam az én butonomat le!"), az élet markáns körvonalai Innocent-giccsekké simulnak, olvadnak az olaj helyett használt szirupban. Conan Doyle detektívregény-íróvá züllik, pályadíj-emberek öreg frázisok variálásán rágódnak s a szoborgyárak üzemét fellendíti a felsőbb pártfogás. Ember legyen a talpán, aki ennyi kényszerítés, unszolás, csábítás között megállja a helyét, amelyet méghozzá nemcsak a külső befolyással, hanem a kollégákkal, sőt a vagyon előjogán betolakodókkal szemben is védeni kell. Kiadó-kenguruk ványadt csemetéi bújnak elő a szülő fiahordó-zacskójából, mágnáskisasszonyok mázolnak tele egészen ép, nagy, használható vásznakat. A nyomorúság-terhelte szegény ember fiát könnyel lelovagolja a könnyű súllyal induló vagyonos fiú egyenlő képességek mellett is.
A kapitalizmus megadta a szabadságot a művészetnek, csak a lehetőséget nem a fejlődésre. A feudális úr parancsolt és tiltott, a pénzember vásárol vagy nem vásárol: indirekt tilt és parancsol. Szabad annak és olyan művésznek lenni, aki és ahogyan akar: de megélni csak az él meg, aki alkalmazkodni tud vagy annyi akaratereje van, hogy ki bírja várni az idejét. A fogyasztók szűk köre nem enged elég attitűdöt a művészet-inga kilengésére, hogy a szépség órája mutathassa a haladó időt. Az önmagából kivetkőzött, "az ezerfejű Caesar" rabszolgájává tett művésznek nem marad egyebe a nyomorúságnál és gőgnél.
Hosszú úton jutott az emberiség a mai munkamegosztásig, amely az esztétikai igényeknek, a szépség-öröm biológiai vágyának kielégítését is külön társadalmi osztályra bízza. De annak az ősembernek művészete, aki maga látta el esztétikai szükségleteit is, ezen a hosszú úton sem jutott el a szabad művészetig. De a sok csatangolás után talán már megvan az útirány: a művész osztályhelyzete is kialakul s ennek öntudatlan megismerése azok felé a szűz területek felé fordítja titokban a művész-szemet, amelyek új, végtelen horizontot kínálnak neki: az esztétikai éhséget szenvedő tömegek felé.