Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 24. szám
Az Újság december 10-i számában Mikszáth Kálmán e címen figurázza ki - kedvesen, melegen és szemmel látható szeretettel - a most nálunk folyó, vagy lappangó vagy vajúdó írói mozgalmakat. Azzal a szeretettel, mellyel apák nézik a gyerekek, sőt nagyapák az unokák játékait - s ez a jelenség: a még nem is öreg, az élete, ereje s elösmertetése virágjában levő írónak szerető más világból valósága olyan társainak munkájával s vergődéseivel szemben, kik közt talán olyan is akad, aki nem sokkal később indult, mint ő, kik közül nem eggyel egy újságba vagy szépirodalmi lapba írt vagy ír ma is, s kiknek írásai, bármennyit vagy bármily keveset érjenek, együttvéve mégis azt teszik ki, ami Mikszáth előtt bizonyára nem kevésbé szent és komoly dolog, mint akármelyikük előtt: tudniillik a mai magyar irodalmat - ez a jelenség, mondom, egy adalékkal több lehet az ő szeretetreméltó tudakozódása számára, hogy mi az, ami ellen ezek a hadikészülődések folynak.
Mert hogy akadna nálunk író, akár fiatal, akár öreg, föltéve, hogy valóban író, tehát tehetséges, értelmes és a művészet ügyén csüggő ember, aki Aranyt akarná sutba dobni, Petőfire ki akarná mondani, hogy csak volt, de nem lesz, s Jókait át akarná adni az egereknek, abban maga Mikszáth is kételkedik az öregebb írókkal szemben, akik őt, mint mondja, így értesítették. Méltán kételkedhetik. Mert inkább: soha nálunk ennyire írói közérzés nem volt az, amit Mikszáth oly tiszta látással állapít meg (és, tegyük hozzá, nyugodt önérzettel), hogy összetörni csak hamis tekintélyeket lehet, s új formák nem gázolhatnak le régi talentumokat. A Petőfi-utánzás barbársága vagy az akadémikusság ellen való művészi lázadás valaha rátévedhetett arra, hogy az Arany János nagyszerű művészetét kicsinyelni próbálja - a mai magyar írónak, minden rendbelinek, ítélő érzése a világ legnagyobb művészei mellé állítja Arany Jánost, az írói mesterség olyan világirodalmi nagyságai mellé, mint Gustave Flaubert vagy Konrad Ferdinand Meyer, népiebb egyéniségében bármily kevéssé legyen is ez arisztokratákkal rokon. Arra is szükség volt valaha, hogy akik a magyar közönség ítéletében polgárjogot kértek az olyan tudatos és tökéletes művészet számára, aminő éppen az Arany Jánosé, szembeszálljanak a szerelmes túlzással, mely Jókait kiáltotta ki a költői művészet netovábbjának. Ma már ezek az akták lezáródtak, s Jókai a magyar író könyvesházában odakerül az Ezeregyéjszaka mellé, az örökké ifjú s örökké gyermek édes mesélők sorába, kik közt szívünkhöz ő áll a legközelebb, mert ő mesél nekünk a mi világunkról. Petőfit pedig - ha Mikszáth Kálmán állandó s nemcsak ad hoc informálódó figyelemmel kísérné azt a szépírókból álló fiatal csoportot, mely, mint elfogultság nélkül elismeri, szép és nagyon biztató munkásságot fejt ki, azt is észre kellene vennie, hogy e csoportban éppen a legkitettebbek, a legtöbb haragtól s értetlenségtől ostromoltak s idegen szellem behozói gyanánt szidottak hivatkoznak Petőfire, mint ősükre, s azért találtatnak szerénytelenségben, mert azt merik hinni, hogy ők a Balassa Bálintoknak, a Csokonai Vitéz Mihályoknak s Petőfi Sándoroknak testvérei és folytatói - nem noha, hanem mert másforma verseket írnak, mint ezek írtak. Egyáltalában: ami háborúságot ez az írói csoport folytat, ami bizonyításban fárad s amiben végre is le kell tennie valóban magyar közömbösségéről s csakugyan hadba kell indulnia, melyben aztán a háború törvényei uralkodnak, az éppen annak a megmutatása és megreklamálása, hogy amit ők írnak, az éppúgy irodalom s éppúgy magyar irodalom, mint bármi egyéb, amit valaha Magyarországon írtak, halhatatlan nagyok, akikkel azonban művészi becsületességben merik tartani a rokonságot, vagy kicsiny emberek, akiket nem hajlandók maguknál különbeknek vagy magyarabbaknak tekinteni, mert azok már meghaltak, ők meg még élnek. (Isten a megmondhatója, hogyan.)
Nem is Arany meg Petőfi meg Jókai, nem is bárminő művészi forma ellen, ha művészi, író ellen, ha író, múlt ellen, ha érdemes, jelen ellen, ha teremtő - nem az ellen, hogy a magyar magyar legyen s minden sajátsága kiteljesedjék a magyar művészetben - nem ez ellen készül a háború; ha ez ellen készülne, biztos volna számára a szégyenletes vereség, amelyet nem kerülhet el semmi értetlenség és szűkkeblűség, mely bármiféle jogcímen föléje tukmálja magát a művészetnek. A háború éppen az értetlenség ellen folyik, mely bizonyos formákat és irányokat akar kötelezőkül rátukmálni az írókra, s a szűkkeblűség ellen, mely ezt a nyilvánvaló barbárságot azzal a fogással akarja visszaverhetetlenné tenni, hogy minden újabb törekvésre, hangra vagy formára kimondja a szentenciát, hogy nem magyar, s védekezésre szólítja fel ellene a nemzeti szellemet. Nem forradalom folyik itt, hanem, hogy magyar történeti terminussal éljek: szabadságharc; az írói és művészi szabadságért a tudatlansággal szemben, mely a maga renyheségét és szűkeszűségét azzal akarja paranccsá emelni, ha ráfogja, hogy magyar sajátság és hagyomány, s a politika ellen, mely a művésziekbe való betolakodását azzal a jelszóval akarja törvényesíteni, hogy a magyar művészet nemzeti jellegére vigyáz. A soha semmit érőt nem termelt öregebbek kényelemszeretete, az irodalom hivatalnokainak s haszonbérlőinek féltékenysége, a semmit nem olvasók s minden értelmi haladásban vesztüket érzők politikai dühe, mind ebbe a formulába akaszkodik, s az az értelmetlenség s művészetellenesség, melynek együgyű félelmeivel és kifogásaival Mikszáth ugyane cikkében oly játszi és jogos felsőséggel bánik el: mégis mindegyre föléje tud kerülni nálunk irodalomnak és művészetnek, mert a nemzeti érdek ugródeszkájáról tud nekiiramodni. Mikszáth előtt bizonyára nem új, hogy nincs magyarabb sajátság, mint a magyart szidni; hogy senki úgy nem szidta a magyart, mint Berzsenyi meg Széchenyi, de nehéz azt mondani, hogy ezek a férfiak ne lettek volna magyarok, sőt jó magyarok, sőt a legjobb magyarok. Ám aki mai magyar ember keseredik így el kedvében arra kész a szentencia, hogy megtagadja legszentebb hagyományainkat s szembe köpi a nemzetet. Mikszáth, amint a Magyar Regényírók Tárához írt Előszavaiban nyomon követte a magyar regényírás történetét, mindenütt meglátta, meg is állapítja, hogy minden magyar irány és magyar forma nyugati elindulású s nemcsak a Jósika Miklóst nem lehet elgondolni Walter Scott nélkül, de még Jókait is alig Dickens, Dumas pére és Victor Hugo nélkül. Idegen szellem behozói voltak-e ezért? Ma idegen szellemet hoz be mindenki, aki ma másképp mer írni, mint ahogy tegnap írtak, és egyebet mer vallani, mint amit mások vallottak. S a harc, amely - igaza van Mikszáthnak - sajnálatos volna ha elülne, azért nem lehet más, mint keserű és elkeseredett, mert míg egyebütt az efféle mozgalmak, amelyek nem egy irányért vagy törekvésért, hanem a művészetért és irodalomért és minden író művészi szabadságáért folynak, föltétlenül számíthatnak olyan igaz művészre, mint Mikszáth Kálmán, s közelről ismerősek olyan írók előtt, akik, mint Mikszáth, nemzetük élő írói közt első helyen állanak, addig minálunk a Mikszáthok is önkéntelen megsegítik e falláciát, mikor teszem ő szavát hirtelen komolyra fordítva, maga is azt mondja, hogy "a közepes írókra kell vigyázni, hogy szűkös időben be ne hozzák az idegen szellemet", s önkéntelen megsegítik a részvétlenséget, mely nálunk általában körülveszi az irodalmat, mikor megint csak ő az irodalmi nagyapa kedves közömbösségébe helyezkedik a fiatal írókkal szemben, éreztetvén, hogy nem veszi őket túlságos komolyan, s láttatván, hogy írásaikat sem olvasgatja lankadatlan figyelemmel.
Ami a megkülönböztetést illeti, hogy "a nem földszagú zsenik nem képviselnek senkit, csak önmagukat, s ha erejüknél fogva irányt adnak kortársaknak és utódoknak, működésükből lassanként annyi szívódik fel az irodalmi fejlődésbe, hogy utólag ők is megkapják a nemzeti patinát", ellenben a közepes írókra vigyázni kell, hogy "be ne hozzák az idegen szellemet" - ez mindenesetre igen érdekes elmélet. A gyakorlatban azonban úgy fest, hogy minálunk mindenkit, minden újabb tehetséget, s mentül tehetségesebb, annál inkább igyekeznek leszorítani, elbuktatni, elnémítani azzal, hogy nem nemzeti - de ha aztán mindazonáltal nem tudják kivégezni, sőt még a közönség is felkarolja, a külföld is észreveszi s hatalommá nő, mellyel jó lesz számolni, vagy nevetség fenyegeti azt, aki vele szemben nagyképűsködik, akkor nem is utólag kapja meg a nemzeti patinát, hanem már életében befuttatják mesterségesen klasszikussá és magyarrá. Ám amíg lehet, védekeznek ellene, ellenük, és ezek ellen védekeznek, nem a "közepes tehetségek" ellen. S ezt helyes ösztönnel teszik, mert a közepeseket, vagyis a tehetségteleneket felesleges kivégezni; ezeket megöli az ő közepességük; jelentőségüktől, akár hazai költőket utánoznak, akár idegeneket, megfosztja őket az, hogy utánzók, hogy lélektelen mesteremberek, akikből éppen az a szikra hiányzik, mely az íróból az olvasóba átpattanva gyújt fel a közönségben ízlést, hajlandóságot, divatot, mindazt, amit szellemnek szokás nevezni.
Ami pedig a nagyapai jóindulatot illeti, mi csak kedves és legömbölyített formája a lenézésnek vagy a közömbösségnek - való igaz, hogy művésznek semmi egyéb kötelessége nincs, mint szép dolgokat alkotni, s Mikszáth e kötelességnek aggódó lelkiismerettel felel meg. De az, hogy az írói és társadalmi pályán, mely egyebütt magáért művészetéért járt volna ki neki, nálunk a politika volt segítségére, ne tévessze meg őt a politika határsértéseinek nagy művészi s ezzel nemzeti veszedelme iránt, ha a művészet fejlődését nemzeti javunknak tekintjük. Senki íróember számára nem lehet közömbös, s mindegyiknek legsajátabb érdekébe vág, hogy micsoda levegő veszi nálunk körül az irodalmat s micsoda élet vár nálunk az írókra - s mivel ezeken a dolgokon fordul meg az irodalom sorsa, nem lehetnek közömbösek az olyan magyar hazafi előtt, aki szerint "irodalmunk az utolsó jó ruhadarab, amit még le nem vetettünk és ami még el nem rongyolódott." Az írói szabadságért, a közönség irodalmi neveléséért s az írók gazdasági függetlenségéért kezdődő mozgolódásnak nem utolsó keserítője nálunk az, hogy azok az íróink, akik, mint a francia mondja, megérkeztek, sokban elöljárnak az írók s az írások iránt való közömbösségben, nem sokat törődnek az irodalom ügyével s még kevesebbet az írókkal. Valaha nem így volt. Vörösmartynak, a nemzet ünnepelt költőjének nem derogált észrevennie a bolond és rongyos Petőfi Sándort, s lelkét kitenni a gyerekember furcsa verseiért, melyek a legkomolyabb akadémikusok ítélete szerint ízléstelen és rosszhiszeműen összeábdált durvaságok voltak. Arany János nem féltette a magyar színpad nemzeti jellegét a Madách Goethe- és Byron-utánzatától s felforgató gondolataitól. Sőt Egressy Gábor sem féltette a magyar szinpad nemzeti jellegét a kétszeresen idegen Hugo Károly százszorosan idegen Báró és Bankárjától. Ezek a férfiak s az ő ideik a magyarság ügyét a műveltség, a művészet, a nagyvilágba való szoros beletartozás ügyével tekintették egynek, s azt a magyart tekintették rossz magyarnak s nemzete árulójának, aki a világ, a tudomány, a demokrácia, a művészet s a nemzetköziség új megállapításaitól, új törekvéseitől, új formáitól és kitalálásaitól azzal akarta volna elzárni nemzetét, hogy ezek kártékony idegenségek s nem valók a magyarnak. A nemzeti jelleg uralmát abban látták, hogy a magyar mindenütt ott legyen, mindent a magáénak valljon, mindenre tartsa a jussát és semmitől ne ijedjen meg. Nem a politika szabott utat nekik, hanem ők nyitottak utat a politikának, s az ő neveltjeik voltak azok a Deák Ferencek és Andrássy Gyulák, akik a magyart visszaiktatták Európa nemzetei és vezérlő hatalmai közé. A magyar irodalomnak, a magyar gazdaságnak, a magyar politikának és nemzeti életnek aranykora bizonyít mellettük - az az aranykor, melynek romjain keseregve ülhet most Mikszáth Kálmán, a politikus. Akik nálunk az irodalomnak a politikától való függetlenítéséért, a közönségnek művészi érdeklődésre, áhítatra és türelemre való neveléséért, az íróknak írói munkából való becsületes megélhetéséért küzdenek, küzdelmükben nem utolsó hevítőjük az a tudat, hogy politikai munkát végeznek, s nemzeti életérdekért küzdve a nemzeti politikát szolgálják. Mentül kicsinyesebbek irodalmi viszonyaink s mentül jelentéktelenebbeknek tetszenek hadi készülődéseik, annál több okuk van e készülődésre, annál szentebb kötelességük megindítani a háborút, ne félni fáradságaitól s ne törődniök benne a maguk saját boldogulásával. Ha van joguk a nemzeteknek életre: a nemzet is csak addig élhet, amíg az életet szolgálja; minden erő kifejlését, minden ember boldogulását. A szabadság ügye egy, s aki az irodalom szabadságáért harcol, az a nemzet szabadságának is katonája. Ezt könnyű karikatúrára fordítani, s megkérdeni, mi köze a nemzet szabadságának ahhoz, hogy az írók írhatnak-e szonetteket, vagy csak népdalokat szabad írniok, s tíz forintot kapnak-e egy versért, vagy még nekik kell fizetniök, hogy a könyveiket kiadják? De a felelet erre az, hogy ugyanannyi, mint ahhoz, hogy a képviselőket a nép választja-e vagy a csendőr, s a képviselők meg tudnak-e élni napidíjukból, vagy el kell-e magukat adniok, hogy megélhessenek. Petőfi ezt még így tudta, s a tizenkét pontban még együtt kívánta a felelős minisztériumot s a cenzúra eltörlését. Nehéz elhinni, hogy Mikszáth Kálmán, ha nemcsak eltréfálgat, de komolyan is elgondolkozik ezeken a dolgokon, ma más nézetet vallhatna mint Petőfi, s annyira nem bíznék a magyar nemzeti karakterben, hogy ezt még a közepes írók befolyásától is meg akarná védeni.