Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 23. szám · / · Moličre: A mizantróp
ELSŐ JELENET
Alceste, Philinte
Alceste:
A tervem, mondom, megmásíthatatlan!
Philinte:
De a csapás bár súlyos - mégse kell...
Alceste:
Nem! Engem attól, amit megfogadtam,
Bármit tesz, vagy mond, nem téríthet el!
E mai korszak oly erkölcstelen:
Legjobb ily körből távoznom nekem!
Lám, minden úgy szólt ellenfelem ellen:
Tisztesség, erkölcs, jog, közérzület;
Mindenki nyíltan mellém állt ügyemben,
Biztosnak hittem a győzelmemet -
S ím, az eredmény mégis ellenem!
Igazságom van s pört kell vesztenem!
Egy oly bitang, oly aljas múltú gaz,
Ím, diadalt ül rajtam csúf-csalárdul.
Minden jó érzést megejt, oly ravasz
S így rámtiporva igazzá szilárdul.
Száz cselfogással, a törvényt kijátszva
Mesterkedése úgy rabol jogot
S a gazságát itélet koronázza!
S még nem elég, hogy úgy kínozhatott;
Egy ocsmány könyvet terjeszt szanaszerte
S e könyvnek, melyet bűn olvasni is,
És mely legfőbb megtorlást érdemelne -
Szerzőjéül engem mond a komisz!
S Oronte is mordul egyet s nagy a gondja,
Hogy e gazhírt suttyomban igazolja.
Ő, kit az udvar s ki-ki tisztel itt -,
Ki iránt rossz nem - csak őszinte voltam -,
Mert ellenemre s megátalkodottan
Úgy ostromolt birálnom verseit
S mert megbecsülni vágytam, hogy szavam
Se őt, se az igazságot ne csalja:
Alaptalan rossz hírt varr ím nyakamba;
Nagy ellenségem lett - úgy titkosan!
Meg nem bocsátja, soha életében,
Hogy rossz szonettjét én meg nem dicsértem.
Hah, ilyenek hát mind az emberek,
Hiúságukban így cselekszenek!
Ez hát a jóság, igazlelküség,
Igy tesznek ők az erkölcsről, a jogról...
Gyerünk! Keservből, türésből elég!
El, el, e rablóbarlangos vadonból!
Hol ember mint a dúvad él - gazok,
Engem ti többé sohse lássatok!
Philinte:
Szándéka kissé elhamarkodott.
Túloz, nem is oly nagy a jogtalanság,
Mit ellenfele önről hazudott,
El sem hitték, nem hogy önt elfogassák!
Önként megdőltek csalfa vádjai.
Csak önmagának bírt ő ártani.
Alceste:
Ő? Ily kudarcban ő meg nem akad,
Hisz neki bármi gazság is szabad.
S ilyesmin nem hogy hitelt vesztene,
Sőt holnap csak még több a hitele.
Philinte:
De áll, hogy arra senki sem ad ám,
Bár mit híresztelt önről a kaján,
Azt hát ne bánja ön! A pör pedig,
Melyen biz méltán megütközhetik,
Törvény szerint még föllebbezhető
S ez az itélet...
Alceste:
Nem! Már üsse kő!
Bármily fájón is sért ez az itélet,
Én nem mozdulok megdöntése végett,
Oly nyílt benn a jog eltiportatása:
Késő utókor is hadd nézze, lássa
Ez emlékjelt, e szégyenbélyeget:
Hogy ez a kor mily vétkes lehetett!
Húszezer frankom bánja ezt, igaz;
De húszezer frank ára jogom is van
Átkoznom az embernemet, mi gaz!
S úgy gyűlölnöm mindhőbben holtomiglan!
Philinte:
De végre is...
Alceste:
De végre is, uram,
Minek fárad? Mit mondhat még ugyan?
Hát merné tán előttem menteni
A bűnt, mely itt az embert üldözi?
Philinte:
Nem. Önnel, ha úgy tetszik, egyetértek.
Világ folyása: ármány és önérdek.
A csalfaságé ma a diadal...
Az ember persze, hogy más is lehetne.
Ám ha ilyen, tán okosságra vall
Elmenekülni, szökni tőle messze?
Az emberek hibái, életünk:
Csak alkalom, hogy bölcsebbé legyünk.
Hisz az erény legszebb próbája ez.
Hogyha az ember mind becsületes -
Minden szív jámbor, igaz, tiszta volna,
Sok oly erény nem ékesítene,
Mely most erőt ad tűrő bizalomra,
Ha jogtalanság sújt szívünkre le.
És oly szív, amely ékes ily erénnyel -
Alceste:
Tudom, beszélni jól tud ön uram;
Van bőven érve s tetszetősen érvel,
De szót, időt mért veszt itt hasztalan?
Legokosabb és legjobb: tovamennem
Oly fékezést már el nem tűr a nyelvem.
Ki tudja itt még mit nem mondanék,
Hány pör szakadna a nyakamba még?!
Kár a szóért! Hadd várom Celiménet;
Kell, hogy megtessék neki is a tervem.
Hadd látom, szíve szeret-e s miként?
Ez lesz a próba, mely meggyőzhet engem.
Philinte:
Menjünk Éliante-hoz s várjuk őt meg ott!
Alceste:
Nem. Lelkem oly gondterhes, zaklatott.
Csak menjen ön s én hadd rejtőzzem itt el,
E csöndes zugban zord gyötrelmeimmel.
Philinte:
Ily társaságban várni furcsa ám,
Majd visszatérek Eliante-tal talán.
MÁSODIK JELENET
Céliméne, Oronte, Alceste
Oronte:
Nos, csak nagysádon áll, hogy szent kötés
Végképp kegyedhez fűzzön engemet.
Tudnom kell, hogy a lelke erre kész
Szerelmes szív kétséget nem szeret.
Ha meghatotta szivét lángolásom,
Ne tétovázzék, ezt engedje látnom!
Bizonyságul hisz mi egyéb se kell,
Csak Alceste vágyát utasítsa el.
Szerelmemért óh, vesse áldozatra
S őt mától fogva többé ne fogadja.
Céliméne:
De hát mi az, hogy meg nem tűri őt?
Hisz ön rajongott érte azelőtt.
Oronte:
Nagysád, ezt itt most fejtegetni kár.
Döntővé csak az ön érzelme válik.
Válasszon! Tessék! Egyik vagy a másik!
Határozásom az önére vár.
Alceste (a sarokból, ahol volt, előlépve):
Úgy van! Igazság! Válasszon kegyed!
Szívem s ez úré egyazért eped.
Ugyanoly vágy van, oly gond gyötör engem
És bizonyságot úgy kiván szerelmem.
Nem húzható az ügy már ennyire
Itt az idő, hogy színt valljon szive.
Oronte:
Nos, alkalmatlan vággyal én ugyan
Szerencséjét nem állom el, uram...
Alceste:
Uram, már féltés ide vagy oda,
De önnel úgysem osztoznám soha.
Oronte:
Ha szíve inkább húz az ön szívéhez -
Alceste:
Ha ön iránt csak csepp vonzalmat érez -
Oronte:
Nos, esküszöm, lemondok róla hát!
Alceste:
Nos, esküszöm, hogy többé sohse lát!
Oronte:
Most nagysád szóljon s csak feszélyezetlen...
Alceste:
Csak bátran nagysád, mitől se remegjen!
Oronte:
Nos, mondja, szíve mily vágytól hevül?
Alceste:
Csak egy szó kell s választ kettőnk közül.
Oronte:
Nos, e választás önnek ily zavar?
Alceste:
Nos, tétováz? Nem tudja, kit akar?
Céliméne:
Én Istenem! Mily illetlen egy ostrom!
Mindkettőjüknek tán elment esze?
Előnyt, tudom, hogy vágyam kinek osszon,
Szívem zavarral dehogy küzdene.
Kettőjük közt nem állok tétovázva
És mi sem könnyebb, mint választanom.
De szívemet most bírnom vallomásra
Így szemtől szembe, restellem nagyon.
Azt vélem, hogy mi másnak kellemetlen,
Szóvá tennünk nem illik vele szemben.
Érzelmét szív önként árulja el,
Erővel azt megtudni úgy se kell.
Elég az is, ha látja a szerelmes;
Hogy kegyünk másnak és nem néki kedves.
Oronte:
Nem, nincs a nyílt szó ellen kifogásom,
Engem meg nem sért...
Alceste:
Én követelem!
S épp nyilvános szó, épp az kell nekem.
Engem bizony ne kiméljen, ne szánjon.
Ön szépen mindenkit megtartana,
Elég volt a várás, a tétova!
Nyilatkozzék világosan tehát!
Ha hallgat, azt is döntésnek tekintem
S úgy magyarázom, hogy kimondva minden,
Ami rosszat csak szívem félve várt.
Oronte:
Uram, hálára készt felindulása
E szavakat lelkemből vette, lássa!
Céliméne:
Szeszélyükkel most már untatnak ám!
Hát mi joguk van rá egyáltalán?
Mi tartóztat: nem mondtam-é imént?
Ím itt jön Eliante, mondjon véleményt.
HARMADIK JELENET
Eliante, Philinte, Céliméne, Oronte, Alceste
Céliméne:
Kedves húgocskám, nézze csak, mily ostrom!
Tán úgy esküdtek össze ellenem!
Közös hévvel sürgetnek válaszolnom,
Hogy melyiket választja a szívem.
S döntésemet hogy itt szemükbe mondjam!
S egyiknek vágyát sújtsam tönkre nyomban...
Nos, mondja, hallott ilyet valaha?
Eliante:
Ily ügyben kár hozzám fordulnia,
Mert hátha tán nem egy a véleményünk.
Én azt vallom: mondjuk ki, amit érzünk!
Oronte:
Lám, nagysád, meddő az ellenkezés.
Alceste:
Minden kifogása immár kárba vész.
Oronte:
Itt válasz kell! Billenjen már a mérleg.
Alceste:
Titkát tovább is csak őrizze jól!
Oronte:
Csak egy szót s vége a vetélkedésnek...
Alceste:
Én úgy is értem, ha egy szót se szól.
NEGYEDIK JELENET
Arsinoé, Céliméne, Eliante, Alceste, Philinte, Acaste, Clitandre, Oronte
Acaste (Céliméne-hez):
Bocsánat, nagysád; eljöttünk, hogy itt
Kideríthessünk önnél valamit...
Clitandre (Oronte-hoz és Alceste-hez):
Jó, hogy itt leljük, urak, önöket,
Önöket is érdekli az eset.
Arsinoé (Céliméne-hez):
Nagysád ámul, hogy engem újra lát -,
Ám ez uraktól kérdje az okát.
Hozzám jöttek s panaszkodtak nekem
Olyasmiről, mi szinte hihetetlen...
Önt én valóban jobban tisztelem,
Semhogy oly gonosztevőnek hihessem.
Azt is, mit láttam, hadd vallom hazugnak! -
S mert a barátság túlnő kis dühön,
Velök jöttem hát, hogy örülni tudjak
E gazságtól mint tisztázódik ön.
Acaste:
Helyes, nézzük hát szép türelmesen,
Hogyan fog nagysád győzni mindezen.
Lám, lám Clitandre-nak írta ezt kegyed!
Clitandre:
Acaste-nak írt bizalmas levelet!
Acaste (Orontehoz és Alcestehez):
Urak, hisz ráismernek tán a tollra;
Úrnőnk illőnek hogyne vélte volna
Megismertetni írását velük...
Nos, olvassuk, hisz nem kis érdekük.
"Különös egy ember ön, Clitandre, megró vígkedvűségemért s szememre veti, hogy soha úgy nem szoktam örülni, mint amikor kegyeddel nem vagyok. Ez nagy igazságtalanság; s ha rögtön el nem jön, hogy e sértésért megkövessen, soha életemben meg nem bocsátok önnek." Az a mi hórihorgas vicomte-unk...
Beh kár, hogy nincs itt!
"Az a mi hórihorgas vicomte-unk, akin a panaszát kezdi, oly férfiú, hogy csöppet sem tetszik nekem; s mióta egyszer láttam, mint köpköd három negyedóra hosszat egy kútba, hogy karikák támadjanak a vízen, kedvezőn már felőle sohasem vélekedhetem. A kis marquis-ról pedig...
Az én volnék uraim, dicsekvés nélkül szólva...
"A kis marquis-ról pedig, aki tegnap oly soká szorongatta a kezemet, csak azt tartom, hogy e világon az ő személyénél már semmi sem lehet jelentéktelenebb; egész kiválósága csak az a köpenyes-kardos cifra nyomorúság. A zöld szalagos úr...
(Alcestehez) Önön a sor, uram.
"A zöld szalagos úr az mulattat ugyan némelykor konokságával és haragos mogorvaságával; de többnyire a világ legunalmasabb emberének találom őt. A szonettes embert pedig...
(Orontehoz) Ez a rész az öné.
"A szonettes embert pedig, aki a szellemesség művelésére adta magát s szerzőül szerepel az egész világ ellenére is, sohsem volt türelmem végighallgatni még; prózája épp úgy fáraszt, mint a verse. Higgye meg tehát, hogy nem éppen mulatok mindig oly jól, mint képzeli; hogy önnek mindazokban a társaságokban, ahova hurcolnak, sokkal erősebben érzem a hiányát, mint sem kellene! S hogy legkellemesebb fűszere az élvezetes szórakozásnak azok jelenléte akiket szeretünk.
Clitandre:
No, most rám kerül a sor.
"Az ön Clitandre-ja, akiről beszél nekem, aki mindig úgy édeskedik, azok között, akiket barátságomra méltatok, a legutolsó bizony. Nagy-balgán ő azt képzeli, hogy szeretem őt s ön épp oly módon azt hiszi, hogy nem szeretem önt. Cserélje el - az lesz a legokosabb - e hiedelmét az övével s látogasson meg minél gyakrabban, hogy elviselhessen az ő bosszantó ostromát."
Biz ez nagysám, szép jellem mintaképe!
Ilyet, hisz tudja, minek nevezünk.
Elég! Menjünk! Oh a világ elébe
Szivéről ékes képet festhetünk!
Acaste:
Mondhatnék egyet-mást, a tárgy remek;
Bosszúmra ám nem tartom érdemesnek.
Meglássa, még kis marquis-k is szereznek
Vigaszt ott, hol nemesbek a szívek.
ÖTÖDIK JELENET
Céliméne, Eliante, Arsinoé, Alceste, Oronte, Philinte
Oronte:
Úgy! Vágyamnak hát ily csúfság a sorsa!
Pedig mit is nem irkált ön nekem.
S ím, szive - csupa színlelt szerelem -
Egész világgal játszott rendre-sorra!
Nos, balga voltam, de már nem leszek.
Jó, hogy magát így ismertette meg!
Nyertem, szívemet nyertem vissza végre
S bosszúm: hogy e szív önnek - vesztesége.
(Alcestehez):
Uram, nem gátlom itt már a szerelmet,
Őnagyságával tőlem egybekelhet.
HATODIK JELENET
Céliméne, Eliante, Arsinoé, Alceste, Philinte
Arsinoé (Céliménehez):
Hát ily sötét szív nincs több e világon! -
Nem, nem hallgathat megbotránkozásom.
Ki látott ily eljárást valaha!
S mások sérelme úgy nem bántana;
(Alcestere mutat):
Ám itt ez úr, ki csak üdvvel kinálta -
Ily férfi, csupa érdem s becsület -,
Önt mindvégig bálványául imádva:
Ezt érdemelte?...
Alceste:
Bízza rám kegyed,
Magam bajáról hadd tegyek magam!
Fölösleges gond ne terhelje kérem.
Kegyét, hogy pártol ily jóságosan -
Nem hálálhatnám én meg semmiképpen.
Nem gondolhatnék akkor sem kegyedre,
Ha bosszúból tán új frigy érdekelne.
Arsinoé:
Ej, hát ilyen cél buzdít, azt hiszi?
Önért úgy törné hát magát ki-ki?
A hiúsága oh be rengeteg -
Ha magának ily hittel hízeleg!
Mi őnagyságát sem ragadja el:
Már oly portéka biz nekünk se kell!
Módján kérem, ne oly rátartian!
Magamfélének más ízlése van,
Jobb, ha csak érte sóhajtoz kegyed...
Hőn vágynám látni már e szép frigyet!
HETEDIK JELENET
Céliméne, Éliante, Alceste, Philinte
Alceste (Céliménehez):
Nos, tűrtem, bármit kellett hallanom.
Engedtem, ki-ki hogy előbb beszéljen.
Hát kell-e vajon több önuralom?
Szabad most már?
Céliméne:
Csak rajta, rajta kérem.
Méltán jogos, ha ön panaszt emel;
Vádolhat, ahogy tetszik, bármivel,
Kudarcomat belátom s zavaromban
Üres mentséggel önt nem ámítom,
Azok dühét megvethettem nyugodtan,
Önnek megvallom: bűnöm nagy bizony!
Haragra joga van, kétségtelen
S hogy mily vétkesnek láthat, képzelem.
Hisz hogy megcsaltam, minden azt mutatja,
Nos, gyűlölnie most már van alapja -,
Gyűlöljön hát! -
Alceste:
Oh, hűtlen, bírom-e?
Szerelmemet hát mi bírhatja le?
Gyűlölni önt úgy vágyom hevesen,
De hát szívem tán szót fogad nekem?
(Eliantehoz és Philintehoz):
Lássák, mint jár, ki méltatlant szeret!
Tanúkként nézzék gyöngeségemet!
De nem elég, hogy ily nyíltan beszéltem,
Lássák majd meddig megy még szenvedélyem
S hogy mily balhit minden bölcs akarat...
Szívünk csak gyönge emberszív marad!
(Céliménehez):
Nos, hűtlensége vétkét hadd feledjem!
Bűnére lesz tán mentség is szivemben:
Oly gyöngeség nevével leplezem,
Mely ifjú lelkén csak korunk hibája -
Ha ön is kedvét lelné tervemen:
Többé nem lépni embertársaságba -
És engem immár e száműzetésbe,
Amelyben élni vágyom, elkísérne!
Ez az egyetlen mód itt, hogy kegyed
Jóvá tehesse azt a levelet.
S e botrányt, melytől jó szív visszaretten,
Én megbocsássam s önt megint szeressem!
Céliméne:
Ily ifjan hagyjam e világi kört el?
S temetkezzen vad pusztaságba önnel?
Alceste:
De szívemen ha szíve lángra gyúlt,
Mit önnek e világ, e nyomorult?!
Vágyának az én vágyam nem elég?
Céliméne:
Magány húsz éves szívnek szörnyüség!
Bennem nincs oly fennkölt erő bizony,
Aminő kell ily elhatározásra...
Ha tán kezemmel boldogíthatom -
Nem bánom - arra tán késznek találna -
Oltár előtt...
Alceste:
Nem! Most már megvetem,
Döntése túltesz minden egyeben.
Ha ön szívemben, mint én az önében
Nem bírja úgy föllelni mindenét,
El! Nem kell! Láncát, min rabjául éltem,
E sértés tépte mindörökre szét!
NYOLCADIK JELENET
Éliante, Alceste, Philinte
Alceste (Éliantehoz):
A nagysád bája száz erénnyel ékes.
Őszinteség itt csak önben lakik.
Nagy tisztelet vonz régtől már szivéhez,
De hadd tiszteljem csak így holtomig!
Bocsássa meg, hogy zaklatott szivem
Az ön rabjává hódolnom nem enged;
Méltatlan volnék önhöz s azt hiszem
Ily frigyre engem az Ég nem teremtett
S hogy ön méltóbb vonzalmat érdemel,
Nem oly szivet, mit úgy vetettek el.
S végül...
Éliante:
Ne bántsa önt e gondolat!
Kezem zavarban tán mégsem marad:
Itt, ez az ön barátja, azt hiszem,
Ha neki nyújtom, kap rajt' szívesen. -
Philinte:
Ah, legfőbb vágyam e kitüntetés,
Ez üdvért szívem élni-halni kész.
Alceste:
Bár égne igaz üdvül a szivökben
Egymás iránt mindig ily vonzalom!
Én megcsalódva, gazságtól gyötörten
E győztes bűnök fészkét elhagyom!
Valami távol kis zug tán akad,
Ahol igaznak lenni még szabad!
Philinte:
Jöjjön, hölgyem, tán sikerül nekünk
E tervétől őt eltérítenünk!
(Vége)
Fordította Telekes Béla