Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 23. szám
Igen-igen nagy emberről szólok. Mikor letettem a könyvét, a szívemben zengő, meleg össze-vissza akkordokból ez a diadalmas dallam modulálódott először: "Hát haladunk? Hát lehet előre menni? Hová? A monumentális érzések Shakespeare-jétől, a gigász-konstrukciók Zolájától, a világot átfogó Faust-tól és egyebektől, a mély és óriási misztikumokból, az "érdekes" halmozásától, a témák halmozásától, a hősöktől, a szépen megcsinált és kiesztergályozott kerek konstrukcióktól... Hová?" Lázasan jártam fel-le. "És hogyan?" Hajlandó voltam igazságtalanná lenni. "Csak így és sehogyan másképp!" ordítozott az öröm bennem. Talán tévedtem akkor: lehetséges. De így éreztem tovább: "Hála istennek, megyünk előre a témátlanság útján, a csinált dolgoktól, a létezők tiszta költészetéig, a kő hangulatáig, a virág hangulatáig, a dolgok lelkéig, a jelentéktelenségek költészetéig, a tiszta költészetig." Aztán kicsit megnyugodva: "Igen, a költő eddig csinálta a dolgait. Altenberg is csinálja. Persze. De másképpen. Eddig a költő részleteket látott meg, teszem: egy regényéhez. A részleteket átélte, aztán összetette ezeket, szépen összeállította, választott egy hőst az ismerősei közül, annak a keserű élettörténetét átmodulálta, a pszichológiát átgyúrta, a célja szerint, a költői igazság szerint, a morál szerint... És Peter Altenberg? Ő az, aki egész, befejezett valamit lát, amit meglátott, az nem lesz semminek sem része, az egy meglátás marad, egy kész, cizellált, kis műremek: ő az az ember, aki a dolgokat saját magukért, némiképp őszintén, kicsit kacérkodva a saját nagy erejével, néha túlságosan is tudatos művészettel elénk tette: "wie ich es sehe", ekképp szólván: Itt van egy madárka, így szól: Krr... krrr, krrr... Még három-négy sort mesélek nektek és zenét fogtok hallani belül: az alföld, a homokpuszta, a kietlen napsütés zenéjét, a forró homok szagát fogjátok érezni... És kell nektek több?"Nun also."
És én azt mondom neked Peter Altenberg, igen, igen, nekem valóban nem kell több, én ideges, én modern ember vagyok ugye, én a történetekre nem vagyok kíváncsi, ugye, én türelmetlenné leszek, amíg a végükre jutok, én hamar akarok élni, az idegeim sóhajtanak a gyors, a rövid, a váltakozó, az új és új és új egzaltációk után... És én nem is szórakozni akarok. Igazad van Altenbergem: én nagyon elfoglalt ember vagyok ahhoz, hogy időm lenne költőnek lenni, túlságosan sokat érezhetni... Rád bízom túlfejlődött szívű semmittevő, "dass du weinest statt meiner und für mich", hogy három márkáért írj nekem egy könyvet, melyet esténként lámpavilágnál - in den Ferialstunden des Lebens - olvasgatva elsirathassam minden egyes napom tragédiáját..., a mondataid közt eszembe jusson, hogy keserű vagyok ebben a komplikált életkomplexumban, hogy lelkendezzen bennem az érzés. Ha kétféle művészetet akarnánk megkülönböztetni: egyet, mely könnyed, szórakoztató, elfejteti velünk, hogy élünk (és ilyenre tagadhatatlanul szükség van), és egy másikat, egy súlyosat, mely felráz a felejtésből, akkor Peter Altenbergről azt kellene mondanunk: ő kérem a költő, aki elegáns és könnyed és ő kérem a költő, aki keserű és felráz. Ő mind a kettő, mégpedig egyszerre.
Ki ez az ember? Megismerjük őt teljesen, az írásai őszinték, lírai költemények ezek prózában, és túlságosan szívbéliek ahhoz, hogy - egy kis tetszelgést leszámítva - a nevetés bohóc-röhejjé fajulva elnyomná, vagy éppen olcsóvá tenné az ő szív-filozófiáját. A betűk mögött ott van a tönkrement, elkallódott lélek: Peter Altenberg, ki a jobb kezével finoman valamely kilenc éves lánykáról zenél, bal kézzel pedig pianissimo elsiratja az életét és elsiratja a tönkrement életűeket, akik elpusztultak és ki nem fejlődhettek és eldurvultak és hajótöröttekké levének... Ótestamentumi érzés fog el. Ugyan ki nem hajótörött? "Sie wurde alt wegen der Enttäuschungen, wie alle Menschen"...És vannak a tönkrementek közt gazdagok, akik némák, szenvedők, akik szeretnek és adnak és adnak és adnak. Nem kérnek, nem vágynak - "eine wunschlose Liebe" (ugye, milyen schopenhaueres ez?) -, csak szeretnek (ez az ajándék) és az élet maradékán abból éldegélnek, hogy igyekeznek minden alkalommal tudatosan rettentő mély érzéseket evoluálni és megmámorosodni ezektől... A gazdagok! Túltengő szívük van, szívemberek ők, akiknek másuk sincs, mint édes melegségük, akiknek idejük és kedvük van elsírni egy asszonyi sóhaj miatt és hárfapengést hallani egy tíz éves lányka forró kis teste miatt. Das Gehirnherz: ...Érezni kell, muszáj, különben nem lehet élni...
Az ilyen gazdagok gazdagja, Peter Altenberg. A szenvedők muzsikusa ő. De nem az éhezőké. És itt van az a pont, melynél ki kell jelentenem: ha nem volnék híve a tannak, mely szerint minden művészi alkotás tökéletes, kifogásolhatatlan egész (és nem lehetne jobb, mint amilyen, nincsenek részlethibák, az egész az, ami tetszik, vagy nem tetszik), ha nem így gondolkodnám, azt kellene mondanom: Kár hogy nem éhezett soha ez a P. A., kár, hogy nem nyomorgott, kár, hogy nem látott több aljasságot, nem látta a bűnt és a drasztikusabb, fontosabb emberi szenvedést, a kétségen kívül súlyosabbat, mint az ő hangulat-tragédiái.
Megokolom a lehetőséget: mikor volna alkalom erre az igaztalanságra. Mikor a kezemben van a könyve, nagynak tartom, nagy művésznek: ez természetes. Később elmegyek sétálni. Az utcán vagyok és látom a lóhalálban egymást űző tömeget, a munkától véres embereket és állatokat és közéjük valónak érzem magam, és az újságokban súlyos és mély, és rettenetes és aischylos-i drámákat olvasok és eszembe jut Zola és Meunier és Gorkij és Tolsztoj és Ibsen és Andrejev Leonid és hajlandó volnék előttük sírva leborulni! És őket tartom ilyenkor a nagyoknak, a félisteneknek, és ha Altenberg lopva eszembe jut: szégyellem magam a fél óra előtti lelkesedésért és gyűlölködve gondolok rá és semmittevő précieux-nek tartom, lusta finomkodónak... Hát nem játék-e az ő művészete? Nem a túltápláltság, a lustálkodó idegek villamos játéka és feszültségi vibrációja a könyvének minden sora teszem a kereskedelemhez képest? - ugye mulatságos gondolatocskák? Ilyenek jutnak néha az eszembe. De hát el kell hagyni ezeket. Mindezt nem mondom most. Hagyjuk a súlyos dolgokat másnak. Egyszerűen azt illik mondanom, hogy P. A. nem a sötétség és nem a szegények költője. Nem a szegényeké és általában nem azoké, kik az élet gazdasági részén kiválók akár szegénységük, akár gazdagságuk révén. Hiszen a kenyér után futók a nyomorultak P. A. szemében, mert ezek nem érnek rá a szívükkel törődni! A semmittevőké a boldogság!... És itt eszembe jutnak a szemléletbe merült brahminok, ezek a semmittevő bölcsek.
Ő egy előkelő, szubtilis illemtudású társaságban van otthon (a bécsi jó-középosztály társasága ez), az embereivel sem akkor találkozunk, mikor a "Selbsterhaltungstrieb" dolgozik bennük, hanem a pihenő órában ("die Ferialstunden"). A boldog neuraszténiások költője ő, a gondolati túltengőké, kikből nem lesz semmi, kiknek idejük van az elrejtett és misztikus ritmusokra várni és akik jogot vesznek maguknak, hogy szent és titkos és magános és megdöbbentően mély pillanatokat élhessenek át, holott pedig az ilyesmi egyáltalában "nicht hierher passend in dieses Tal der Arbeit".
Ez a furcsa, nagy művész magános, különös egy tünemény! Ugyan mi a tárgya, miről ír? Említettem, hogy a történetek formálásától, a pointtől, a témáktól, az érdekességtől, az események, a pszichizálás szerves, nagyobb méretű konstrukciójától ebben a könyvében majdnem teljesen emancipálta magát. Kettőben állapíthatom meg írási karakterét: 1. Röviden, néha pár sorban adja némely dolgok (helyzetek stb.) szubsztanciáját, mondjuk lelkét, titkos és mély hangulatát, mégpedig tisztán azért, mert ezek a dolgok léteznek és ő bennük a hangulatot látja. Tehát a tárgyat, a szituációt önmagáért, mert lélek van benne. Egy iskolajelenet van pl. a könyvében, csodálatos kis remekmű. Huszonnégy sor az egész: ha ki akarnám fejteni, hogy mért van megírva, talán ötven sort is kitenne ez a magyarázat. Csak néhány szót róla! Látom a kis feketét, a néger gyereket, amint sandán, ferdén odapillant és alamuszi módon várja a súgást. Látom a másik néger gyereket, amint bizalmaskodva és hálásan mosolyog, mert észrevette a csalást; látom a vén asanti banyát a sátorban (olyan lehet, mint Belzebúb anyja, kiálló fehér fogakkal), látom, hogy nem lehet vele beszélni, csak olyatén felemás módon, mint a mi tót szolgálóinkkal szoktunk, látom a szigorú tanítót, aki ilyen előkelő úrral szemben, mint P. A., szelíd, elnéző mosolygásra szorítkozik, jelt adván vele, hogy szintén észrevette a csalást, látom a kis négert ríni a sarokban, mert megverte a tanító: mit látok még? Mindent. Mindent. A földalatti erőket fölvonulni, a titkos erőket, melyek egymásra hatnak! Látom az egész, a szerves, az élő, az összefüggő jelenet lelkét, a jelenetben résztvevő embereket egymáshoz kötő lelket, a viszonyt, a villamosdrótot, mely egyik embertől a másikhoz vezet és ennek még a feszültségét is felszívom, a jelenetté összefűző lényeget... Minek a sok szó? Ugye küzdenem kell, míg távolról is meg tudom közelíteni: mi mindent látok benne. És mindezt huszonnégy sorban! Ilyen nagy művész ez a Peter Altenberg! 2. Nála is, mint a lírai költőknél egyáltalán, a megcsinálás, az elgondolás inkább a mondatok, mint az anyag beosztásában és megépítésében történik: a mondatok beosztása, ökonómiája, ez pótolja itt az elrendezést, a fejezetrendet, a mondatainak zenéje egybeolvad a kompozíció ariózus voltával. Hogy érthetővé tegyem: a gé-húron játszani már magában véve is szép és jellegzetes dolog ugye, olyannyira, hogy bizonyos abszolúte szép témák is csak erre a húrra írva juthatnak érvényre teljesen. Hasonlóképpen P. A. tömör-arany mondatai, idegen mondatai, a refrénjei, a stiláris és fúgaszerű fölépítés, a nyugtalan és meleg és fájdalmas és szaggatott crescendo-k, az egésznek ütemes lüktetése, majdnem versszerű jellege, a feszültség az egyik mondattól a másikig, ezek pattantják ki a villamos szikrát, az unalom, a szerelemvágy és egyéb köznapi szenvedéseink lelkét. Mint valami varázsló odaül az erdőszélre, néhány szót szól a fák suttogásáról: egy villanás és megjelen előttünk az óriás, az erdő szelleme. Egy szót szól és egy pillanatra megnyílnak az elfinomodott érzékiségű bécsi asszonyok idegéletének mélységei, a rejtelmeket látjuk és megdöbbenünk és elhallgatunk. A mester! A ritmusok mestere! A tömören könnyed és súlyosan elegáns előadás mestere! A köznapi diskurzusok költője! Ő lírikus: valamit azért lát témának, mert érzés van benne. Az érzés, a hangulat pedig, melyet ő lát, mind lehetséges az: ezzel a szóval azt akarom mondani, hogy az a való élet körén belül marad, ő nem visionnaire: a látományai nem az élő élet rejtelmein túl menők. Víziói, baudelaire-i látományai nincsenek. De talán fölösleges is ezt tudni valakiről. Fölösleges tudni, hogy valaki milyennek látja a tulipánt (valahol azt olvastam róluk, hogy olyanok, mint az Aladin csodakertjének rubint-virágai), a fő dolog mindenesetre az, hogy minden idegünkkel megérezzük ezt a pompázó virágot, ha elmeséli: milyennek látja. Ó Peter Altenberg! Ha tulipánt fogok látni világéletemben, mindig eszembe fog jutni mit mondtál róluk! Még egyet! Nem emlékszem könyvre, mely minden részében, minden oldalán ennyire szép lett volna. A szépség, az édes szépség, a tömör művészet úr itt minden oldalon. És való ez még akkor is, mikor túlságos tudatosságában akarata ellen is karikatúrába téved biztos keze (Lokale Chronik, Melusine). Mosolygó szánakozása kissé mintha keményebb nevetéssé válnék ilyenkor, mély finomsága finomkodássá. De ne rontsuk a jó érzést. Ritka dolog az. Édes, nehéz, részegítő aszú Peter Altenberg költészete.
"Jeder versteht nur seine eigene Poesie" mondja és akiről szól, annak a poézisét kapjuk. Egy idősebb hölgyről mesél például, aki képes kérem egész nap csatározni és egy öreg úrról, a férjéről, aki békére vágyik, hiszen elfáradt, öreg úr ő. És a fiú, a szabad szellem, a fiatalság spiritus contradicendi-jével ellentmond és ellentmond... és senki sem érti meg, de mindenki szereti ezt a fiút és azt is, amit mond, hiszen fiatal ő, erős és imponáló... és ezek az "eigene Poesie"-k egymásba fonódnak, széles ariózus hullámok keresztezik egymást, a motívumok sok szólamú, bájos harmóniává olvadnak... A fiatal anyáról szól, ki illemszabályaival kínozza a kis lányát és a világot és közben egy emberre gondol, akit szeret és aki elrontotta az életét: ez a harsona. A kis lánykáról pedig a vonós hangszerek szólnak mély szerelemmel. Ez az öt-tíz éves lányka, az asszony-idegű, asszonyos gyerek fejecske, gyerek vágyakkal, gyerek-ideákkal, ez az öreg úr favoritja. Idősebb úr ez a P. A., szikár, csontos úr, hosszú ujjai vannak, mindenesetre pedig fáradt, száraz, inesztétikus teste. Lát egy kis néger gyereket, vagy fehér lánykát, kezébe veszi párnás meleg kis kezét és így érez: ó, ihre süsse Händchen! És szereti ezt a formás, fehér kis testet és a szívéhez szorítja és e pillanat különleges költészetében elgyönyörködik és tanít: Ó mért nem élvezitek az élet bájos semmiségeit, hát nem látjátok, hogy nem lehet élni! És gyerek-álmokat lát férfi korában és gyengéd érzékiséggel adja át magát a teázás ízléses komfortjának és egyéb apró örömöknek... Nagyon nagy bölcs ő! Tud és értékel. Értékeli az életet és tudja mi a fő bölcsesség benne: szívszakadásig szeretni a meleggé tehető pillanatokat és felszürcsölni minden mézüket... A kis szubjektív szenvedések és örömök ugyan nevetségesekké válhatnak a nagy Alltag vakító világosságánál, de azért ne döbbenjetek meg! Ne mondjátok el érzéseiteket senkinek, mert ami nektek egy világ az másnak ennyi: sie ist übertrieben. Legyetek költőkké belül és jogotok lesz sok dolgot szépnek látni, ami másnak nem az, mert "Unter dem Mikroskope der Seele des Poeten werden viele gewöhnliche Dinge ungewöhnlich und viele uninterressante interressant". Vannak versei is, de ezekről külön szólni nem igen lehet: hiszen minden, amit írt, költemény az. Aki azonban a csodálatosan szép és tökéletes verseket szereti: annak mégis külön figyelmébe ajánljuk: "Die ruhigen Stunden", vagy a frappírozó "Was kann er für sie tun,!", vagy a csodálatos "Die Jugendzeit", vagy a még csodálatosabb "Und endlich stirbt die Sehnsucht doch", vagy talán mind a verseit. És aki a félméteres sorok excentrikus ritmusában tud gyönyörködni, annak is ajánljuk P. A. verseit. Mi tudtunk benne gyönyörködni és nem akarjuk elfelejteni a verseit sem.
Aminthogy semmit sem lehet elfelejteni, ami ennek a különös, grandiózus és magas fejlődést megjelölő lángésznek a tollából elénk kerül. Fejlődés? Igen, mégpedig annak egy stabil foka, melyről nem igen kecsegtet kilátás a messzebbhaladásra. A mese elvetése, a hangulat tiszta kultusza, ez, az ő stílusa, nem hiszem, hogy följebb mehetne valaha: zsákutca ez kérem a haladás nagy útján. Tagadhatatlan, sokan vannak, akik után nem nyílik perspektíva, vannak, akik egyedül maradnak és így állanak meg zsenialitásukban. Igazán élni lehetne a banális hasonlattal: üstökösök ők! Peter Altenberg is egyedül marad: ezt hiszem és örülök neki. Örülök, hogy szent marad az írása és a profán utódok, a népélelmezők, a szállítmányosok nem nyúlnak hozzá, a felavatottaknak hagyván továbbra is az élvezetet, hogy ezt a nagy realistát, ezt a nagy nevelőt, ezt a nagy transzformátort megérthessék - őt, aki legmagasabbaknak és legmagasztosabbaknak nevezett érzéseinket transzformálta és megmutatta nekünk: "im Tageslicht des Alltags." A kezünknél fogva mosolyogva vezetett minket ez a szépet látó, nagyszívű ember, egy panorámához vitt és mondá: Nézzetek be: ilyen aprók, jelentéktelenek, a hatalmasoknak, a nagyoknak mondott érzéseitek "im Tageslicht des Alltags". De ne féljetek! Ezek az érzések kicsinyességüknél fogva sem nevetségesek. Ó én fiaim, ezeket, ezeket az elaprózott szenvedéseiteket és örömeiteket tegyétek bájosakká, költőiekké és érezzétek át kicsorduló és meleg és jóságos és mély szívvel.
Ilyeneket olvastam ki P. A. könyvéből. Shakespeare-től, az általános emberitől, a nagy indulatoktól, a világ minden bölcsességét egy könyvbe összefoglaló és begyűrő drámai költeményektől a komplikáltabb, modern élet kisebb embercsoportjainak bánatán át haladtunk a détail felé, az egészen egyéni felé és végre eljutottunk egy kis asanti lány keserűségéig. A megfigyelések elfinomodtak, éterikusakká, idegesekké lettek... Jött egy ember, aki a kövek, a kutyák, a fák, az erdő lelkéről énekelt. Megtapsolom az énekéért. Jött és elsiratta az őzet, kit halálra sebeztek és a vadászt, aki maga is nagyon unatkozik szegény, mit csinálna hát egyebet?... És jár és jár ez az ember a világban, ez az alvajáró, ez a rezonátor-szívű...
Azt kérdezhetném végül: melyik magasabb, előkelőbb akarás? Ez a tisztán hangulatkultusz-e, vagy a mesekonstrukció művészete? De minek kérdezzem, nem volna fölösleges ez a kérdés?...