Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 22. szám · / · Figyelő
Gautier de Coincy valamikor a XIII. században a Saint-Médard de Soissons-i kolostor hűvös csöndjében szent munkával ékesítgette szabadidejét: összeírta egy nagy könyvbe azokat a csodás, hihetetlen történeteket, amelyek a boldogságos szűz mindent átértő szeretetéről pompázó virágot nyitottak a misztikus hit erdejében.
Volt egyszer egy szegény "tombeur", vásári komédiás, akibe beleköltözött a szentélet szomjúsága, ami addig epesztette a torkát, amíg föl nem vétette magát a kolostorba. Szegény nem tudott még imádkozni se, nemhogy latinról, vagy írásról szó lehetett volna. Elvonult hát egy barlangba valami fájdalmas, félrehajtott fejű, sovány Mária-képmás elé, ott pőrére vetkőzött és bukfencet, cigánykereket, miegymást vetett. Így tisztelte a szent szüzet. Fülébe jutott ez a gvárdiánnak, megbotránkozva tipegett a barlanghoz lesbe állani. Ha igaz, jaj a komédiásnak. Bekukucskál, hát látja az ördöngös barát bakugrásait szemében szörnyülködéssel, szívében haraggal. A barát most kimerülve terült el a földön. Szűz Mária kőszobra pedig megremegett, megmozdult, lelépett és lehajolt, hogy szent köntöse szárnyával szárítsa fel a komédiás gyöngyöző fáradtságát. Látá pedig a gvárdián, hogy kedves a barát a Szűz előtt. Mindenki erejéhez mérten tiszteli az Urat.
Nem tudom, a színjátszás istennője van-e olyan kegyeletes, gyönge szívű, mint a szeretet fejedelemasszonya. De az bizonyos, hogy Monsieur Léon Xanrof csak igen vásárias bakugrásokkal tiszteleg színe előtt.
Az én szívem nem olyan szeretettel átitatott, ezért van szerencsém állítani, hogy a Coup de Foudre legfeljebb csak orvul támadó coup de pied, de alapos a Művészet ellen.
Nem csak én unatkoztam, hanem mindenki; pedig, kérem, én szívesen nevetek; a Színházi képtelenségek, Az ördög pilulái engem megnevettetnek. Tegnap úgy vártam a jó viccet, mint esőt a föld, vagy bókot a színész, és hiába!
Góth Sándor úr a legnagyobb előzékenységgel szállítja a kétes közönségű boulevard-színházak műsorát évek óta első vígjáték-színházunk számára. És ami előkelőink kénytelenek bevenni a Párizs legbizonytalanabb társadalmi osztályát mulattató durva ostobaságokat elsőrangú szellemi élvezet gyanánt. A Virraszt a szerelem ehhez a xanrofiádához képest Ember tragédiája, Divina Comedia. Íme, Flers és Caillavet urakat ezennel nyilvánosan és alázatosan megkövetem. Hamut nekem, hamut fejemre!
Ennek a boulevard-műsornak melengetése a Vígszínházban olyan, mintha Szerbia Feld úr alkalmi nyári zöld szatíráit vinné haza a magyar vígjáték-irodalom gyöngyei gyanánt első színházába.
Ez már nem is műtrágya, ez már a természet ajándoka. De ne gondolják, hogy szigorú erkölcseimben vagyok megsértve, nem. A francia selymes "cochonnerie", ha szellemes, engem nem riaszt vissza, akár Aristophanes; de a polgári daróc-disznólkodás undorító.
Az egész darabban nincs más érdekes, csak a két törvénytelen gyerek, akik csak azért azok, hogy alkalmat adjanak a törvényesítés kiaknázandó (?) ötletének. Változnak az idők. A bőszavú, tréfás Diderot Fils naturel-jében még egész komolyan szaval erről a dologról. Körülbelül épp egy századdal később, 1878-ban Augier a Fourchambault-családban már kezdi rehabilitálni a törvénytelen gyereket, megteszi becsületes embernek, aki megmenti becstelen apját a vagyoni bukástól. A törvénytelen fiú tragikus egyedülségben áll még messze tőlünk. Szociális érzékenységünk bőre azóta erről az oldalról is megkeménykedett; átestünk ezen is, mint sok máson. Eggyel több vígjáték-motívum! Voil"ŕ tout!
Még csak egy szelíd, de igazán az, egy szelíd kérésem volna: mért megy egy olyan nemzet, akiből "Az ördög" került ki, Xanrof-ék iskolájába tanulni? Húsz éves fiút már nem kellene tiroli térdnadrágban járatni, csak azért, hogy a mamát ne vénítse.