Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 22. szám · / · Moličre: A mizantróp
ELSŐ JELENET
Eliante, Philinte
Philinte:
Nem, még nem láttam oly önfejüséget,
Sem békítést még oly keserveset,
Hiába volt ám ott minden kísérlet,
Ő nézetéből mit sem engedett.
És amaz urak bölcsessége tán
Sohsem izzadt még oly fonák vitán
"Nem, uraim, szólt, nincs mit visszavonnom!
"Megegyeznénk bármin, csak nem e ponton.
"Mivel sértettem? Mit zaklat, miért?
"Hát szégyen az, ha íráshoz nem ért?
"Intésem bántja? Félreért persze,
"Lehet jó ember, bármi rossz a verse.
"Ilyesmi nem vág becsületbe még...
"Elismerem, hogy egyébként derék
"Érdemdús úr, szív, jellem bajnoka,
"Bármi, ha tetszik, de költő soha!
"Dicsérem úri módját, ha kivánja
"S hogy jó lovas, nagy vívó, szép a tánca,
"De verseit dicsérnem - lehetetlen!
"És aki nem tud írni jobbakat,
"Ne is akarjon írni, ne rímeljen -
"Ha csak úgy nem kell - fejvesztés alatt!"
Végtére mégis kegyes békülésre
Nagy nehezen meglágyult a beszéde
S nyilván azt hitte, túl enyhén morog:
"Uram, kár, kár, hogy szigorú vagyok -
"Örvendtem volna - higgye meg - nagyon,
"Ha a szonettjét jobbnak tarthatom...
S rá össze kellett ölelkezniök
S ezzel nagy gyorsan véget ért ügyök.
Eliante:
Bizony különc ő az ilyesmiben
Egyébként ám rendkivül tisztelem
Őszintesége a kérlelhetetlen,
Csak arra vall, mily bátor tiszta jellem!
Biz ily erkölcs manap már ritkaság.
Bár volna olyan az egész világ!
Philinte:
Én meg, ahányszor látom, ámulok,
Hogy lelkében mily szenvedély buzog.
Olyan kedély, mint az övé - nem értem -
Egyáltalán mint gyúlhat szerelemre,
De még kevésbé értem, hogy a lelke
Úgy vonzódott az ön nénjéhez éppen.
Eliante:
A rokonszenvről szőtt elméletet
E példa lám megcáfolja...
Philinte:
S kegyed
Mit gondol, nyer-e ő viszontszerelmet?
Eliante:
Az ember erre nehezen felelhet.
Nők szerelmének ki lehet tudója?
Magok sem tudnak számot adni róla.
Nő olykor nem is tudja, hogy szeret
S olykor szeretni vél s csak képzelet.
Philinte:
Barátunk még majd az ön nénje mellett
Több bút ér mint álmodná, azt hiszem.
Csak volna az övé az én szivem
Máshol keresne akkor ő szerelmet!
A jóság, mellyel nagysád néz reá,
Jobb választásra úgy buzdítaná.
Eliante:
Én nem vetek rá nagy súlyt, s azt hiszem
Megnyugvás legjobb az ilyesmiben.
Legkevésbé sincs ellenemre vágya,
Sőt a szívem csak sikerét kívánja,
S szerettével - ha tőlem függne - én
Biz őt még magam egyesíteném,
De ha - mert hisz megeshetik - szerelme
Tán mégis holmi akadályra lelne?
És ott nem ő - más nyerné a babért -
Bújának ám hadd lennék enyhitője!
Mert másnak ő nem kellett, még azért
Nem tudnék én elhidegülni tőle.
Philinte:
S ezt, nagysád, én nem ellenezhetem,
Hogy hozzá oly jó, oly kedves legyen.
Kegyednek ő is elbeszélheti
Erről nem egyszer mit mondtam neki.
De ha ők mégis kötnének frigyet
S nem választhatná immár őt kegyed.
Hadd vívnám én ki jóindulatát.
Melynek kegyét most ő rá pazarolja
Az én szívemnek oh, mily üdve volna,
Ha az, mit ő elveszt, rám szállna át.
Eliante:
Tréfál, Philinte!
Philinte:
Nem, úrnőm, e szavak
Lelkem mélyéből szentül hangzanak.
Csak mielőbb hadd nyílnék alkalom
Kezét megkérnem; legfőbb óhajom!
MÁSODIK JELENET
Alceste, Eliante, Philinte
Alceste:
Ah, nagysád, adjon tanácsot nekem!
Oly csapás ért, hogy elhagy az eszem.
Eliante:
Mi történt. Így mi bőszítette föl?
Alceste:
Magam sem értem... Óh, pedig megöl!
Ha kizökkenne a föld kereke,
Oly iszonyún meg nem rendítene!
Ah, oda van!... Szerelmem!... Mint beszéljek!...
Eliante:
Térjen magához!
Alceste:
Igazságos ég!
Hogy annyi bájjal oly gazlelküség
Úgy egyesüljön - annyi sanda vétek.
Eliante:
De hát mi lelte?
Alceste:
Romba döntve minden!
Megcsalva, tönkretéve életem,
Ó, Céliméne - óh, higyjem-e, ne higyjem?
Nos Céliméne elárult - hűtelen!
Eliante:
És e hitének volna hát alapja?
Philinte:
Csak oly gyanú ez, mely alaptalan!
Féltékeny lelkét rémlátás zavarja...
Alceste:
Ejh! csak magával törődjék, uram!
(Eliante-hoz)
Hűtlenségének bizonysága - lássa,
Kezemben itt az ő saját írása.
Oronte-hoz írta ezt a levelet
Balsorsomul s en-gyalázatjaképpen...
Oronte-hoz, kit - úgy véltem -, kinevet,
S kit én vetélytársamnak sohse néztem.
Philinte:
Sokszor kelt csalfa látszatot levél:
Nincs benn a bűn, mit gyanúnk bele vél.
Alceste:
Uram, hagyjon már békén, újra kérem,
S buzgólkodjék csak saját érdekében!
Eliante:
Csitítsa el buzgalmát! Hisz e bánat -
Alceste:
Úrnőm, kegyedre vár e föladat.
Szivem vígaszt csak kegyednél találhat,
Kell, hogy enyhítse szörnyű kínomat!
Bosszuljon meg rossz álnok rokonán,
Ki ily hű szivet oly csalfán vetett el...
Hisz bűne önt is megborzasztja tán -
Bosszuljon meg!...
Eliante:
Én, önt? Hogyan?
Alceste:
Szívemmel!
Fogadja el ön, a hűtlen helyett, -
Bosszút állnom másképp nem is lehet...
Így hadd büntesse őt nyílt epedésem,
Szerelmem, mely ég nagyrabecsülésben
S e szolgálatkész gondos figyelem,
Mit önnek áldoz égőn a szívem...
Eliante:
Nagy búját én meg bírom érteni
S fölkínált szívét nem vetném meg éppen,
De tán a baj nem oly nagy, mint hiszi -
S majd elcsitul nagy bosszúszomja szépen...
Ha az, ki megbánt, bájjal olyan ékes:
Legszörnyűbb bosszúterv is semmivé lesz.
Eszünk szakítást bármint is akar,
A szép bűnös ártatlan lesz hamar.
Minden hibája eltűnt nyomtalan.
Szerelmes szív haragja mind olyan.
Alceste:
Nem úrnőm, gyilkos volt a sérelem
Nincs itt más út, szakítás kell nekem
Nem rendűlhet meg elhatározásom!
Átok reám, ha őt még becsülöm!
Ott jön! Láttán csak nőttön nő dühöm.
Gazszívűségét most elébe tárom!
Lesújtom s álnok bájától szabad,
Megmentett szívem kegyedé marad.
HARMADIK JELENET
Céliméne, Alceste
Alceste (félre):
Nagy ég! Dühöm magát mint zabolázza?!
Céliméne (félre):
Jaj!
(Alcestehez)
Mit látok, megint mily indulat?
Nos mit jelent vádló sóhajtozása,
Mért vet rám oly zord pillantásokat?
Alceste:
Hogy nincs léleknek oly förtelme, vétke,
Mi az ön hitszegésével fölérne!
Sors, ördög, bosszús ég oly sanda lelket,
Mint az öné, még sohasem teremtett!
Céliméne:
Oh, mily gyöngédség! Igazán csodás!
Alceste:
Ne élceljen! Nincs tréfa ily dologban,
Pirúljon inkább, van rá oka száz!
Csalárdságáról megbizonyosodtam.
Nos, ezt jelenti az én haragom. -
De nem hiába félt ettől szerelmem.
Gyanum sokszor volt önnek kellemetlen,
De kifürkésztem a bajt, láthatom!
Bármint ügyelt ön, bármint tettetett,
Az ég megsúgta, hogy mi fenyeget,
De ne gondolja, hogy megboszulatlan
Gyötrődöm e csúfságon ily haragban!
Tudom, kényszer nem úr érzelmeken;
Csak önként támad minden szerelem.
Szivet nem vív meg senki ostroma,
Az csak úgy hódol szabadon maga.
És nem is volna most okom panaszra,
Ha nem színlelte volna, hogy szeret,
Ha vágyamat mindjárt kikosarazza,
Nem önt átkoznám, csak a végzetet.
De csalfa keggyel szított hevülésre,
S oly árulás ez, oly gazul csalárd,
Hogy nem lehet elég nagy büntetése,
Bosszúmnak hát nem is szabok határt.
Igen, retteghet! Úgy sértett meg engem.
Én nem vagyok már én, egy düh a lelkem.
Gyilkos döfése óta utamon
Nem fékez, elhagy már az eszem is,
Csak a harag visz, jogos haragom
S nem állok róla jót, hogy mire visz!
Céliméne:
De hát miért ez iszonyú harag?
Csepp itéletje sincs már, mondja csak?
Alceste:
Nincs! Megszűnt, hogy az ön tekintetén
Vesztemre úgy megmérgeződtem én -
Azt vélve: igaz érzés él e bájban,
Mellyel megbűvölt engem, oly csalárdan!
Céliméne:
Csalárdan? De mért e vád, e merész?
Alceste:
Oh, mily kétszínű szív! Mily tettetés!
De végezzünk! Elbánok már vele!
Nos, látja ezt? Ön írta! Vallja be!
Megsemmisíti önt e kis levél.
Ily tanú ellen már csak nem beszél?
Céliméne:
Ej, hát ez az, mi úgy ejtette lázba?
Alceste:
S az írás láttán ön nem is pirúl?
Céliméne:
Ugyan, mi okom lenne pirulásra?
Alceste:
Bűnén magát merészen teszi túl!
Tán letagadja? mert alá nem írta! -
Céliméne:
Már hogy! tagadnám? Az én levelem!
Alceste:
S szégyen nélkül néz e vádló papirra,
Melyen minden sor: vétek, ellenem!
Céliméne:
Nos ön uram valóban nagy bolond.
Alceste:
Mit? rá se hajt ily döntő tanúságra?
E kegy, mit innen olvas ki Oronte,
Engem ne sértsen s önt meg nem gyalázza?
Céliméne:
Oronte? Ki mondta, hogy ez neki szól?
Alceste:
Azok, kiktől e levelet ma kaptam.
S ha másnak írta, tán megnyugszom abban?
S ön azzal már kibújt a vád alól?
Tán kisebb már a bűne ellenem?
Céliméne:
És hogyha hölgynek szólt a levelem?
Mi sérti benne önt, van benne bűn?
Alceste:
Ah! Pompás mentség! Kibújt nagyszerűn!
Biz ezt nem vártam! Fényes fordulat!
Most hát ismerjem be kudarcomat?!
Ön ily vaskos ravaszságot sem átall?
Az embert hát oly vaknak képzeli?
Lássuk, lássuk, mily nyelv s szemforgatással
Tud ily csalást, ily nyíltat védeni?
S mint fogja nőre alkalmazni hát.
E kis levél száz lángoló szavát?
Hadd olvasom s ön hitszegése ellen
Nos értelmezze rögtön...
Céliméne:
Van eszemben!
Furcsállom, hogy úgy parancsol velem!
S ilyet mer a szemembe vágni végre?
Alceste:
Nem, nem! Csak semmi hév, csak türelem!
Csak értelmezzük, mit mond e levélke!
Céliméne:
Nem! Nem teszem. Mit bánom ez ügyet,
S mit bánom, bármit is gondol kegyed.
Alceste:
Az égre! Jó hát! Lássam e levélben:
Hogy nőre csak kissé is érthető...
Céliméne:
Nem. Csak Orontera! Csak azt higyje kérem,
Legkedvesebb udvarlóm nékem ő.
Vonz társalgása, lényét becsülöm
S vállalok mindent, mit csak képzel ön!
Nos, váljunk, mi se tartsa vissza, menjen!
De aztán többé ne zavarjon engem!
Alceste (félre):
Nagy ég! Lehet nő még kegyetlenebb?
S esett-e férfiszíven ennyi seb?
Jogos haragra gyúlok ellene,
S ő, a vádlott, tör rám, a panaszosra!
Búmat, gyanúmat végletig fokozza,
Hinnem készt bűnét s kérkedik vele!
S szívem még most is, oh mi tehetetlen,
Hogy szét nem zúzza e bilincseket
S nem mond le megvetéssel vértezetten
A méltatlanról, kit úgy szeretett!
(Céliménehez)
Óh hűtlen, beh ért hozzá: szivem ellen
Nagy gyöngémet hogy mint használja ki,
S csalárd szemén gyúlt végzetes szerelmem,
Észrontó lángját mint kell szítani.
Hát mentse bűnét, melyen úgy kesergek!
Ne játssza azt, hogy úgy tör ellenem!
Tüntesse föl írását bűntelennek,
Kezére járok ebben szivesen:
Óh, igyekezzék hűnek látszani
S önt annak látni én is majd igyekszem...
Céliméne:
Ej, dőre, vad gyanúsításai
Jól rászolgáltak ám, hogy önt szeressem!
De hát engem mi bírna rá ugyan,
Hogy ön miatt hazuggá aljasodjam?
Ha mást szeretnék, önnek ezt, uram,
Őszintén meg nem mondanám-e nyomban?
S hogyan? Szerelmem megvallása hát
Nem bír megvédni a gyanúja ellen?
Ily zálognak nincs súlya s léha vád
Ugy támadhat rám s ez ne sértsen engem?
Midőn szerelmet nő úgy vall csupán,
Magával vívott nagy küzdés után,
S vágy ellensége a szemérmetesség
Ugy tiltja, hogy ily vallomás megessék.
A férfi, kiért mi ennyit merünk,
Ne bűnhődjék-e, ha nem hisz nekünk?
S nem bűnös-e, ha mindazt megveti,
Mit csak vívódva mondhattunk neki?!
Menjen, gyanúja megbántott nagyon!
Úgy illenék már többé rá se néznem...
Bolond vagyok, bosszant együgyűségem,
Hogy önt csak kissé is még szánhatom.
Bár bíztam volna másra szívemet.
Hadd vádolhatna jogosan kegyed!
Alceste:
Óh, álnok ön! Mint bánna el velem!
Pár édes szóval, hogy megejt im engem!
De mindegy! Teljék hát be végzetem!
Minden szavának hódoljon be lelkem.
Hadd látom hát, szivének mersze mennyi,
Hogy megcsaljon, tud-e oly sanda lenni!
Céliméne:
Ön nem szeret. Nem úgy, mint kellene. -
Alceste:
Óh van-e mása e nagy szerelemnek?
Bár úgy nyilvánul olykor szent heve
Hogy egyenest a káráért esengek!
Igen, kivánnám, senkinek se tessék
S hadd lenne sorsa nyomorult nagyon.
Ég adta volna, hogy alant szülessék,
S ne diszítné rang, származás, vagyon!
S én hadd kelhetnék önért áldozatra,
Önt a méltatlan sorsból kiragadva
Óh, mily dicsőség lenne, mily öröm
Hogy ön mindent szerelmemnek köszön.
Céliméne:
Csodás mód! - Isten ments, hogy valaha
E nagy jóságra lenne majd oka.
Im, Dubois jön s mily furcsán; mi lelte?
NEGYEDIK JELENET
Céliméne, Alceste, Dubois
Alceste:
No, mit sietsz? S oly magadból kikelve!...
Mi baj?
Dubois:
Uram.
Alceste:
Nos?
Dubois:
Furcsa csakugyan!
Alceste:
Mi?
Dubois:
Hát biz rosszul állunk ám, uram!
Alceste:
Miért?
Dubois:
Szólhatok fennszóval?
Alceste:
Szólj! S hamar!
Dubois:
Nincs senki itt?
Alceste:
Ej, hát ne csűrj-csavarj
Beszélj!
Dubois:
Uram, csak oldjunk kereket!
Alceste:
Hogyan?!
Dubois:
Csak el, szép csöndben, míg lehet!
Alceste:
S mért?
Dubois:
Itt maradnunk nem tanácsolom ám!
Alceste:
Okot!
Dubois:
Búcsúzni sincs időnk talán.
Alceste:
Dehát mért sürgetsz úgy, mért menjek el?
Dubois:
Mert hát, uram, sürgős a menetel.
Alceste:
Te, fejbe verlek ám, haszontalan,
Ha nem beszélsz mindjárt világosan!
Dubois:
Hát - egy ember jött a konyhánkba be...
Ruhája - s lelke egyszín fekete.
Letett egy papírt, csupa irka-firka;
Azt elolvasni az ördög se bírja
Nyilván pörünkről lesz tán benne szó...
Ej, érti az ily dolgot a manó!
Alceste:
No és? Fickó, ne mondj bolondokat!
Mért kelljen szöknünk e papir miatt?
Dubois:
Hadd mondom végig! Csakhamar - loholva -
Egy úr jött, ki önt látogatni szokta.
Azt mondta, önnel sürgős dolga van
S mert nem találta, kért bizalmasan
- Tudván önt mint szolgálom, mily hiven -
Mondjam meg - ej a nevét elfeledtem...
Alceste:
Hadd a nevét, fickó s mondd, mit izen!
Dubois:
Nos, jó barátja hát... úgy kért biz engem,
Mondjam meg, hogy ön veszélyben forog
Tán el is fogják - úgy áll a dolog.
Alceste:
Ugyan! De hát nem szólt bővebben ő?
Dubois:
Nem. Csak papírt s tintát kért, sebtiben,
Pár sort írt önnek s abból, azt hiszem,
A furcsa ügy majd csak megérthető.
Alceste:
Hadd lám hát!
Dubois:
Jaj, mi lesz? Ugyan mi vár?
Alceste:
Azt magam is szeretném tudni már.
No, add már ide, ördögadta, add!
Dubois (hosszas keresés után):
Jaj, az, uram, biz asztalán maradt.
Alceste:
Hát mint bírjak magammal?!...
Céliméne:
Ne dühöngjön!
Csak e zavart oszlassa szerte rögtön.
Alceste:
Lám, mint tör a sors leghőbb vágyam ellen,
Hogy önnek mindent elmondjon szerelmem!
De győznöm kell s úrnőm engedje meg,
Hogy még ma este újra itt legyek!
(Folyt. köv.)
Fordította Telekes Béla