Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 22. szám
Sötét van. Hol az ezer szin? Mivé lett?
Hol az ezer tárgy külön élete?
(Szin a különség, különség az élet) -
éj van s most minden tehén fekete.
Belém esett a világ és lett oly vad,
oly egy-sötét, hogy szinte már ragyog
s a lelkem indus bölcseségbe olvad:
nincs semmi sem, csak semmi van,
s e semmi én vagyok.
Egy-semmi! Minden-semmi! Színek nélkül
ragyogó semmi! Únlak, hagyj te most!
Sokszorzó lelkem veled nem elégül,
meddő szám, mely nem szoroz, se nem oszt.
Ért gyümölcsnedvvel, fejem telve vággyal,
vágyaim súlya nyomja vánkosom:
ah, nem békülök és unalmas ággyal
s Morpheus karjai között
Irisről ámodom.
Iris! te lelkem régi istensége!
hétszínű, gyöngyös, mint nektári kelyh,
ezerszínű, uszályos, égnek éke,
Irís, kinek ruhája pávapelyh,
Irís, kinek mosolyja a szivárvány,
szinek bontója, koszorús hajú,
ivelt szeszély, ég hidja, tarka bálvány,
jer ontsd elémbe képeid,
beszédes színkapú!
Idézz fel nékem ezer égi képet
és földi képet, trilliót ha van,
sok földet, vízet, uj és régi népet,
idézz fel, szóval, teljes enmagam.
Királyt, papot, pénzt, nemes daliákat
s a daliával idézd fel lovát,
aljas gonosztevőt, tudós diákot:
a multak kövét érted-é
csiholni, mint kovát?
Költő-szemeddel többet lelsz te benne,
mint ásatagban egynémely tudós -
De ha ráuntál multra és jelenre,
színek bontója, légy nekem te jós:
hiszen te fested, Irís, a világot
s ne tudnád, hogy ecseted merre fut?
Idézd fel, amit még egy szem se látott: -
a jövő falát érted-é
kitárni mint kaput?
Szinek bontója, viharok barátja,
világ költője, tarka mint virág,
jer kedvesebb nekem a Mája fátyla,
mint az unalmas-egy-való világ!
Vihar barátja, szép idő követje,
Junó követje, koszorús hajú,
világszinháznak kárpitos szövetje,
jer, ontsd elémbe képeid,
beszédes ívkapú!