Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 21. szám · / · Moličre: A mizantróp
ELSŐ JELENET
Alceste, Céliméne
Alceste:
Akarja úrnőm, hogy nyiltan beszéljek?
Nem vagyok híve ily viselkedésnek,
Elkeseredve lázong rajt szivem,
Legjobb lesz, ha szakitunk, azt hiszem.
Igen, csalnám csak, ha mást mondanék.
Előbb-utóbb szakítás lesz a vég
S ellenkezőjét bár százszor fogadtam,
A fogadásom, így, megtarthatatlan.
Céliméne:
Csak zsörtölődni van ma kedve, látom.
Azért kisért hát haza most, barátom?
Alceste:
Nem zsörtölődöm én! De lássa hölgyem,
Fáj, hogy lelkéhez úgy fér bárki könnyen.
Túlsok imádó dongja önt körül,
Az én szivem biz ennek nem örül.
Céliméne:
Hát tehetek tán arról, ha imádnak?
Megtilthatom, hogy tessem a világnak?
S a kiket hozzám kedves vágy vezet,
Elűzzem bottal tisztelőimet?
Alceste:
Nem, hölgyem, bot dehogy is kell ide,
Csak oly túlnyájas ne legyen szive,
Tudom, szépségét nem dobhatja el,
De úgy bánik megbűvöltjeivel,
Oly édesen, hogy aki már a rabja,
Azt még e keggyel is igába hajtja.
S biztassa bármily kis reményre csak,
Nő egyre száma udvarlóinak,
Pedig csak kissé vonná meg kegyét,
Ez epedő raj mint rebbenne szét,
De mondja, úrnőm, tetszését mi réven
Nyerhette meg Clitandre, az ön hive?
Mely nagy jelesség, vagy mely ritka érdem
Hat önre, őt úgy megtisztelnie?
Tán kisujjának nagy körömnövése
Indítja önt e nagyrabecsülésre?
Szög-parókája fényes érdemén
Bódul el ön, mint divatunk, szegény?
Dús térdcsipkéi révén szereti?
Vagy elbájolták szalagdiszei?
Bő bugyogója tán a bűvölet, -
Melytől rabjává hódolt meg kegyed?
Vagy nevetése, sípogó beszéde
Nyitották meg útját az ön szivébe?
Céliméne:
Gyanúja óh beh igazságtalan!
Nem tudja, mért kell lelkesednem érte?
Pörömben közbejár majd, megigérte,
Sok befolyásos jó barátja van.
Alceste:
Veszítse inkább el pörét kegyed,
S ellenségemnek ne osszon kegyet.
Céliméne:
Hisz ön féltékeny az egész világra!
Alceste:
Szívét az egész világnak kitárja.
Céliméne:
Ijedt lelkét épp ez nyugtassa meg:
Hogy kegyet osztok így mindenkinek!
Panaszra akkor lenne majd oka,
Ha mindazt egynek adnám én oda.
Alceste:
S kit ön féltéssel vádol, mondja, rám
Több jut-e abból, mint másokra tán?
Céliméne:
Nem üdv-e a tudat, hogy szeretem?
Alceste:
Épp e tudatra mint gyúljon szivem?
Céliméne:
Elég, azt hiszem, hogy megmondtam önnek!
Ennél mi többel nyugtathassam önt meg?
Alceste:
S arról mi nyugtathatna meg:
Nem mondja-e ugyanezt bárkinek?
Céliméne:
Szerelmestől szép egy beszéd bizony!
Dicső személynek tarthat ám ön engem.
De jó. - Hogy többé így ne keseregjen,
A mit mondtam, már vissza is vonom.
Nos, nem csalódik másban, csak magában.
Nyugodt lehet!
Alceste:
Hejh, mért kell, hogy imádjam?!
Csak téphetném el öntől szívemet,
Mint áldanám ez üdvért az eget!
Mit sem szépítek. Mindent elkövettem,
E rontó bűbájt hogy legyőzze lelkem.
De hajh mit ért nagy elhatározásom,
Tán bűnhődésképp kell önt így imádnom!
Céliméne:
Valóban, ez páratlan szenvedély!
Alceste:
Bizony, földünkön több ily vágy nem él.
Magam sem értem nagy szerelmemet.
Úgy, mint én, hölgyem, senki sem szeret.
Céliméne:
Egészen új ez az ön módszere.
Szeret, hogy legyen kit gyötörnie.
Nagy üdve az, ha váddal sértegethet.
Nem láttam még ily pörsóvár szerelmet.
Alceste:
Csak öntől függ és nincs se pör, se vád!
Az égre, járjunk a végére hát!
Őszinte szót! Lássuk, mint kellene -
MÁSODIK JELENET
Céliméne, Alceste, Basque
Céliméne:
Ki az?
Basque:
Acaste úr.
Céliméne:
Nos, engedje be.
HARMADIK JELENET
Céliméne, Alceste
Alceste:
Négyszemközt lennünk hát sohsem szabad?
Kegyed mindenkor s mindenkit fogad?
Nem bírja hát megtenni percre sem,
Hogy más számára itthon ne legyen?
Céliméne:
Megharagítsam őt, ön azt kivánja?
Alceste:
Ily gyöngédségnek nem vagyok barátja.
Céliméne:
Sohsem bocsátaná azt meg énnekem,
Ha megtudná, hogy ő itt néha nem kell.
Alceste:
S mit bánja azt ön?
Céliméne:
Édes Istenem,
Jó: jóban lenni az ily emberekkel,
Kik az udvarnak - nem tudom, mi réven -
Oly szóvivő, meghitt alakjai;
Bárhol járjunk, ott vannak ők is éppen;
Nem hasznosak, de tudnak ártani!
Pártolhat bárki más jó emberünk,
E szájas néppel kár pört kezdenünk.
Alceste:
Lám, bármint is, - lel okot szüntelen,
Egész világgal, hogy jóban legyen!
S körültekintő okossággal ön -
NEGYEDIK JELENET
Alceste, Céliméne, Basque
Basque:
Úrnőm Clitandre úr is -
Alceste:
Kapóra jön!
Céliméne:
Hová rohan?
Alceste:
El.
Céliméne:
Maradjon!
Alceste:
Minek!?
Céliméne:
Maradjon!
Alceste:
Nem én!
Céliméne:
Akarom!
Alceste:
Hiába!
Ily társalgások felbőszítenek.
Hogy végigszenvedjem, csak nem kívánja?!
Céliméne:
De kérem, kérem -
Alceste:
Nem! Az lehetetlen!
Céliméne:
Hát jó, ha kedve épp úgy tartja, menjen!
ÖTÖDIK JELENET
Eliante, Philinte, Acaste, Clitandre, Alceste, Céliméne, Basque.
Eliante (Céliméne-hez):
Velünk jött a két marquis; jöttüket
Bejelentették volt?
Céliméne:
Be. (Basque-hoz) Székeket!
(Basque székeket hoz és el.)
(Alcestehez)
Hát nem megy el?
Alceste:
Nem. Azt várom be, hölgyem,
Hogy válasszon most közöttük s közöttem!
Céliméne:
Hallgasson.
Alceste:
Valljon színt most íziben.
Céliméne:
Elment az esze??
Alceste:
Nem. Hamar feleljen!
Céliméne:
Ah!
Alceste:
Nyilatkozzék!
Céliméne:
Tréfál, azt hiszem.
Alceste:
Nem. Határozzon! Elfogyott a türelmem!
Clitandre:
A Louvre-ban voltam fogadáson éppen,
Ah, nagysád, ott Cleonte-ot be nevették!
Hát nincs szegénynek, ki megmondja szépen:
Viselkedése hogy mi kész nevetség?
Céliméne:
Megütközést kelt biz ő szüntelen;
Mindjárt szemet szúr, ahol megjelen
S ha eltűnik s megtér nem is sokára,
Az ember csak még furcsábbnak találja.
Acaste:
Ah, ha már csodabogarak soron:
Legszörnyűbb az én csacska Dámonom, -
Ki egy órán át tartott föl minap
Hintómnál, mikor leghőbb volt a nap.
Céliméne:
Pompás társalgó, ért hozzá csodásan.
Mint kell sok szóval semmit mondani,
Csepp értelem nincs a szónoklatában,
Csak puszta hangok a mondásai.
Eliante (Philintehez):
Nem rossz a kezdet. Nagyszerűn halad
Az emberszólás pár kis perc alatt.
Clitandre:
Hát még Timante, úrnőm! jó alak ám!
Céliméne:
Tetőtől talpig csupa rejtelem!
Mindig rohan s úgy köszön tétován,
Mi dolga sincs, de tesz-vesz szüntelen.
Minden szavát arcfintorgatva ejti.
Fontoskodása gyilkos unalom
S társalgás közben százszor félrevon
Hogy titkot súg s e titok persze semmi.
Szúnyog-dolgát is elefánttá fújja
S jó napot is úgy kíván - fülbe súgva.
Acaste:
S Geralde, úrnőm?
Céliméne:
Borzalmas fecsegő!
Fő vágya az, hogy nagy urat mutasson.
Csak legfelsőbb körökkel áll elő,
Így-úgy - a fenség, herceg, hercegasszony...
Rajong a rangért s hogyha társalog,
Eszméi: lovak, kutyák, fogatok,
Főrangúakról csak úgy szól - tegezve...
Ez és ez úrnak egyet sem nevezve.
Clitandre:
Mondják: Belise-nek a meghittje ő.
Céliméne:
Hisz az szegény oly sivár lelkü nő!
Kínszenvedés rám, ha meglátogat.
Beszélni vele szörnyű feladat.
Oly szószegény, hogy minden pillanatban
El-elakad a társalgás unottan.
S hiába, bamba hallgatás ellen
A legismertebb kedves közhelyek:
A szép idő, eső, hideg, meleg, -
A szóból ő csak épp úgy fog ki menten!
S e látogatások, az úgyis iszonyúak,
Óh, borzalom, mily hosszúakra nyúlnak!
Az ember ásít, nézi, hány az óra -
S ő nem mozdul, mintha darab fa volna.
Acaste:
S hogy tetszik Adraste?
Céliméne:
Ah! Szörnyen kevély
Önhitten mindig magáról beszél
S az udvart, hogy nem méltányolja őt,
Úgy szidja egyre mindenki előtt.
S bárki kap rangot, hivatalt, kegyet:
Dühöng, hogy ő sérelmet szenvedett.
Clitandre:
S a kis Cleonról mit tart? Mostanában
Ő nála mindig pompás társaság van.
Céliméne:
Szakácsa teszi. Kiket nála lát,
Nem őt keresik fel, csak asztalát.
Eliante:
Remek, mi ott szem- s száj elé kerül...
Céliméne:
Az; - kár, hogy ő is még melléje ül!
Oly ízetlen fogás ő maga mindig.
Hogy asztalánál egy fogás sem ízlik.
Philinte:
Bátyját, Damist, rendkivül tisztelik...
Mit tart ön arról, hölgyem?
Céliméne:
Jó barátom.
Philinte:
Kiváló és bölcs embernek csodálom.
Céliméne:
Az, de bosszant, ha szellemeskedik.
Szörnyen mesterkélt úr. Minden beszéde
Erőlködés, hogy élcet mondjon élcre,
Fejébe vette, hogy ízlése van
S tetszését várni most már hasztalan!
Hibát talál ő bárkinek művében.
Műértő - véli - nem kell, hogy dicsérjen.
Jól az bírál, ki lel vétségeket,
Bárgyú, ki mindent megbámul s nevet
S mert mai mű, egy sem tetszik neki,
Magát másoknál különbnek hiszi.
Minden társalgást úgy sújt szörnyű gánccsal,
Mind léhaság az, benn részt venni átall.
Karját keresztbe fonva tűri veszteg
Fölényes keggyel, - hogy mit is fecsegnek.
Acaste:
Biz' isten, - pompás, hű arcképe ez!
Clitandre (Céliménehez):
Valóban ön csodásan jellemez.
Alceste:
Csak rajta, bátran, udvaronc-barátok!
Semmi kimélet! Kit-kit sorra csak!
De ha egyet most megpillantanátok,
Mint sietnétek hozzá, jó urak, -
Kézszorítással őt köszönteni
S csókkal fogadni hűséget neki.
Clitandre:
Mit támad ránk? Ha sérti e beszéd,
Csak ő nagysága felelős ezért.
Alceste:
Nem! Az önök helyeslő nevetése!
Az készti őt ily becsmérelgetésre!
Ily gúnyra kedvét hízelgéseik
Vétkes lángjával önök tüzelik.
Ócsárló hévben szíve úgy nem égne,
Ha látná, hogy nem tapsolják meg érte.
Bizony, hány ember csúf hibáinak
A hizelgők az okozói csak.
Philinte:
De mért e hév, hogy gúnyt szórtunk azokra,
Kiknek hibáit ön is szidni szokta?
Céliméne:
Lehetne, hogy ez úr ellent ne mondjon?
S meghódoljon közvélemény előtt?
S ne törne ki a dac belőle folyton,
Amellyel Isten megáldotta őt?!
Más véleménye sohsem jó neki,
Ő az ellenkezőjét hirdeti.
Azt hinnék, véli, közönséges ember,
Ha látnák máshoz igazodni egyszer...
Oly kedves tiszte az ellenkezés,
Hogy maga ellen is kél viadalra,
En-igazát is tönkre verni kész
Ez igazat más szájából ha hallja...
Alceste:
A nevetők nagysád pártján, - tehát
Csak szórja rám a gúny ezer nyilát.
Philinte:
De szent igaz, hogy harcos szelleme,
Ha más bármit mond, úgy tör ellene
S dühében, mit nem is tagad, kegyed -
Nem tűr se gáncsot, se dicséretet.
Alceste:
Mert, a manóba, soh'sincs igazok!
És dühre ellenök mindig van ok.
Más nem telik tőlük, tapasztalom,
Csak aljas bók vagy léha szidalom!
Céliméne:
De...
Alceste:
Nem! S ha attól függne életem,
Szokásait nem helyeselhetem.
S hogy még táplálják hibás hajlamát,
Mit csak gáncs érhet, biz elég galád.
Clitandre:
Ezt nem tudom, de vallom íme bátran, -
Hogy ő nagysága teljesen hibátlan.
Acaste:
Szépsége, bája - látom, van elég,
Hibát - egyet sem láttam benne még!
Alceste:
De látom én mind! S szépítés helyett -
Ő tudja, mint vágy irtásukra lelkem.
Nem hízeleg, ki igazán szeret.
Nincs elnézés a tiszta szerelemben.
Bíz én elűznék oly korcs szeretőt,
Ki hódol minden ötletkém előtt
S mindig gyöngéden, szolgálatra készen
Körültömjénez, bármi a szeszélyem.
Céliméne:
Nos, ön szerint szív csak akkor szeret,
Ha megtagad kedveskedéseket.
S tökéletes csak az a szerelem,
Mely imádottját gyötri szüntelen.
Eliante:
A szerelem biz rendszerint nem ez!
Párját szerelmes csak dicsérni szokta,
Hibát a szíve rajt' föl nem fedez,
Szerelmesén mindent szeret rajongva.
Fogyatkozás is mind tökély neki,
S azt kedvező más néven nevezi.
Sápadt arc? Óh, fehér, akár a jázmin,
S imádandó kis barna - a koromszin,
A kis sovány, az karcsú, lenge csak,
S méltóságteljes a kövér alak,
A lompos, ki nem is túlbájos éppen,
Jól jár elhanyagolt szépség cimen...
Óriás hölgy: istennő sokak szemében, -
A törpe meg - mennyország, kicsiben!
Gőg? Méltó volna, hogy megkoronázzák.
Jóság a bamba, szellemdús az álság.
A fecsegő: csak eleven kedély,
S szendén szemérmes, ki sohsem beszél.
Szerelmes mámor mindenek felett
Hibástul is szereti, kit szeret.
Alceste:
De én fönntartom. -
Céliméne:
Hagyjuk ennyiben!
Sétálhatnánk a folyosón talán...
Csak nem akarnak már elmenni?
Clitandre és Acaste:
Nem!
Alceste:
Beh fél, hogy mennek... Nos, mehetnek ám,
Akármikor, de én urak, bizony
Innen majd csak utánok távozom.
Acaste:
Ha nem talál alkalmatlannak engem,
Egész nap nem kell, úrnőm, tovamennem.
Clitandre:
Csak a királyhoz esti fogadásra
Mehessek s addig nincs gondom ma másra.
Céliméne (Alcestehez):
Csak tréfa tán?!
Alceste:
Nem! Tűnjék végre ki,
Engem kiván-e hát meneszteni?!
HATODIK JELENET
Alceste, Céliméne, Eliante, Acaste, Philinte, Clitandre, Basque
Basque (Alcestehez):
Egy ember várja odakünn, uram.
Azt mondja sürgős közlendője van.
Alceste:
Mondd: nem lehetnek oly sürgős ügyek. -
Basque:
Egyenruhája van és díszes ám,
Aranyzsinóros...
Céliméne (Alcestehez):
Mégis, nézze meg, -
Vagy tán behívjuk őt?
HETEDIK JELENET
Alceste, Céliméne, Eliante, Acaste, Philinte, Clitandre, a marsallszék tisztje.
Alceste (elébe megy a tisztnek):
Nos, mit kiván?
Errébb uram!
Tiszt:
Uram, pár szóra kérem.
Alceste:
Mi sem gátolja, hogy nyíltan beszéljen.
Tiszt:
Törvény elé kell hívnom önt, uram.
Elvárják ott, hogy haladéktalan
Jelentkezzék.
Alceste:
Ki? Én?
Tiszt:
Ön!
Alceste:
És miért?
Philinte (Alcestehez):
Lám Oronte s az ön furcsa esete.
Céliméne (Philintehez):
Mi?
Philinte:
Oronte versén, mit ő nem dicsért,
Oronte-tal össze kellett vesznie.
És most kell majd, hogy kiegyezzenek.
Alceste:
Oly gyáván gyönge sohasem leszek!
Philinte:
Fogadjon szót, menjen készségesen.
Alceste:
Azt hiszik ott, hogy egyezkedhetem?
S elitélhetnek tán jónak találnom
E verset, mit leszóltam volt vitánkon?
Nem másítom meg véleményemet.
A vers rossz!
Philinte:
De ön kedvesebb lehet.
Alceste:
Szót sem tágítok. Az a vers silány!
Philinte:
De kissé mégis engedhetne tán!
Menjen.
Alceste:
Megyek. De a bírálatot
Nem vonom vissza!
Philinte:
Menjen s védje ott.
Alceste:
Ha csak rám nem parancsol a királyom,
Hogy azt a verset jónak kell találnom,
Holtig vallom, hogy rossz! Az angyalát!
Ki olyat ír, akassza fel magát!
(Clitandrehoz és Acastehoz, akik nevetnek.)
Hajh, hajh, urak, nem is álmodta lelkem,
Hogy oly mulatságos vagyok...
Céliméne:
Siessen!
Várják!
Alceste:
Megyek, de visszatérek ám.
A mi ügyünk is tisztázást kíván.
(Folyt. köv.)
Fordította Telekes Béla