Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 20. szám · / · Moličre: A mizantróp
ELSŐ JELENET
Philinte, Alceste
Philinte:
Mi baj? Mi lelte?
Alceste (ülve):
Kérem, hagyjon engem!
Philinte:
Mégis, mért oly szeszélyes, mondja csak?
Alceste:
Hagyjon, ha mondom; a dolgára menjen!
Philinte:
Meghallgathatna, kár e nagy harag.
Alceste:
Eh, én haragszom, s meg nem hallgatom.
Philinte:
Nem értem, rám mért dúl-fúl oly nagyon.
Oly régi jó barátok, mint mi, végre...
Alceste (fölpattan):
Mit? Én, barátja? Mi nem jut eszébe?!
Barátkoznunk bár volt eddig szerencsém,
De most, hogy önt már jobban ismerem,
Jól megjegyezze, többé sohse tenném!
Romlott szivekben hely nem kell nekem.
Philinte:
Hát oly hibásnak tart, Alceste, ön engem?
Alceste:
Óh, hogy a szégyen meg nem öli menten!
Nincs mentség arra, amit ön művel.
Minden tisztesség megbotránkozik rajt'.
Láttam, bókkal mint halmoz bárkit el,
Térdet-fejet nagy hizelegve mint hajt!
És esküdözve, lelkes hévben égve,
Mily végtelenmód tud rajongni érte
S ha kérdem, ki volt az a valaki?
Nevét sem tudja ön megmondani.
Hah! Ez hitványság! Gyáva becstelenség!
Igy megtagadni lelkét csúfosan.
Velem ha ez, ne adj' Isten, megesnék,
Én szégyenemben felkötném magam'!
Philinte:
Magam' felkötnöm épp - mért kellene:
Nem látom be s zokon ne is vegye,
Ha itéletét, e halálosat
Függesztem én föl és nem magamat.
Alceste:
Rossz összefüggés! Élce túl silány.
Philinte:
Nos, komolyan, nem értem, mit kiván.
Alceste:
Őszinteséget! Ember, tisztességes,
Soha se mondjon mást mint amit érez!
Philinte:
Ki az embert örvendve átkarolja,
Azt üdvözölnünk épp oly módra kell;
Kedveskedését szépen viszonozva
És bókot bókkal, esküt esküvel.
Alceste:
Nem! Rajtam nem fog az ily nyegle mód,
Mit oly nagyban tart az önök divatja.
Utálom e sok nagyfogadkozót,
Ki mint úgy görbed százrét hódolatba
S nyakába léhán bárkinek borul
S unott, mihaszna bókot bókra csépel
S versenyt úgy bánik egyként finomul
Becsületes emberrel s himpellérrel!
Mit ér, ha az ily úr buzgón fogad
Gyöngéd, hő, nagyrabecsülő hűséget
S égig magasztal s aztán másokat
Bármily jött-mentet, ugyanúgy becézget?!
Nem, nem! Ily kéz-köz járó tisztelet
Nem boldogít önérzetes szivet.
- Nincs tisztelet - különbözetlenül!
Kit sem becsül, ki mindenkit becsül.
S mert a divattal tart ebben kegyed,
Lelkemre, biz nem az én emberem!
Szívből utálok ily ál-illemet,
Mely különbséget nem tesz érdemen.
Különböztetni tessék! Megkivánom!
Egész világ barátja nem barátom!
Philinte:
Ám e világban élve csak tanácsos
Alkalmazkodnunk is tán e világhoz?!
Alceste:
Mondom, nem! Ostort, kíméletlenül,
Ily álbarátság ocsmány piacára!
Az ember - szembe bárkivel kerül -
Ember legyen! Szív a szóban kitárva!
Csak a szív szóljon; érzelmünk valója
Ne álcáskodjék soha csalfa bókba!
Philinte:
Ám gyakran az ily nagy őszinteség
Nevetséges; sőt árt is néha még.
S bizony sokszor - bár ön nem tűri meg, -
Jobb eltitkolni, mit érez szívünk.
Vagy bölcs, illő-e tán, mindenkinek
Szemébe vágnunk: róla mit hiszünk?
S ha gyűlölöm, vagy nem rajongok érte,
Ezt már azonnal tárjam tán elébe?
Alceste:
Igen!
Philinte:
Mit? Ön a vén Emiliának
Megmondaná, hogy fiatalkodásán
S kifestett arcán itt csak hahotáznak?
Alceste:
Meg!
Philinte:
S Dorilas-nak: mily visszás, darálván
Hőstetteit, száz ősét újra s újra...
Hogy az udvarnál már minden fül únja?!
Alceste:
Meg én!
Philinte:
Tréfál.
Alceste:
Dehogy tréfálok én,
Dehogy kimélek bárkit is e részben!
Szememet sérti minden, forr epém,
Udvar, város, bármely dolgát ha nézem.
Sötét a kedvem s méregtől beteg,
Látván, mint élnek itt s mily emberek.
Hitvány hizelgés mindenütt, semmi más!
Csak orv önérdek, aljas árulás.
Nem bírom ezt már! Célom hadd legyen:
E fajta néppel csak pört kezdenem!
Philinte:
Bölcselgő mérge túl fanyar bizony.
De megnevettet e sötét iszony -
S kettőnkben ím, a "Férjek iskolája"
Testvérpárját kell látnom, - hűn találva -
Kik...
Alceste:
E hasonlat, Istenem, beh bamba!
Nem: komolyan, e dér-durt hagyja abba.
Világunkon nem másíthat kegyed
S mert mindenképp őszinte szót szeret,
Őszintén mondom: kóros dühe már
Bohózatképen hat, a merre jár,
S korunkon a mily bőszen rajta üt:
Nevetségessé válik mindenütt.
Alceste:
Úgy kell, az égre, úgy! Azt akarom!
Ez jó jel, ennek örvendek nagyon.
Ez emberek szememben oly silányak,
Hogy szégyelném, ha bölcsnek tartanának.
Philinte:
Az emberfajt beh sérti szüntelen!
Alceste:
Óh, meg kellett gyűlölnöm rémesen!
Philinte:
S szegény halandók mind kivétlenül
Úgy részesülnek e nagy gyűlöletben?
Ejh, századunkban is tán csak kerül -
Alceste:
Nem! Gyűlölöm mindnyáját egyetemben!
Az egyiket, mert hogy rossz és hamis,
A másikat, mert jól bán' rosszal is,
Nem veti meg, mint ahogy kellene
Igaz léleknek bűnt megvetnie.
Ily enyheségen ér célt jogtalan'
Az a gaz is, akivel pörben állok!
Tudják, álarca mögött hogy mi van,
S mi várható ő tőle, ki oly álnok?
Szemforgatása, édeskés beszéde
Kit is ejthetne vajjon tévedésbe?
Tudják, hogy a kötni való latorja
Mint épít piszkos kis szolgálatokra
S így oly fényes jósorsban boldogúl,
Hogy érdem lázong, önérzet pirúl.
S bár szerzett mindenféle cimeket,
Kit sem hat meg ily hitvány becsület.
S szidhatják, hogy gaz, becstelen, galád,
Nincs, aki bánná, ki mást mondana; -
Mégis szivesen látják e pofát,
Rámosolyognak, bejut bárhova.
S verseny ha nyílik bárhol bármi rangra,
Azt legméltóbb elől is elragadja!...
Biz' Isten, ez már gyilkos sérelem,
Hogy a gazsággal ily kimélve bánnak,
Gyakran ragad meg vágy, úgy hirtelen,
Magányba futnom, hogy embert ne lássak!
Philinte:
Én istenem, mért e düh a kor ellen?
Az embert nézzük tán türelmesebben!
Oly szigorún nem kell bírálni éppen.
Egy s más hibán szemet kell hunyni szépen.
Erény kiván, de módján, a világ.
Erkölcs is furcsa, ha túlságra hág.
Valódi bölcs mit sem hajt végletig,
Mérséklet s erkölcs nem ellenkezik.
A régi kor túlzord erénye bezzeg
Mint ütköznék, hány közszokásba ma?!
S mennyit kiván! Kit-kit tökéletesnek...
Tartson korával az emberfia.
Nagyobb őrültség nincs is már - hiába -
Mint vállalkozni világjavításra!
Mint ön, mindennap, én is látok ám
Sokat, mi másként jobb lehetne tán;
De bárha így van ez, lépten-nyomon,
Mint ön, azért még nem bosszankodom.
Ki amilyen színt vall: olybá veszem,
Alkalmazkodva engedékenyen...
S hiszem, hogy udvar és város szemében
Bölcsebb ám ez az én egykedvűségem
Az ön dühénél...
Alceste:
S bölcs egykedvűsége,
Uram, hát véget az semmin sem érne?
Ha például megcsalja egy barátja,
Ha meg is lopják finomravaszúl,
Vagy zúdul önre rágalmaknak árja,
Eltűri úgy, hogy dühbe nem gurul?
Philinte:
El. Minde bűn, min úgy lázong kegyed,
Embertermészet egyes hős hibája,
S csöppet sem bántja jobban lelkemet:
Embert látnom, ki orv, csalárd, garázda,
Mint látnom dögre éhes keselyűt,
Kaján majmot, vagy ordast, vérszeműt.
Alceste:
Mit? Ha bosszant, nyúz, meglop valaki,
Még csak ne is... Az áldóját neki! -
Nincs több szavam. Túldőre egy vita.
Philinte:
Biz' Isten, jobb is lett hallgatnia,
S ellenfelét is jobb, ha nem gyalázza;
De gondot fordít a pörfolytatásra.
Alceste:
Én nem törődöm azzal, szót se róla.
Philinte:
Ki lesz hát közbenjáró pártfogója?
Alceste:
Ki? Hát az ép ész, a jog, igazam!
Philinte:
De a bírót tán csak meglátogatja?
Alceste:
Nem! Hát ügyem, tán kétes, jogtalan?
Philinte:
Jó, jó. De hátha készül holmi csapda,
És -
Alceste:
Nem! Lépést se! Ügyem vagy igaz,
Vagy nem!
Philinte:
Mégis csak nagy kockázat az!
Alceste:
Nem mozdulok!
Philinte:
De hős ellenfele
Megteszi majd a magáét...
Alceste:
Tegye!
Philinte:
S ön veszt...
Alceste:
Elválik, megvárom.
Philinte:
De ön -
Alceste:
Örülnék, ha elveszteném pöröm'
Philinte:
De -
Alceste:
Hadd mutassa e pörösködés:
Az emberek gazsága mily merész!
Lesz-e oly álnok, romlott, szemtelen,
Hogy úgy vétkezzék nyíltan ellenem?!
Philinte:
Mily ember!
Alceste:
Szép egy példa volna ám!
Óh e pörvesztést nem drágállanám!
Philinte:
Világunk, Alceste, be jót is nevetne,
Ha hallaná önt, ahogy most beszélt.
Alceste:
Biz' oly gaz, hogy nevetne!
Philinte:
S e tökélyt
Mit ön bennünk oly buzgón keres egyre
E szigorú igazságérzetet
Meglelte ön a hölgyben, kit szeret?
Csodálom, hogy ha már úgy meghasonlott
Az ember-nemmel, a hogy hirdeti -
És ön szerint itt minden léha, romlott, -
Elbájolhatta mégis valaki.
S főképpen az ejt engem ámulatba,
Szivét mily furcsa választásra adta:
A szende Éliante oly szíves kegyedhez,
A büszke Arsinoé is mi kedves,
Az ő vágyukra még sem hajt kegyed,
Mert lelke csak Célimčneért eped,
A kit kacér kedv és izgága szellem
Valóban e kor lányává avat...
S ön, ki úgy küzd e kor hibái ellen
Szép hölgyénél eltűri azokat?
Úgy változtat hát a báj a hibán?
Ön meg se látja, vagy kimenti tán?
Alceste:
Nem. Bár ég a szép özvegyért szerelmem, -
Hibái el nem törpülnek szememben.
S bármint szeressem, első vagyok éppen,
Ki azokat meglátom s elitélem,
De szó, mi szó, bevallom, - mit csináljak? -
Nagy gyöngém ő, úgy elbűvölt magának.
S hibáit látom bár s kárhoztatom, -
Hiába, - őt szeretnem kell nagyon.
Győz bája s hiszem: e kor bűne ellen
Majd oltalmazza lelkét nagy szerelmem.
Philinte:
Nem lesz könnyű s azt hiszi, hogy szerelme
Viszonzást nyer?
Alceste:
Hogy ne hinném?! Hitemre,
Másként nem is tudnám szeretni őt.
Philinte:
De ha oly tárva szíve ön előtt,
Mért dúl-fúl ön hát vetélytársuk ellen?
Alceste:
Mert osztozást nem tűrhet hű szerelmem
Azért jöttem, hogy elmondjam neki
Mindazt, ami valómat perzseli.
Philinte:
Mi engem illet, én önnek ha lennék,
Csak Éliante-ért, a húgáért epednék.
Becsüli önt, igazszívű derék;
Azt hiszem önhöz jobban illenék.
Alceste:
Igaz; s eszem szintúgy szól szüntelen,
De hát nem észtől függ a szerelem.
Philinte:
Nagy szenvedélye aggaszt... Ily remény
Bizony -
MÁSODIK JELENET
Oronte, Alceste, Philinte
Oronte (Alcestehez):
Hallottam lenn, hogy Célimčne
Éliante-tal távol, - vásárolni van.
De hallván azt is, hogy ön itt, uram,
Feljöttem, hogy kitárva szívemet
Megmondjam, önt mi mélyen tisztelem
S mi rég sarkall már ez a tisztelet
Kivívnom, hogy ön barátom legyen.
Oh, érdemet becsülni nagyon értek,
Örülnék e baráti köteléknek,
S ilyen barátot, mint én, azt hiszem,
Nem is szokott megvetni senki sem.
(Oronte beszéde közben Alceste elmereng,
mintha észre sem venné, hogy az hozzá beszél.
Merengéséből csak akkor eszmél, mikor Oronte rászól:)
Önhöz beszélek, uram, - ha szabad...
Alceste:
Hozzám?
Oronte:
Önhöz. Tán sérti a beszédem?
Alceste:
Dehogy. Csak meglep ily nagy hódolat.
Mért részesít e megtiszteltetésben?
Oronte:
Meglepné, hogy ily nagyra becsülöm?
Ezt mindenektől elvárhatja ön.
Alceste:
Uram, -
Oronte:
Mi az ön érdemét fölérje:
Az államnak sincs oly elismerése.
Alceste:
Uram, -
Oronte:
Jár-kel itt jó sok nagy tekintély,
De önt különbnek tartom mindegyiknél!
Alceste:
Uram, -
Oronte:
Tanúm az ég, nem hazudok!
S hogy sejtse, bennem mily érzés buzog,
Engedje meg uram, hogy átöleljem;
Kérem, fogadjon barátjául engem; -
Ha önnek is úgy tetszik, rajta!... Nos?...
Barátom lesz?...
Alceste:
Uram, -
Oronte:
Mit? Ön haboz?
Alceste:
Uram, nagyon megtisztel, - de barátság -
Biz oly frigy kissé körülményesebb,
A barátság nevét csak meggyalázzák,
A kiknek a szó mindig jó szerep.
Ily frigy csak úgy jó: nagy próbák után!
Egymást előbb ismerjük meg talán...
Hátha olyan mindkettőnk jelleme,
Hogy a kötést majd bánnunk kellene.
Oronte:
Az égre! Ez már bölcs beszéd bizony
S önt én ezért még jobban tisztelem...
Érjék időn hát a nemes viszony! -
De már most is - parancsoljon velem.
Lehetnék tán az udvarnál javára?
Köztudomású: hajt rám a király,
Mindig meghallgat s mondhatom: ma nála
Oly kegyben, mint én, senki más nem áll.
Szóval, - számithat rám, bármily ügyében,
S most, - mert oly fényes elméjű kegyed
Barátkozásunk megkezdéseképen
Hadd mutatom meg egy - szonettemet.
Ma írtam... Döntse el, kiadjam-e?
Alceste:
Uram, - rossz helyt kereskedik vele.
Mentsen föl attól!
Oronte:
Miért?
Alceste:
Elég nagy ok:
Hogy kelleténél őszintébb vagyok.
Oronte:
Épp úgy óhajtom s épp mert leplezetlen
Véleményt kértem, csak megbántana,
Ha elhallgatná azt s áltatna engem.
Alceste:
Úgy hát, uram, legyen meg óhaja.
Oronte:
Szonett. Csak kis szonett. "Remény" A hölgyhöz,
Ki lángom iránt nem egész közömbös.
Remény... nem holmi nagyhangú dolog.
Csak sóvár, édes, lágy kis verssorok...
Alceste:
Majd kitünik...
Oronte:
Remény. Önt - nem tudom -
Kielégíti-e majd stílusom,
Elég tömör, könnyed s jó zengzetű-e?
Alceste:
Meglássuk.
Oronte:
Végül azt is tudni kell,
Hogy versem alig negyedóra műve.
Alceste:
Mit sem jelent az. Nos, olvassa fel.
Oronte (olvas):
"Reményt ad vígasz-írt, - igaz -
S csitúl bú-gondunk egy időre,
De óh Phillis, bús ily vígasz,
Ha nem gyúl szűnk kéjüdvre tőle."
Philinte:
Már e kis részlet is elbájol engem.
Alceste (halkan Philintehez):
Mit? Van ízlése gyönyörködni ebben?
Oronte:
"Kegyes volt bár hozzám kegyed,
Inkább ne látszott volna annak,
Pazallni kár ily báj-kegyet,
Ha a remény, remény marad csak."
Philinte:
Ah, mily finomság, mily összhang igéi!
Alceste (halkan Philintéhez):
Hejh, gaz kimélet! Ily tébolyt dicsérni!
Oronte:
"Ha örökké csak várni kell
S szerelmem végsőig tüzel,
Csak a halál lesz menedékem,
Szép Phillis, mit ér hűs kegye,
Kétségbe kit ne ejtene:
Hogy ily remény bűv-célt ne érjen?"
Philinte:
Pompás egy vég! Mily csupa szív! Mesés!
Alceste (halkan félre):
Pokolba az ily véggel! Ördögadta!
Hejh, ha te is ily pompás véget érsz!
Philinte:
Vers lelkemet még úgy el nem ragadta!
Alceste (halkan félre):
A lelkit!
Oronte (Philintehez):
Hizelg ön s azt véli tán -
Philinte:
Nem hizelgek...
Alceste (halkan félre):
Hát mit csinálsz, silány?
Oronte (Alcestehez):
De ön, uram, hisz tudja, mire kértem,
Nos, szóljon, kérem, őszintén beszéljen!
Alceste:
Uram, biz kényes ily dolog nagyon,
Szeretjük, ha szellemünkért dicsérnek...
Egy úrnak - ám nevét elhallgatom -
Mikor fölkért, hogy verséről ítéljek,
Megmondtam: tisztes úr erőt vegyen
Ily írni késztő gerjedelmeken,
Fékezni kell e nagy hevületet,
Mely feltünést hajhászni úgy szeret,
S hogy aki művét egyre mutogatja,
Csak szánalomra indít és kacajra.
Oronte:
Nos, ezzel ön azt tárja itt elém,
Hogy én is...
Alceste:
Azt nem mondom. De annak
Megmondtam, hogy kik ily verset faragnak,
Csak rontanak nevüknek jó hírén...
Erényeink bármik s bármekkorák,
Hibáinkból ítél meg a világ.
Oronte:
Gáncsolhatót lel ön szonettemen?
Alceste:
Nem mondtam. Ám őt - hogy kedvét vegyem -
Meggyőztem, hány jó embert tönkre tett
E ma dívó írási őrület.
Oronte:
Oly rosszul írnék s ez rám illenék?
Alceste:
Nem mondtam, de rászóltam arra: vajjon
Ki kényszeríti, hogy verset faragjon,
S teringettét, ki is nyomassa még!
Elvégre rossz könyv megbocsátható,
Ha az írója holmi koplaló.
Fogadjon szót, mi se kisértse rosszra,
Nyilvánosságtól művét rejtse el.
S udvarnál is jó hírnevét ne rontsa,
Bármint unszolnák is ilyesmivel, -
Csak épp hogy kapzsi kiadók kegye
Szegény, kigúnyolt szerzővé tegye.
Ez volt, amiről őt meggyőzni vágytam...
Oronte:
Derék! S én értem önt úgy általában,
De az én versem sorsa mi légyen?
Alceste:
Biz jó lesz jól eldugni zárt helyen!
Gyarló mintákról vett példát kegyed.
Kifejezései mind erőltetett.
Mi ez: "Csitul bú-gondunk egy időre..."?
Meg ez: "Ha nem gyúl szűnk kéj-üdvre tőle..."?
S aztán: "Pazallni kár ily báj-kegyet...
Ha a remény remény marad csak..."
És ez: "Szép Phillis, mit ér hűs kegye"?
S ez: "Ily remény bűv-célt ne érjen..."?
Az ily hivalgón cicomás beszédnek
Igazság nem sajátja, sem erő.
Szószaporítás, negédeskedő!
Már az életben így csak nem beszélnek!
Korunk - szörnyű, mily rossz ízlés kora!
Apáinké jobb volt, a marcona.
S annál, ami a világnak ma kell,
Hejh, szebb egy régi dal... Hadd mondom el!
"Ha a király egész Párist
Énnekem igérné,
Cserébe meg nagy Párisért
Kis babámat kérné,
Azt felelném a királynak:
Párist tartsa meg magának,
Drágább nekem a babám,
De az ám!
Az én édes kis babám!"
Rímben nem gazdag s úgy lejt régi módra,
Mégis nem ér-e többet ez a nóta
Érzelgők játék-rímecskéinél?
Ebből az érzés mily tisztán beszél!
"Ha a király egész Párist
Énnekem ígérné,
Cserébe meg nagy Párisért
Kis babámat kérné,
Azt felelném a királynak:
Párist tartsa meg magának!
Drágább nekem a babám,
De az ám!
Az én édes kis babám!"
Ím, így beszél az igaz érzelem!
(Philinte-hez aki nevet):
Biz úgy, mosolygó úr, több ez nekem
Mindannál, mit művészlelkük csodál ma
S mi csak hamis gyémántok ragyogása.
Oronte:
Nos, én meg jónak tartom versemet.
Alceste:
Tarthatja s arra oka is lehet:
Engedje ám meg, hogy szintúgy legyen
Az öné ellen más okom nekem!
Oronte:
Sokaknak tetszett s ez elég nagy ok.
Alceste:
Kétszínűek mind! Én az nem vagyok!
Oronte:
A jó ízlést, azt hiszi, bérbe kapta?
Alceste:
Ön hinné azt, ha verse elragadna.
Oronte:
Nos, el leszek hát a tetszése nélkül.
Alceste:
Csak tessék is, mert kell, hogy ellegyen.
Oronte:
Ám, hadd látnám, saját módjára végül
Ön többre vinné-e ilyesmiben?!
Alceste:
Lehet, sajnos, még rosszabb lenne munkám,
De mutogatni senkinek sem tudnám.
Oronte:
Merész beszéd ez, ön túl hetyke ám.
Alceste:
Másutt keresse, ha tömjént kíván.
Oronte:
Beh fennen cseng a hangja, kis uracskám!
Alceste:
Már nagy uram, ki-ki a maga hangján!
Philinte (közéjük lép):
Ejh, uraim, kár. - Hagyják ezt! Minek?
Oronte:
Ah, látom, vesztes lettem... Nos, megyek.
Aláz'szolgája! Ajánlom magam'.
Alceste:
Szintúgy aláz'szolgája, jó uram.
HARMADIK JELENET
Philinte, Alceste
Philinte:
No tessék! Mert oly túl őszinte, látja.
Mily kellemetlen pör szakadt nyakába.
Oronte, tudom, csak egy jó szóra vágyott...
Alceste:
Ne szóljon hozzám!
Philinte:
De -
Alceste:
Ily társaságot!
Philinte:
Ez sok!
Alceste:
Hagyjon!
Philinte:
Ha én...
Alceste:
Egy szót se!
Philinte:
Mért?
Alceste:
Nem hallgatom!
Philinte:
De...
Alceste:
Mégis?!
Philinte:
Lássa, sért...
Alceste:
Teringettét! El! Sok már, ami sok!
Philinte:
Dühönghet, mégis önnel maradok!
(Folyt. köv.)
Fordította Telekes Béla