Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 20. szám · / · Ignotus: Zsargon
Vagy legalább is megkezdődhetik. Folytatódása sok mindenen megfordul, ami meg is kezdődhetik, el is maradhat. Egyéb helyütt nem egyszer kifejtettem, hogy a területi nagy szétszórtság, az egyéb nemzetekbe történt túlságos beolvadtság, a nyelv és osztálybeli ezer szakadék s legfőbb összekötőnek csakis a vallás: a mai világban hitem szerint nem igen kedvez oly nagy vonású zsidó nemzeti törekvésnek, aminőről a cionizmus álmodik. De bizonyos, hogy vannak zsidók a világon; vannak egy-egy nagy közösségen belül egy tagban, számosan, kifelé elkülönbözötten, befelé egy lélekben élő zsidók, kiknek akár zsargon, akár felélesztett és maivá fejlesztett héber nyelvünk tagadhatatlanul éppúgy saját nemzeti nyelvük, mint a hollandusnak az ő különvált niederdeutschja, vagy a franciának az ő szintén idegen, latin szövetű nyelve. Külön alakulásuknak, akár csak arra valónak is, hogy, mint maguk is valakik, foghassanak össze eddigi elnyomóikkal, bizonyára megvan minden feltétele, s jelentkezését lehetetlen észre nem venni abban a régebben virágzó új-héber s újabb keletkezésű, de mind divatosabb zsargon irodalomban és sajtóban, melyről a világ keveset tud, s csak a Morris Rosenfeld feltűnése óta kezd egyáltalában tudni róla. Magam sem ismerek belőle többet ez igazi költő egy kötet versénél, melyek közt néhány álomzavaróan szép találtatik, s az újságokban felbukkanó egy-egy mutatványnál vagy fordításnál, a Király utcai könyvesboltokban kapható érzelmes novelláknál, melyeken azonban megérzik a német gyártás s az idegenről való zsargonra fordítottság. Ami képem így - bizonyára tökéletlenül - ez irodalomról kialakul, az, hozzávetve az újabb orosz zsidó költők novelláit és színdarabjait is, meglehetős tökéletlen irodalomé, melyből a Morris Rosenfeld költészete aránytalan magasságban emelkedik ki. Ami a szerencse: hogy a gettó végre sem tökéletes enkláve, s a külső világ hatása éppen az intellektuálisokra a legerősebb, az egyúttal a baj is, mert, e külső hatás, még a német irodalmi nyelvnek a zsargon írókra való hatása is, megzavarja az eredetiséget s a saját fejlődést. Igaz, hogy e kettős kultúrvilágítás fényjátéka, a belső felgyulladásé s a külső bevilágolásé, bájos clair-obsurbe vonja ez irodalmat, s eszébe juttatja az embernek, hogy Rembrandt is az ő bűvös félhomályát a gettó sikátoraiban szítta szemébe. De az enkláve hatásai nagyrészt inkább elmaradtságban jelentkeznek, mint eredetiségben; a zsargon-költészet ma körülbelül ott tart, ahol Victor Hugo, ám Victor Hugo mégis csak sajátosabb költő a legtöbb zsargon-költőnél. Pedig a zsargon kedvezne, és, mint Morris Rosenfeld példája mutatja, kedvez is, a legerősebb sajátosságnak. Még német volta is, a németség érzelmességével, talál a zsidó szubjektivitásához és maga sajnálásához; gettói formáiba belefél a proletári lázadás, s a barázdákból, melyeket a gondolkodó vesződség szántott benne, könnyen kikelhetnek az új gondolatok. A gúnynak s a gőgnek olyan új költészete csendülhetne meg rajta, aminő eddig még sehol sem szólott, s olyan elsőszülöttségi harca keletnek és nyugatnak, ami túlnőhetne a japán-orosz háborún. Mindennek eddig igen kevés a nyoma, még kevesebb a láttatja - de lehetősége megvan. S megvan belőle mindenesetre Morris Rosenfeld, aki annyira tipikus, hogy fölér kicsiben egy egész nemzeti irodalommal, azzal, hogy egy személyben zsidó, német, angol, orosz, lengyel és amerikánus, proletár és burzsoá, költőember és szabólegény, européer és emigráns, nacionalista és szocialista, vallásos ember és szabadgondolkodó - és szegény, beteg és szomorú, amily szegény, beteg és szomorú csak zsidó ember lehet.